Június 1., 13 óra 54 perc
Bulcsú végre elhatározta magát, és egész délelőtt leste a lehetőséget, hogy négyszemközt beszélhessen Nusival, de hiába. Egy idő után az a kényszerképzete támadt, hogy a lány szánt szándékkal kerül minden alkalmat, amikor néhány bizalmas szót válthatnának. Egyre közeledett azonban az az időpont, amikor a megmérettetésre kijelölt játékosoknak el kellett indulniuk a stúdióba, úgyhogy a szerelmes fiú nem késlekedhetett tovább. Ebéd után összeszedte minden bátorságát, és kihívta beszélgetni szíve hölgyét a teraszra.
– Azt akarom mondani – kezdte akadozva –, hogy sokat gondolkoztam az elmúlt napokban a kettőnk dolgán, és arra jutottam, hogy… szóval… Rájöttem, hogy engem nem érdekel, ki voltál régen, és…
– Ne folytasd, nagyon kérlek! Nem akarom, hogy megalázd magad előttem! – vágott közbe Nusi, és bár az arca semmit nem árult el, nagyon is háborgott a lelke. Úgy érezte, beleszakad a szíve, de mégsem mondhat mást: – Tudod, furcsa ez a világ idebenn. Egyes dolgoknak eltűnik a jelentősége, más dolgoké pedig iszonyúan megnő. Aztán lehet, hogy odakinn mindez megfordul… Azt hiszem, én csak időnként válok fontossá a számodra, és akkor is csak átmenetileg. Erre pedig nem lehet komoly kapcsolatot alapozni. Úgyhogy arra kérlek, ha esetleg engem választanak ma a nézők, ne keress soha többé – azzal sarkon fordult, és eltűnt a Nyaraló ajtaja mögött.
Bulcsú sokáig álldogált megkövülten a teraszon, aztán nagy elhatározásra jutott. Berohant a házba, egyenesen a hűtőszekrényhez, magához vett egy egész üveg konyakot, aztán feltelepedett egy bárszékre Taksony mellé:
– Nem baj, ha csatlakozom hozzád? Elhatároztam, hogy ma eszméletlenül be fogok rúgni!
– Üdvözöllek a klubban, haver! – vigyorgott a hajléktalan. – Legalább ma nem egyedül engem fog mindenki utálni!
– Engem nem érdekel senki utálata. Csupán egyvalaki érzelmei fájnak, de azok aztán nagyon.
– Nusiról van szó? – tapogatózott óvatosan Taksony.
– Róla – bólintott szomorúan Bulcsú. – Na, megpróbállak utolérni – azzal fogta magát, és alaposan meghúzta a palackot.
– Mit mondjak, szilárdnak látszik az elhatározásod! – pislogott a hajléktalan, miután azt látta, hogy az üveg tartalmának mintegy negyedrésze eltűnik legújabb szesztestvérének gallérja mögött.
– Bizony, hogy szilárd – nyögte a szerelmes fiú. – Meg akarok halni.
– Meg is fogsz – biztatta Taksony. – Egyszer mindannyiunknak ez lesz a sorsa, de minek az ilyesmit erőltetni? Akarj inkább valami olyasmit, amire sokkal kevesebb az esélyed. Itt van például Emőke – mutatott a szöszire, aki a pult túloldalán a rántott csirke elkészítésével foglalatoskodott. – Ő most láthatóan mindenáron meg akar tanulni főzni. Nyilván jobban félti az életét, mint te.
A kebelcsoda éppen lisztbe készült forgatni az egyik combot, de egyszer csak megállt a keze a levegőben, és riadtan felkiáltott:
– Úristen! És mi van, ha lisztérzékeny vagyok?
– Akkor hallgass Bach-ot! – vakkantotta morcosan Bulcsú, mire Taksony hatalmas röhögésben tört ki, de aztán hirtelen elkomorodott, ugyanis megdöbbentő felfedezést tett:
– Mi az cicabogár? Te szakácskönyvből csinálod a rántott csirkét? – érdeklődött elképedve.
