Andrea (17/3. rész)
Ákos céltalanul csatangolt egy ideig az egyetem környéki utcákon, aztán hirtelen elege lett az emberek társaságából. Úgy érezte, minden szembejövő az arcába bámul és szomorúságának titkát fürkészi. Hazafelé vette hát az irányt, hogy egy időre elvonulhasson mindenféle kíváncsi tekintet elől.
Otthon azonban testi-lelki jóbarátja, Imre várta, így az olyannyira áhított magányos tépelődés egyelőre késedelmet szenvedett. Ám Ákos csöppet sem bánta, hogy így alakult, úgy érezte, mégiscsak jobb lesz kiönteni a szívét valakinek. Imrével nem is volt nehéz a helyzet, hisz a gyerekkori jópajtás néhány szó után rátapintott a lényegre:
– Jóságos ég! Csak nem nő van a dologban?
– Ennyire látszik? – kérdezte keserűen Ákos.
– Barátocskám, lassan húsz éve ismerlek, ha akarnál, sem tudnál megtéveszteni – vágta hátba Imre, aztán töviről hegyire kifaggatta az elmúlt napok fejleményeiről.
– Nem értelek, öregem – mondta később, amikor a rövid történet a délutáni eseményeknél véget ért. – Az egyik sráccal elmentek a büfébe… Na és? Mi van abban?
– Könnyen beszélsz, te nem voltál tanúja annak a látványnak! – sóhajtotta letörten Ákos. – Ahogy a fiúra nézett, ahogy beszélt, ahogy nevetett! – sorolta fájdalmas átéléssel, barátja azonban nem hagyta magát befolyásolni:
– Ühüm, szóval nevetett… Nagy ügy. A srác biztosan mesélt neki valami jópofa viccet… Mégis, hogyan kellett volna reagálnia? Borult volna inkább zokogva a fickó vállára?
– Ne is mondd! – jajdult fel Ákos, és a kezébe temette az arcát. – Könyörgöm, ne súlyosbítsd a helyzetemet!
Imre lassan unni kezdte barátja érthetetlen szenvelgését, és furcsa ötlettel állt elő:
– Tudok egy megoldást számodra, cimbora – jelentette ki, miközben föl–alá járkált a szobában, majd Ákos kérdő tekintetétől kísérve így folytatta: – Vedd fel az iszlám hitet, és vándorolj ki valamelyik testhezálló ázsiai országba. Lehetőleg olyat válassz, ahol a nők csadorban járnak, és ha netalán elkövetik azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy ránéznek egy férfira, nyilvánosan megkövezik őket.
Aztán belátta, hogy szavai épp az ellenkező hatást érik el, így aztán gyorsan szelídebb gyógymódra váltott át:
– Nem is olyan régen együtt sétáltam egy elragadó hölggyel. Hazacipeltem a szatyrait a boltból, s közben elmeséltem neki néhány osztályon felüli viccet, amit ő boldog kacagással fogadott. Te is tudod, ki az az illető, hiszen éppen összefutottunk az utcán, így aztán szemtanúja lettél a látványnak.
– De hiszen te Annus néniről, a főbérlődről beszélsz! – kiáltott fel csodálkozva Ákos.
– Úgy van – nyugtázta mosolyogva a barátja. – Úgy véled, hogy Annus néni szerelmes belém? Amikor megpillantottál minket, az volt a benyomásod, hogy jegyben járok a derék özvegyasszonnyal?… Ha nem, akkor igazán nem értem, miből gondolod, hogy az a vicces fickó nem lehet más, mint Andrea gyűrűs vőlegénye. De ha így is van: nem lenne jobb mindezt magától az elbűvölő szőkeségtől megtudni, mint értelmetlenül tépelődni egy olyan problémán, ami talán nem is létezik?
Még jó darabig eltartott Ákos meggyőzése a fiúszoba mélyén, de ennek a folyamatnak a teljes leírása meglehetősen szigorú terjedelmi korlátokba ütközik. Elég az hozzá, hogy már jócskán besötétedett, mire Imrének sikerült kicsikarnia azt az ígéretet barátjából, hogy nem fogja buta módon eltemetni ezt a szerelmet, mielőtt egyáltalán megszülethetett volna, inkább haladéktalanul a tettek mezejére lép. Ám alig sikerült kipipálniuk ezt a napirendi pontot, Ákos szinte rögtön új problémát talált magának:
– No de milyen ürüggyel szólítsam meg?
– Azt mondtad, programozó matematikusnak készül. Biztosan jónéven venné, ha a szakterületével kapcsolatban kérnél tőle tanácsot. A lányok szeretik, ha egy férfi elismeri a tudásukat – fejtegette Imre, aztán legyintett: – Ne morfondírozz ezen, cimbora! A helyzet majd úgyis adja magát. És amilyen fantáziadús, szellemes fickó vagy, biztosan rögtön leveszed a lábáról azt a bájos kis szöszkét.
Ákos izgatottan készült a másnapra, mert valóban komolyan vette az ígéretét, miszerint haladéktalanul megteszi az első lépéseket. Nem bánta volna, ha Imre akkor is mellette van, hogy biztatást, támogatást nyújthasson, de persze tudta, hogy meglehetősen nevetséges lenne a barátját is magával cipelni a „küldetésre”. Mégsem maradt egyedül a sorsdöntő pillanatban, a Gondviselés ugyanis váratlanul a segítségére sietett.
