Ákos már éppen visszautasítani készült a kínálást, amikor Béla egy pillanatra hátrafordult, és alaposan rápirított Barnára:
– Annak örülnék, ha inkább te sem innál. Még alig hagytuk el a várost, de te jószerivel máris részeg vagy! Mit mondok majd a határon, ha megkérdi a vámos, hogy van-e kiviteli engedélyem a disznóra?
A vörös orrú fiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna a súlyos szavakat. Nagyot húzott az üvegből, majd továbbra is elszántan kapacitálta Ákost, aki azonban hasonló eltökéltséggel utasította vissza a kínálást:
– Nem lenne szerencsés előre inni a medve bőrére – jegyezte meg szelíden. – Ki tudja, hogy fog végződni a mérkőzés? Egy ilyen torna döntőjében semelyik csapat ellen sem lehet biztosra menni.
– Jobb is, ha nem iszol. Még a végén elérzékenyülsz, és elpityerged magad, ha eszedbe jutnak a Himnusz sorai – gúnyolódott Alfréd.
Az Almási fiú elhatározta, hogy nem veszi fel a kesztyűt. Megpróbálta némileg másfelé terelni a beszélgetést:
– Ha hiszed, ha nem, én sem vagyok az a fajta, akit mindig, mindenhol, minden körülmények közt könnyekig meghat a Himnusz – fejtette ki. – Például, ha egy kereskedelmi tévécsatorna, amelyik reggeltől estig ontja magából az értéktelent, a silány vacakot, a bóvlit, egész nap arra nevel, hogy globalizált, gyarmatosított agyú fogyasztó legyek, és a műsornak nevezett agymosásfolyam végén még van képe lejátszani a Himnuszt, azt nem meghatónak, hanem egyenesen felháborítónak érzem.
– Nem értem, mi baja lehet manapság bárkinek egy tévécsatornával – csóválta a fejét Alfréd. – Szabad világban élünk, mindenki olyan műsort néz, ami épp a kedvére való. Van választék bőségesen.
– Ez a világ inkább szabados, mint szabad – jegyezte meg az Almási fiú. – Ami pedig a műsorválasztékot illeti…
– Jaj, ne siránkozz már ezen! – szakította félbe kissé ingerülten a beszélgetőtársa. – Ha valami nem tetszik: ott a távkapcsoló, válts csatornát!
– Azért nem ilyen egyszerű a helyzet – folytatta higgadtan Ákos. – Ha az ember olyasminek lesz tanúja, amiről biztosan tudja, hogy rossz, ártalmas vagy egyenesen bűnös, akkor nem léphet olyan könnyedén tovább, mintha mi sem történt volna.
– Aztán miféle bűnös dologra bukkant a kereskedelmi csatornák műsorában, tisztelt ügyész úr? – gúnyolódott Alfréd.
– Nem nehéz rábukkanni, ilyesmiből aztán valóban nagy a választék.
– Csak egyet mondj.
– Rendben. Ott vannak például a délutáni műsorsávban az úgynevezett beszélgetős műsorok. Meghívnak a stúdióba néhány hétköznapi embert, akiknek aztán ország-világ előtt kitárgyalják a legintimebb magánügyeit, esetenként a legszélsőségesebb kicsapongásait, és közben…
A bajuszos fiú, immár nem először, udvariatlanul közbevágott:
– Az fáj neked, hogy manapság hétköznapi emberekből is lehetnek sztárok? Még ha csak egy-egy negyed órára is?
– Nem erről van szó – ingatta a fejét Ákos. – Én aztán igazán nem irigylem senkitől a szereplést, feltéve, ha rászolgált. De akiket ezekben a műsorokban vendégül látnak, ugyan mivel szolgáltak rá az úgynevezett sztárolásra? Mi az, ami miatt mindenkinek meg kell ismernie őket? Mert harminckét karika fityeg a fülükben és a hátuk minden négyzetcentiméterét tetoválás borítja? Vagy mert a konfliktusaikat legtöbbször csak verekedéssel tudják megoldani? Vagy teszem azt a házastársuk megcsalása olyan igazán kamera elé kívánkozó téma?… Még ha elrettentő példaként mutogatnák őket! De nem, a műsorvezető legtöbbször egyetértő bazsalygással figyeli a legelképesztőbb elbeszéléseket is, ha pedig még egymásnak is esnek a stúdióban a vendégei, elégedetten dörzsöli a markát, hogy micsoda remek nézettségi mutatókat fog ez produkálni.