– Igen – vallotta be szégyenlősen a szöszke –, a könyvespolcon találtam.
– No csak vigyázz vele, nehogy kettőt lapozz! Nem szeretnék szilvalekvárt találni a pipihusi bundája alatt! – figyelmeztette Taksony. – Apropó: szilva! Megyek, hozok magamnak egy kupicával.
Később Odeba is csatlakozott a csapathoz, amit a hajléktalan nagy örömmel fogadott, Bulcsú ugyanis, ahogy fogyott a konyakosüvegének tartalma, mind mélyebb apátiába zuhant, s egyre kevésbé testesítette meg Taksony számára az ideális ivócimborát. Azonban a néger sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amint egy kicsit a fejébe szállt az ital, onnantól kezdve egyfolytában csak a hazájáról mesélt, ahol diktatúra van, elnyomás, bűnözés és szegénység.
– No, ez gyönyörű, mondhatom – sóhajtott fel Taksony. – És te ide akartál engem meghívni!? Talán úgy gondoltad, hogy kevés nálatok a hajléktalan, kell egy kis utánpótlás?
Nem sokkal később Nusi vonult át a nappalin. Már az esti megmérettetésre készült. Egyszerű szabású nyári ruha volt rajta, amelyhez szolid sminket tervezett magának. Bulcsú úgy érezte, még sohasem látta ilyen szépnek. Aztán elszontyolodva gondolt arra: lehet, hogy ma legeltetheti rajta utoljára a szemét ebben az életben. Csupán az vigasztalta, hogy most legalább kettőt lát belőle. De ez az optikai felfedezés meglehetősen sovány vigasznak bizonyult, csupán három percig bírta tartani a lelket az elkeseredett fiatalemberben. Ennek leteltével Bulcsú fontos bejelentést tett:
– Én ma este megölöm magam – közölte Taksonnyal, s közben a mellkasát vakargatta, hogy a mikrofonja ne tudja közvetíteni a szavait a garázsban ülő technikusokhoz.
– Semmi esélyed rá, haver – legyintett a hajléktalan. – Ennyi kamera kereszttüzében?
Bulcsú elszomorodott, de csakhamar szó szerint felvillanyozta egy ötlet:
– Bele fogok pisilni a konnektorba – motyogta révülten maga elé.
– Miért? A klotyó foglalt? – röhögött Taksony, de a következő pillanatban leolvadt a vigyor az arcáról, Bulcsú ugyanis egy hirtelen mozdulattal hátralökte őt és a barátját, s így Odebával együtt a földön találta magát. Az öngyilkosjelölt pedig határozott léptekkel megindult a legközelebbi konnektor felé.
– Úristen! Azonnal jöjjön valaki! – jajveszékelt a hajléktalan. – Ez az őrült bele akar pisilni a konnektorba! Gyertek már gyorsan!
Bárányné a női, Archibald és Demeter bácsi a férfihálóban tartózkodtak éppen, Nusi pedig a mosdóban sminkelt. Rózsa ugyan a nappaliban üldögélt a szófán, de ő ugyebár elvileg nem tudhatta, hogy hova is kéne neki menni. Így aztán a szöszke ért oda a leghamarabb a sliccével vacakoló Bulcsúhoz, és nemes egyszerűséggel a hátára ugrott.
– Elölről támadj, te szerencsétlen! – tanácsolta üvöltve Taksony, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a saját végtagjait különválogassa a négeréitől.
– Mit parancsolgatsz? Csináld te, ha jobban tudod! – kiáltott vissza Emőke, miközben elkeseredett kísérletet folytatott, hogy ragacsos kezeit összekulcsolhassa Bulcsú mellkasán.
A következő pillanatban végre kigabalyodott egymásból a két ivócimbora. Feltápászkodtak a földről, aztán egy emberként támadtak neki az öngyilkosjelölt sliccének, de akkora lendülettel, hogy ledöntöttek lovat és lovast egyaránt, így most már négyesben valósították meg a végtagok egymásba kulcsolásának szórakoztató passzióját. A padlón hempergődzve úgy festettek, mint egy különösen perverz bűncselekményt ábrázoló, mozgó élőkép.
