Ajándék (5/4. rész)
Hugi már korántsem volt ilyen boldog:
– Nahát, hogy én milyen buta vagyok – sóhajtotta szomorúan.
– Dehogy vagy te buta – simogatta meg a fejét Gergő –, csak kicsi és tapasztalatlan. Ami egyáltalán nem ugyanaz. Amikor ennyi idős voltam, mint most ti, engem Ákos tanított meg arra, hogyan kell gipszfigurát készíteni. Az ilyesmit senki sem tudja magától. De hát többek között azért vannak a nagy testvérek, hogy megmutassák a kicsiknek ezeket a dolgokat.
– Igen ám, csakhogy nekem nincs kistestvérem, akit megtaníthatnék rá – mondta Hugi, és jól láthatóan lefelé görbült a szája.
– De amikor felnősz, lesznek gyerekeid – vigasztalta a bátyja –, akik nyilván nem kész szobrászművészként jönnek majd a világra, úgyhogy biztosan nagyon boldogok lesznek, amikor látják, hogy az anyukájuk milyen jó játékokat tud mutatni nekik… De tudod mit? Hogy ne kelljen annyit várnod a dologra, mondok egy másik példát. Ott van a szomszéd Kovács bácsiék unokája, Esztike. Jövőre biztosan megint itt fog nyaralni a nagymamájáéknál, akkor majd megtaníthatod a tudományodra.
– De miből gondolod, hogy ő nem tud gipszet önteni? – pislogott reménykedve a kislány.
– Hát csak abból, hogy amikor nyáron anya átküldött valamiért hozzájuk, akkor láttam, hogy Esztike még a homokpogácsát is eléggé ügyetlenül csinálja, hiába mondta neki a nagypapája, hogy nedves homokot használjon. Úgyhogy kizártnak tartom, hogy éppen a gipszöntés menne jobban neki.
Hugi szomorúságára kiváló gyógyírt jelentettek ezek a szavak, ám ekkor Öcsinek komorult el az arca:
– Na, hiába igyekeztünk, mégsem sikerült önállóan karácsonyi ajándékot csinálnunk.
– Hogy érted ezt? – kérdezte őszintén meglepődve a fivére.
– Hát, például te segítettél levágni a mézesmackót az első szobrunkról…
– Igen ám, csakhogy az el is tört – mutatott mosolyogva a két darabban heverő mackóra Gergő. – A többi gipszfigurához pedig, ha nem csal az emlékezetem, egy ujjal sem értem hozzá, tehát azokat teljesen önállóan készítettétek el.
– Akkor is – morogta rosszkedvűen Öcsi. – Mégiscsak te találtad ki a megoldást, nem mi.
Gergő már látta, hogy itt bizony komolyabb szózatra lesz szükség. Letelepedett a szőnyegre az ikrek mellé, megfogta a kezüket, és így szólt:
– Figyeljetek csak ide, picurkáim! A karácsonyi ajándékban nem az a lényeg, hogy ki találta ki, vagy ki segített a megvalósításában. Sokkal fontosabb a szeretet, amely által az ajándék elkészül. És higgyétek el nekem, amikor anya meglátja, egyáltalán nem azon fog morfondírozni, hogy vajon ki adta nektek az ötletet. Szerintem elhelyezi majd a könyvespolcon, vagy az éjjeliszekrényén, és ahányszor csak rápillant, az fog eszébe jutni, hogy mennyire szeret titeket, és hogy ti mennyire szeretitek őt. És apa is, bizonyára azt mondja majd neki: „De jó nekünk, szívem, hogy ilyen aranyos, csupaszív gyerekeink vannak.”
Gergő roppant mulatságosan tudta utánozni édesapjuk hanghordozását, máskor sikerült is megnevettetnie vele az ikreket, ezúttal azonban az egyébként valóban kiváló parodizáló tehetsége kevésnek bizonyult a kicsik felvidításához. Mást kellett hát kieszelnie.
Kézenfogta az ikreket, és átmentek a szomszéd szobába, amit Gergő Ákossal közösen birtokolt, s épp eme társbérlet okán javasolta Öcsinek útközben, hogy a figyelmeztető táblát ragasszák át a másik ajtóra, amelyik mögött az elkövetkezőkben tevékenykedni fognak. A művelet egyébként fölöslegesnek bizonyult, ugyanis éppen végeztek vele, amikor Ákos megjelent.
– Néhány percre fel kell, hogy tartsalak titeket, mert szükségem van néhány holmimra odabentről – magyarázta sajnálkozva –, ugyanis nekem egyáltalán nincs szándékomban úgy viselkedni, mint ahogy azt nemrég láttam valakitől – tette hozzá, miközben szúrós pillantást vetett nagyobbik öccsére.
– Ezzel most rám célzol? – tette föl Gergő a teljesen fölösleges kérdést.
– Bizony ám, barátocskám – bólintott Ákos. – Ha bekopogtatsz valahová, illik megvárni odabentről a választ, még akkor is, ha történetesen a kistestvéreidről van szó.
– Jól van na, ne korholj már – motyogta szemlesütve Gergő. – Úgy csinálsz, mintha te sosem leskelődtél volna karácsonyi ajándékok után.
– Pontosan azért mondom – simogatta meg a fejét Ákos –, mert én aztán igazán tudom, hogy az ilyesmi nemcsak illetlenség, de alkalmasint nagy csalódások forrása is lehet.
Vissza az előző részre