– Szóval akkor ők… együtt járnak? – kérdezte Ákos, és megpróbált a lehető legszenvtelenebb hangon beszélni.
– Évi és Alfréd? Ugyan, dehogy! – kacagott nagyot Rózsa. – Frédi éppenséggel nagyon nyomul, de hát Évinél semmi esélye. Csakhogy ezt, úgy látszik, nehezére esik tudomásul venni – magyarázta a lány, s már nyoma sem volt rajta az elkeseredettségnek és a bűntudatnak. Újra az a cserfes menyecske volt, aki fél órával korábban. – De miért érdekel ez annyira téged? – tette fel a provokatív kérdést. – Talán van köztetek valami Évivel?
– Nincs – vágta rá szemérmesen Ákos, aztán eltöprengett azon, hogy most vajon a hazugság bűnébe esett-e. Azzal nyugtatta magát, hogy semmiképp sem, mert hiszen azt a fél napos együttlétet a lékhorgászat során, és az azt követő telefonbeszélgetéseket korai lett volna „valaminek” nevezni, legalábbis abban az értelemben, ahogy ez a kíváncsi fruska gondolja.
– És te szeretnéd, ha lenne? – faggatózott tovább Rózsa.
Ákos nem válaszolt. Belekarolt a lányba, és átvonszolta az út túloldalára.
– Most már éppen ideje, hogy elkezdjünk stoppolni, mert a végén valóban itt találnak minket a fiúk, amint visszafelé jönnek Krakkóból – javasolta a sorstársának, s módfelett örült, hogy Rózsa nem forszírozza tovább az iménti témát. Kezdett kissé terhessé válni számára ez a nagy érdeklődés. Nem szerette volna valami goromba válasszal megbántani a lányt, de csöppet sem tartotta indokoltnak, hogy olyasvalakinek számoljon be a legbensőbb magánügyeiről, akit mindössze néhány órája ismer. Mindazonáltal azt sem akarta, hogy végleg elterelődjön a szó az ügyről, mert erről az „Alfréd-féle nyomulásról” szeretett volna mindent megtudni, amit csak lehet. Szerencsére Rózsa ott folytatta a csacsogást, ahol az ominózus kérdések előtt abbahagyta:
– Azt hiszem, Frédi fölöslegesen pazarolta rád az utálatát – kuncogott a copfos leányzó. – Nyilván vetélytársat látott benned. Szegénykém, nem képes megérteni, hogy ha a feje tetejére áll, akkor sem fogja elnyerni Évi szívét.
– Miből gondolod? – kérdezte Ákos, majd nagy ravaszul hozzátette. – A kitartó udvarlás néha meghozza a gyümölcsét.
– Na, ez a kitartás Alfrédnak legfeljebb keserű vackort terem – fejtette ki vidáman Rózsa. – Nem is értem. Hogy nem veszi észre magát? Ha moziba, korcsolyázni, netán vacsorázni hívja, Évi mindig visz magával valakit, hogy ne lehessen randevú látszata a dolognak. Legtöbbször engem vagy Barnát szokta felesleges harmadiknak elcipelni.
– Barnát? – hüledezett Ákos.
– Ó, hát ezt sem tudod? – ámuldozott a lány. – Te tényleg nem ismered valami jól a szituációt. Barna ugyanis Évi bátyja. Nem tűnt fel a vezetékneve, amikor bemutatkozott?
– Amikor egyszerre heten mutatkoznak be az embernek, nem várható el tőle, hogy mindegyik nevet tökéletesen megjegyezze – mutatott rá az Almási fiú, majd hozzátette: – Mindenesetre most már kapisgálom, hogy kit miért nem szível a derék Alfréd.
– Nehogy azt hidd, hogy amikor valakivel barátságos akar lenni, akkor sokkal megnyerőbb az egyénisége! – kacagott Rózsa. – Egyébként azt hiszem, a beszélgetésetek során nem is a személyével volt bajod, hanem inkább azzal a véleménnyel, amit képviselt. Jól vettem észre?
Ákos most, hogy mindent tudott, megpróbálta más irányba terelni a diskurzust:
– Én olyanokkal is szeretek beszélgetni, akikkel nem egyezik a véleményünk. Az ilyesfajta viták mindig izgalmasak.
– De azért, remélem, olyanokkal is szívesen beszélgetsz, akikkel egyezik a véleményed! Én ugyanis mindenben osztom az álláspontodat. Mármint azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket az út során kifejtettél.
Az Almási fiú most vette csak észre, milyen sugárzó arccal néz rá a lány. Eddig jobbára a határ szlovák oldaláról érkező forgalmat leste, s amikor visszafordult és Rózsára pillantott, egészen zavarba jött a csillogó szempár átható tekintetétől. Szerencsére, mielőtt kínos helyzet alakulhatott volna ki, lefékezett mellettük egy kamion, és a sofőr kedélyesen kikurjantott az ablakon:
– Merre megy a fiatalság?
