Elhangzott a nagy bejelentés, melyre a Hajdú család mind a négy tagja különbözőképpen reagált. A nagymama – halkan és visszafogottan ugyan, de annál nagyobb örömmel az arcán – éljenzésben és tapsban tört ki. A nagyapó mosolyogva pattant fel a foteljéből, aztán a bárszekrényhez lépett, s közben kijelentette: erre inni kell!
Hajdú Endre keblében vegyes érzelmek dúltak. Meghatottan és őszinte tisztelettel tekintett az Almási fiúra. Azt kívánta, bárcsak mindenkiben ilyen kellemesen csalódott volna, akit valaha is rossz embernek tartott. Mert bizony annak idején, amikor megismerte Ákost, sok mindent képzelt róla, csak azt nem, miszerint valaha is örülni fog a lehetőségnek, hogy a fiatalember a veje lehet. Most azonban úgy érezte, semmi más után nem vágyakozhat egy apa, mint hogy egy ilyen remek embert tudhasson egyetlen leánya oldalán.
Az ám! De vajon mi erről a véleménye a szóban forgó leánynak? A családfő óvatosan a gyermekére pillantott, s megpróbálta kifürkészni, vajon milyen érzelmek dúlhatnak most Évi lelkében, de egyelőre semmit nem volt képes leolvasni a lánya arcáról. Évi olyan egykedvűen meredt maga elé, mintha az ég egy világon semmiféle különleges esemény nem történt volna.
Márpedig a leánykérés megtörtént, az édesapának muszáj volt valahogyan reagálni az Almási fiú szavaira. Odalépett hát Ákoshoz, és megszorította a kezét:
– Hidd el, fiam, a legőszintébben mondom: semmit nem kívánok jobban, mint hogy boldogok legyetek egymás oldalán.
A nagyapó közben tálcára helyezte az aprócska poharakat, ám ekkor határozott hang törte meg az átmeneti csöndet:
– Tedd csak vissza nyugodtan az italt a helyére, nagypapa.
Évi úgy ejtette ki ezeket a szavakat, hogy közben nem nézett senkire. Továbbra is egykedvű arccal bámult maga elé, és egy pillanatra sem volt hajlandó fölemelni a tekintetét a szőnyeg mintáiról.
Nagyapó keze most elbizonytalanodott a likőrösüveg kupakján. Most akkor melyik irányba tekerje? Kifelé vagy befelé? Tanácstalanul pislogott hol a fiára, hol pedig a hitvesére, de egyelőre sehonnan sem jött segítség.
Azaz hogy mégis. Ebben a pillanatban ugyanis csengettek. Amikor a nagymama ajtót nyitott, egy ügynököt látott maga előtt, aki udvariasan bemutatkozott, és pergő nyelvvel hozzákezdett, hogy ismertesse a Kovács és Bereczky típusú hevederzár semmivel össze nem hasonlítható előnyeit. Kisvártatva a nagyapó is odasietett, hogy mint a család ezermestere méltó beszélgetőtársa tudjon lenni az egyelőre félbeszakíthatatlanul szövegelő fiatalembernek.
Utoljára Hajdú Endre hagyta el a nappalit. Őt a legkevésbé sem érdekelték a fent említett hevederzárral kapcsolatos fantasztikus technikai újítások. Most az volt a legfőbb célja, hogy időt adjon a két fiatalnak, tárgyalják csak meg nyugodtan, négyszemközt, amit már régóta meg kellett volna beszélniük.
Ákos hirtelen ötlettől vezérelve letelepedett Évi elé a földre. Gondolta, ha már úgyis a padlót bámulja a lány, hát legyen a szeme előtt valamivel változatosabb látvány, mint a szőnyeg mintái.
– Kedvesem – szólt hozzá szelíden –, azt sem bánom, ha nem adsz választ azonnal. De azt közlöm veled, hogy ha netán visszautasítasz, nem leszek hajlandó elfogadni egy szikár „nem”-et, indoklásra is igényt fogok tartani. Azt hiszem, ennyi tiszteletet megérdemlek a részedről. Amióta csak ismerlek, erre a napra várok. Ha azt mondod, azért nem akarsz a feleségem lenni, mert már nem szeretsz, azt, ha nehéz szívvel is, de tudomásul fogom venni. Nyilván akkor is borzasztóan nehéz lesz elfelejtenem téged, de még mindig összehasonlíthatatlanul könnyebb dolgom lesz, mint most, amikor igazából még csak sejtelmem sincs, miért akarsz eltaszítani magadtól. Én biztos vagyok az érzelmeimben. Tiszta szívből szeretlek, és veled akarom leélni az életemet. És az minden vágyam, hogy boldoggá tegyelek téged. Ha hagyod…
Évi nem bírta tovább tartani magát. Előbb csak elpityeredett, aztán igazi, szívből jövő, keserves sírásra fakadt.
