Térjünk most vissza a történet azon pontjára, ahol a legutóbb túlságosan is tapintatosan vágtam el a fonalat, és hagytam magukra a fiatalokat. Hallgatózzunk hát be Évi szobájába, hogy miről is beszélgetnek most a szerelmesek:
– Meg tudsz nekem bocsátani, Ákos? – kérdezte a lány.
Az Almási fiú leült mellé az ágyra, megsimogatta az arcát, s közben biztosította róla, hogy egyáltalán nem haragszik rá. Évi azonban csöppet sem látszott megkönnyebbülni a biztató szavak nyomán, s ez érthető is, hiszen az elmúlt percekben nem kisebb jelentőségű dolog történt vele, mint hogy elveszítette két barátját. Pontosabban fogalmazva: két embert, akiket a legutóbbi történésekig a barátaiként tartott számon.
– Ne haragudj, hogy sírok – hüppögött Évi. – Tudom, most annak kellene örülnöm, hogy visszakaptalak téged, de nagyon fáj, amit az úgynevezett barátaim műveltek velem. Jobban mondva: velünk.
– Hidd el, megértelek – vigasztalta Ákos. – Nem könnyű ilyesmit feldolgozni, főleg, ha közben talpig gipszben fekszik az ember… Mégis arra kérlek, próbáld magad túltenni rajta. Gondolj arra, milyen szerencse, hogy tulajdonképpen még éppen időben derült fény a turpisságokra. Ha ez a két ember még sokáig a barátodnak hazudja magát, később esetleg sokkal nagyobb kárt okozhattak volna, sőt, talán örökre elválasztanak minket egymástól.
Ez utóbbi nem volt éppen szerencsés megjegyzés. Amint Évi végiggondolta ezt az eshetőséget, újra csak a kispárnájába fúrta az arcát, és keserves zokogásba fogott.
A gyászos hangulatot nemsokára mókás közjáték törte meg. Halk kopogás és ijesztő csörömpölés hallatszott az ajtó felől. Barna elkészült a teával, és most elkeseredett kísérletet tett, hogy szervírozza azt. Óvatosan célba vette a kisasztalt, úgy tekintve a bútordarabra, mint ahogy egy fuldokló tekint az elédobott mentőövre. A szerelmesek aggódva figyelték az igyekezetét, ugyanis Barna minden mozdulatát ijesztő edényzörgés kísérte. Nagy nehezen letette a tálcát az asztalra, ám ezzel még korántsem értek véget a megpróbáltatásai.
– Hát, hallod, tényleg nem vagy az a kimondott komornyik típus – vigyorgott Ákos. – A névnapodra veszek neked egy zsúrkocsit – cukkolta barátját, ám amikor a szájához emelte a csészét, elszállt a tréfás kedve: – Jóságos ég! Mennyi citromot tettél te ebbe a teába? Ebből egyetlen csészényi fedezi az egész havi C-vitamin szükségletemet!
– Fedezné, ha meg bírná inni az ember – fanyalgott Évi is, aztán kiadta az ukázt: – Bátyuskám, ehhez főznöd kell még egy adagot, hogy emberi fogyasztásra alkalmas legyen. És jól jegyezd meg: a teát isszuk citrommal, nem pedig a citromot teával!
– Eredetileg a vendégeknek készítettem, és hát… – dadogta Barna, de Ákos nevetve közbevágott:
– Így már minden világos! Mindazonáltal kár volt ennyire igyekezned, enélkül is eléggé elkámpicsorodtak, amikor fény derült az üzelmeikre.
Hosszú idő óta most költözött először mosoly Évi arcára, de szerencsére ez a jó hangulat most már vele maradt mindaddig, amíg csak le nem vették a gipszet a lábáról. Nagy várakozással és óriási lelkesedéssel készült az első edzésére. Ám amikor Ákos a tréning végeztével találkozott vele, elképedve konstatálta, hogy megint csak egy keservesen síró lánnyal van dolga, akárcsak két héttel korábban.
