Andrea (17/6. rész)
Barátja szavain elgondolkodva Ákos egyre bizakodóbb hangulatba került. Tényleg! Ugyan mi oka lenne a kétségbeesésre? Nem olyan nagy ügy összeütni egy riportot. Az ember szépen felirkálja a kérdéseket és a válaszokat egymás alá, és kész. Alulra pedig oda kell firkantani az Almási nevet, amelyik köztudottan igen jól csengő név a szakmában, és a főszerkesztő el lesz ragadtatva. De ami a leggyönyörűbb, ennek a riportosdinak az ürügyén – úgymond – legálisan ki lehet faggatni az imádott leányzót mindenféle dologról. Hogy melyik a kedvenc virága, vannak-e testvérei, szereti-e az állatokat, szokott-e színházba járni, meg effélék…
Ez az örömteli jövőkép teljesen elfeledtette Ákossal azt a körülményt, hogy ő most tulajdonképpen a hazugság bűnében leledzik. A tervezett cikket illetően is egyre elbizakodottabb lett, olyannyira, hogy amikor az édesapja felajánlotta a segítségét, oly módon utasította vissza, hogy közben bizony bele is gázolt az önérzetébe. Nem csoda hát, hogy a megbántott zsurnaliszta különösen kritikus szemmel nézte át az írást, amikor a fia diadalmas arccal a kezébe nyomta azt.
– Hirtelenjében két jelzőt tudnék rá mondani: csapnivaló és közölhetetlen – jelentette ki, aztán mindjárt el is szégyellte magát, amiért nem bírt túllépni Ákos korábbi, degradáló megnyilatkozásán, és efféle kaján visszavágásra ragadtatta magát. Nyomban barátságosabb hangnemre váltott, s közben átölelte elsőszülöttje vállát:
– No, nem kell mindjárt megsértődni, nagyfiam. Az íráskészségeddel nincs semmi probléma, azonban amit alkottál, műfajilag behatárolhatatlan. Riportnak semmiképp sem nevezhető, hiszen túlteng benne a kérdező szubjektív véleménye a riportalanyról, ami…
– De hát…
– Ne magyarázkodj, fiam! Elhiszem, hogy nehéz bizonyos távolságtartással írnunk olyasvalakiről, aki nagyon is közel áll a szívünkhöz, de ez a bevezető és ezek a közbeszúrt elbeszéléseid leginkább egy szerelmes novellába illenek.
– Legfeljebb kihúzza a szerkesztő – vonogatta a vállát a frissen ledorongolt firkászjelölt.
– Ugyan miért vesződne ilyesmivel, ha úgyis az a szándéka, hogy az egészet visszadobja a szerzőnek?
– Mitől vagy olyan biztos ebben? – húzta fel az orrát Ákos.
– Több mint két évtizede űzöm ezt a mesterséget, fiam. Eddig még nem tűnt föl neked? – kérdezte apa, inkább elkeseredetten, mint gúnyosan.
– És ha én húznám ki, és úgy adnám be? – próbálkozott valamivel szerényebben Ákos.
– Nem mennél vele sokra. Egy riport nem csupán arról ismerszik meg, hogy kérdések és feleletek váltakoznak benne szép szabályos rendben. Ha akarod, szívesen adok egy–két szakmai tanácsot, amik…
– No még csak az hiányozna! – csattant föl Ákos felháborodottan. – Komolyan azt hiszed, hogy más tollával akarok ékeskedni? Még a végén azt is megígéred, hogy odaszólsz a főszerkesztőnek a cikkem megjelentetése érdekében!
Almási Károly szelíd mosollyal nézett a fiára:
– Igazán hízelgő, hogy ilyen nagy hatalmú sajtócézárnak képzeled az apádat, de ki kell, hogy ábrándítsalak: szó sincs arról, hogy bármelyik kollégám az én két szép szememért lehozná az írásodat, ha az nem felel meg a szakmai követelményeknek. Ami pedig azokat a bizonyos idegen tollakat illeti… Nos, hogy stílszerű legyek, egyetlen tollvonással sem szándékozom illetni a papírjaidat. Csupán újból felajánlottam a tapasztalatomat és a segítségemet, amit vagy elfogadsz, vagy nem.
Ákos az előbbi alternatíva mellett döntött, így aztán apa dolgozószobája időlegesen egy gyorstalpaló újságíró–tanfolyam színhelyévé változott. Az elkövetkező napokban a tanonc mintegy tizenhat alkalommal írta át a riportot mestere instrukcióit követve, de az izzadságos munka végül meghozta a gyümölcsét. A tizenhetedik változatot elolvasva apa büszke mosollyal jelentette ki:
– Na, most már nem süllyednék el a szégyentől, ha meglátnám a cikked végén az Almási nevet.
