Barna mozdult meg először. Odasétált a tűzhöz, és egy jókora fahasábot dobott a lángok közé. Aztán visszafelé jövet megállt a játékmester előtt:
– Én is húzhatok egy cetlit? – kérdezte izgatottan.
– Miért ne húzhatnál? – felelte Ákos, azzal legyezőszerűen szétterítette a kártyalapokat a barátja előtt. Barna hosszasan szemrevételezte a paklit, majd lassú, kimért mozdulatokkal kihúzta az egyik lapot. Úgy viselkedett, mintha legalábbis világbirodalmak sorsa múlna a választásán.
Amikor megfordította a cédulát, boldog mosoly öntötte el az arcát. Szakasztott úgy festett, mint egy hazárdőr gimnazista, aki az érettségi vizsgán épp azt az egy tételt húzza ki, amelyet rendesen megtanult. De csak addig tartott a hasonlóság, amíg olyat nem tett, amit egy érettségiző diák egész biztosan nem tenne a vizsgabizottság színe előtt. Barna tudniillik boldogan felkiáltott:
– Jaj, de jó! Erről sokat tudok mesélni!
– Mi van a cetlidre írva? – faggatták felélénkülve a lányok.
– A legszebb karácsonyom – olvasta föl Barna, aztán belekezdett az elbeszélésbe: – Nekem a tavalyi volt a legszebb karácsonyom. Ugyanis életemben először…
– Csak nem egy láda sört találtál a fa alatt? – vágott közbe rosszmájúan Kovalszki Rita.
Barna nem sértődött meg a gúnyos megjegyzésen. Rájött, hogy az előzményeket sem szabad eltitkolnia a csapat előtt, ha azt szeretné, hogy azok is megértsék az ő legszebb karácsonyának történetét, akik nem ismerik az előéletét.
– Tudjátok, régebben bűnös életet éltem. A kocsma volt a második otthonom. Vagy tán az első… Minden pénzt, ami csak a kezem közé került, italra és szerencsejátékokra költöttem – mesélte őszintén, és bizony, néhány csapattag döbbent arcán jól látszott: ilyesmit rémálmukban sem tudtak volna elképzelni a jól szituált fiúról.
– Aztán szerencsémre a Gondviselés az utamba vezérelte azokat az embereket, akik később alapvetően megváltoztatták a sorsomat. Elsőként Almási Ákost. – Barna szeretetteljes pillantást vetett a játékmesterre. – Benne olyan barátra leltem, amilyenre mindig is vágytam, amióta az eszemet tudom. Ákos aztán összeismertetett Géza atyával, aki… talán nincsenek is rá szavaim, milyen fontos személy ő az életemben…
Tudjátok, a mi családunkban sohasem volt központi téma a vallás és a hit. Ha néha esett is róla szó, az legfeljebb a nagyszüleink körében történt. De velük kapcsolatban is mindig úgy éreztem, mintha valamiféle bűntudat csendülne ki a szavaikból, ha erről a témáról beszélgettünk. Aztán tavaly karácsonykor azt is megtudhattam, miért volt ilyen érzésem. Úgy alakult, hogy a szeretteimmel Almásiéknál töltöttük a szentestét, pedig a nagyszüleim azelőtt még csak nem is hallottak Ákosról és a családjáról. De valahogy minden olyan magától értetődő volt azon a napon. Így az is, hogy együtt megyünk majd az éjféli misére. Apám ugyan lázadozott egy darabig, de aztán nagyapó leszögezte, hogy annyi eltékozolt évtized után ő igenis vissza szándékozik térni az egyház kebelére, a mamával együtt.
Mindenki nagy örömmel és egyetértéssel fogadta a bejelentést, így hát végül apám is kénytelen volt megbékélni a helyzettel. Máig sem tudom, hogy azért tartott velünk, mert a kíváncsiság hajtotta, vagy csupán a szüleit akarta elkísérni – tűnődött maga elé révedve Barna. – A templomban én ültem legszélen, mellettem a nagyapó foglalt helyet. Amikor oldalra sandítottam, azt láthattam, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. Úgy véltem, pontosan tudom, mit érezhet most. Hiszen engem is egészen magával ragadott az a semmivel össze nem hasonlítható hangulat. Leírhatatlan, amit ilyenkor az ember átél. Hiszen hiába is mesélnék szavakról, dallamokról, illatokról… Van valami, ami túl van az anyagi világon, ami túl van mindazon, ami látható, kitapintható, amit az érzékszerveink közvetíthetnek a számunkra. Azokban a percekben világosodott meg előttem olyan kifejezések értelme, amiket addig Géza atyától hallottam. Hogy mit is jelent a lelki béke, a megtisztulás; hogy mi rejtőzik az olyan fogalmak mögött, mint például lelki közösség.
