A tízórai rejtélye (2/2. rész)
Nemsokára hazaértek a család idősebb tagjai is, és mindannyian elképedve hallgatták anya és Gergő beszámolóját az Öcsi tízóraijával kapcsolatos fejleményekről. Legfőképp Almási Károlyról volt elmondható, hogy igen kevéssé tudott uralkodni az indulatain.
– És Öcsi mindezt tétlenül tűrte?! – háborgott csípőre tett kézzel. – No, hívjátok csak ki a szobájából! Azt hiszem, itt az ideje egy alapos beszélgetésnek.
– Csak hagyjátok! – szólt közbe anya. – Semmi szükség arra, hogy még mi is megalázó helyzetbe hozzuk.
– Na de szívem! – fortyant fel a családfő. Csak nem azt akarod mondani, hogy térjünk nyugodtan napirendre a dolog fölött, mintha mi sem történt volna?
Anya természetesen nem így gondolta, de mielőtt erről meggyőzhette volna férjeurát, Gergő közbeszólt:
– Majd én kezembe veszem az ügyet – fogadkozott, szigorúan összeráncolva a szemöldökét. – Holnap a nagyszünetben látogatást teszek a 3. B osztálytermében, és hathatós fogyókúrára fogom ezt a Döncit – jelentette ki elszántan, miközben öklével a tenyerébe csapdosott.
– Hát ez egyre szebb lesz! – jajdult fel a családfő. – Mondd csak, fiacskám, kitől tanultad, hogy a vitás ügyeknek ez a legmegfelelőbb elintézési módja?
– Nem értelek, apa – csóválta a fejét Gergő, és végre felhagyott a saját markába mért horogütésekkel. – Hiszen te mondod mindig, hogy meg kell védeni a kisebbeket, pláne, ha a testvérünkről van szó!
– Ezt a véleményemet most is fenntartom – szögezte le Almási Károly. – De talán más módszerek is léteznek arra, hogy leszoktassuk ezt a kis gézengúzt arról, hogy az öcséd tízóraijával fedezze a délelőtti kalóriaszükségletét.
– Látod, szívem, ebben egyetértünk – bólogatott a hitvese, s furcsamód hamiskás mosoly bujkált a szája szegletében. – Nekem már támadt is egy ötletem – közölte lelkesen, azzal a telefonhoz sietett, és feltárcsázta az iskola számát…
Pár nap múlva Faragó Dönci meglepődve tapasztalta, hogy a mamája helyett Almási Öcsi anyukája jött érte tanítás után.
– Tetszik ismerni az anyukámat? – rebegte zavartan.
– Még csak pár napja, hogy először találkoztunk, de mondhatom, igen jól összebarátkoztunk. Én rögtön úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást.
A kövér kissrác ugyan bemászott az autó hátsó ülésére Öcsi mellé, de jó darabig még bizalmatlanul pislogott körbe. Látszott rajta, hogy nincs egészen kibékülve ezzel a furcsa helyzettel. Úgy érezte, bármelyik pillanatban egy bizonyos kellemetlen témára terelődhet a szó, s eme balsejtelme bizony csakhamar beigazolódott. Almási néni először természetesen az iskoláról kezdett csevegni, azon belül is legfőképp a tornaórák tárgykörénél ragadt le gyanúsan hosszú időre, s innen már csak egy ugrás volt a nyolc-kilenc éves fiúcskák testi erejének szóba hozása.
– Te amolyan stramm, erős fiúnak látszol, Döncikém – mondta Almási néni jelentőségteljesen , épp ezért szeretnélek megkérni egy szívességre…
Dönci egyre csak azért fohászkodott, hogy mihamarabb a házuk elé érjenek, de elkeseredve kellett konstatálnia, hogy a vasúti átjárónál pirosra váltott a lámpa, így a beszélgetés bizony hosszadalmasnak ígérkezett.
– …tudod, Öcsi azt mesélte, hogy az egyik vásott iskolatársa folyton elveszi tőle a tízóraiját. Sőt, ha ellenkezni próbál, még bántani is szokta.
– Mit mondott, ki az az illető? – érdeklődött a kövér kisfiú nagyot nyelve.
– Azt nem volt hajlandó elárulni – hangzott a némileg megnyugtató válasz. – Én úgy látom, hogy te egy megbízható, rendes fiú vagy. Arra kérlek, vigyázz Öcsire a suliban. Sokkal nyugodtabb lennék, ha azzal a tudattal várhatnám otthon a csemetémet, hogy akad egy ilyen jóravaló kis barátja, aki megvédi a rosszcsont iskolatársaitól.
Dönci fülig pirult, s ezzel egyidőben olyan heves pislogásba kezdett, mintha legalább egy tucat muslica repült volna a szemébe. Remegő hangon kijelentette, hogy mostantól fogva Öcsi az ő védelme alatt áll, és jaj annak, aki az uzsonnájára pályázik. Amikor az autójuk továbbindult, benyúlt a zsebébe, előkotorta a vésztartalékot képező, utolsó csokoládéját, és Öcsi felé nyújtotta:
– Kéred a felét?
