Szelíd szeretet
– Gergő, miért titkoltad el itthon, hogy az osztályfőnököd minisztériumi kitüntetésben részesült? – fordult ebéd után Almási Károly a középső fiához. – Igazán bosszantó, hogy az információs forradalom korában nem a legközvetlenebb hírforrásból kell megtudnom a dolgot.
– Mi is csak pénteken hallottuk az iskolarádióban – felelte Gergő. – Tudjátok, Szabados tanár néni nem az a dicsekedős fajta. Tényleg, Apa, te honnan értesültél erről?
– Hogy úgy mondjam, hivatalos forrásból. Én voltam az, aki szerda délelőtt felkerestem a lyukasóráján, hogy riportot készítsek vele a jeles alkalomból az újságunk számára.
– Bent jártál szerdán a suliban? Észre sem vettelek.
– Én viszont téged annál inkább! Gondoskodtál róla, hogy feltűnj nekem. Épp az aulában veszekedtél egy kislánnyal, és akkor még finoman is fogalmaztam. Az egyetlen idézhető jelző, amit tőled hallottam, az a „gyökér” volt.
– Érdekes! – gondolkodott hangosan Anya. – Az én időmben a fiúk inkább virághoz vagy szép természeti jelenséghez hasonlították a lányokat, ha bókolni akartak nekik.
– Félreérted a dolgot – magyarázta Dóri. – Ez esetben a „gyökér” nem valamiféle bókot jelent, hanem inkább…
– Nos, talán mellőzzük a szinonimákat – javasolta Apa. – Inkább kérdezzük meg Gergőt, mi indította erre a kirohanásra.
– Az mindegy! – siklott át a téma ezen aspektusán a kisfiú, és nyomban elvi álláspontra helyezkedett: – Velem nem szemtelenkedhet senki, legyen az fiú vagy akár lány!
– Kisfiam, semmilyen helyzet nem indokolhatja azt, hogy egy úriember útszéli hangot üssön meg egy hölggyel szemben.
– No de akkor mire való az a híres egyenjogúság?
– Mindenesetre egyáltalán nem arra, hogy ennek ürügyén válogatott szitkokat szórhassunk nőtársaink fejére! – felelte Apa, majd így szólt: – Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy történetet a dédnagymamátokról, Almási nagyi édesanyjáról. Igazán sajnálhatjátok, hogy már nincs közöttünk, mert nem mindennapi egyéniség volt. Azóta sem ismertem olyan embert, akiben ennyi szelíd szeretet, ennyi megbocsátás lakozott volna. Emlékszem, egyszer együtt utaztunk a villamoson. Ez akkoriban történt, amikor egyáltalán nem volt divat az udvariasság, sőt, az úri modor afféle kispolgári csökevénynek számított. Szóval, nagy volt a tömeg, és az egyik középkorú pasas minősíthetetlen hangon szólította fel a nagyit, hogy húzódjon a jármű belsejébe. Talán annyi idős lehettem, mint most Ákos, felbuzogott bennem az ifjonti hév, és már éppen azon voltam, hogy rendre utasítom a neveletlen frátert, amikor az én nagymamám általános meglepetésre kellemes ünnepeket kívánt a modortalan hang tulajdonosának. A fickó nem vette a lapot, tovább folytatta volna az átkozódást, de a nagyi valami angyali türelemmel jó egészséget kívánt neki és az egész családjának. Az illető kezdett elbizonytalanodni, és a szitkozódásból érdeklődésre váltott:
– Mi az, maga részeg? – kérdezte zavartan. De az én nagymamámat nem tudta kizökkenteni. Közölte, hogy sohasem iszik alkoholt, és a kedvenc itala a tea. Ezután kimerítő előadást tartott arról, hogyan kell egy kis mézzel és egy sóhajnyi tejjel a csipkebogyóteát még zamatosabbá, élvezhetőbbé tenni. Az egész villamos harsogott a kacagástól, és ekkor már a vöröslő fejű pasas is megenyhült, belátva, hogy a további erőlködése csak még nagyobb nevetést váltana ki a tömegből, inkább ő is velük mulatott a komikus helyzeten. Számomra, kedves gyermekeim, ez az eset azóta is iskolapéldája a mondásnak: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.”
Öcsi mélyen elgondolkodott a hallottakon. Ezzel a mondással kapcsolatban ezidáig az volt a meggyőződése, hogy az szigorúan szó szerint értelmezendő. Ezért nagy dilemma elé állította az élet, amikor például az osztálytársa, Farkas Pisti nagyszünetben, az udvaron megdobta őt egy kaviccsal. Öcsi éppen a tízóraiját majszolgatta, és igazán sajnálta volna a roppant finom szalámis kenyérrel viszonozni a támadást, ezért – rövid töprengés után – önhatalmúlag így módosította a régi tanítást: Ha megdobnak kővel, akkor a szalámis kenyereddel együtt azonnal szaladj el biztonságos helyre.
Merengéséből bátyja harsány rikoltása zökkentette ki. Anya ugyanis az asztal leszedése során olyan ügyetlen volt, hogy a maradék almaszószt Gergő ölébe zúdította. A kisfiú vett egy nagy levegőt, aztán szívélyesen így szólt: – Kellemes ünnepeket kívánok, és jó egészséget az egész családjának!
Harsogott a jóízű kacagás, akárcsak anno, a villamoson.