Időközben a többiek is a nappaliba siettek, és földbe gyökerezve bámulták az eléjük táruló látványt, kivéve Nusit, aki Bulcsú védelmében azonnal belevetette magát a küzdelembe. Az erőarányok ilyetén való felbillenését Taksony elkeseredve fogadta, legfőképpen azért, mert az örömlány elsőként az ő hajába ragadt bele:
– Eressz már el, te búzacsíra! Pont a pasidat akarom megmenteni, ginzenggyökér!
A szóban forgó pasinak azonban, úgy látszik, más elképzelései voltak arról, mi a jó neki. Lelökte a hátáról Emőkét, és haragosan rárivallt:
– Te szerencsétlen! Ha nem lépsz közbe, már rég túl lehetnék rajta!
– Én csak jót akartam! – sipítozta a szöszi. – Miért bántasz engem mindig?
– Mert ki nem állhatlak, tudod? – nyöszörögte Bulcsú, miközben megpróbálta lefejteni Odeba kezét a nyakáról. – Utállak, te pontagyú liba! – erősítette meg újfent, majd hörögve kifejtette az Emőke értelmi képességeivel kapcsolatos hitvallását: – Olyan hülye vagy, hogy már az oviban is megbuktál játszásból! Hozzád képest a százas szög integrált áramkör, tudod?
– Vedd már végre figyelembe, hogy hét hónapra születtem! – hisztizett Emőke.
– Akkor menj vissza két hónapra anyádba! – indítványozta Bulcsú.
A bártáncos lovagiasan a szöszke védelmére kelt:
– Miért te szidni mindig Csecset? Ha nem ugor hátadra, te vagy már rég tetemes hulla! – kiáltotta, miközben rátérdelt Bulcsú mellkasára.
– Takarodj le a hasamról, te savanyú étcsoki, mert kiharapom a karikát abból a ronda orrodból! – nyögte Bulcsú.
A néger fiút rettenetesen felbőszítette, hogy az ő kifejezetten formás és esztétikus szaglószervét a „ronda” jelzővel merészelték illetni. Most már ő is saját anyanyelvén káromkodott:
– Dzsumbuj dzsuva ukulele uk-mukk-fuck! – rikoltozta eszelős tekintettel, aztán hozzátette a legsúlyosabb yutapa átkot is: – Dem eter!
– Na mi a’? – érdeklődött Demeter bácsi, de amikor meglátta Odeba ijesztően villogó szeme fehérjét, úgy döntött, itt az ideje elhagyni a terepet. Ez az indián nyilvánvalóan kiásta a csatabárdot, és az is jól látszik rajta, hogy nyakig töltötte magát tüzes vízzel. Jobb lesz valahol távolabb lenni, amikor rájön a skalpolási vágy. Hátat fordított hát az eseményeknek, és visszavonult a hálószobába.
Taksony ezenközben ingerülten próbálta kiszabadítani magát Nusi szorításából. Leginkább azt nehezményezte, hogy az örömlány, annak megakadályozása érdekében, hogy ő ne haraphasson bele az öngyilkosjelölt kezébe, olyan módon húzta hátra a fejét, hogy közben az orrlyukaiban keresett kapaszkodót. A hajléktalan az intim szférája elleni aljas orv-, sőt, orrtámadásként értékelte az aktust, s nazális hangon fenyegetőzni kezdett:
– Engedj el, te átkozott lotyó, mert nem állok jót magamért!
Úgy bizony, a „lotyó” kitételt említette, mert a „Te bő szájú, öblös cserépedény”-t már nem tartotta elégségesnek. Nos, nem lehet tudni, hogy a „köcsög” eme definíciója milyen hatással lett volna Bulcsúra, a „lotyó” viszont alaposan felpaprikázta:
– Mit mondtál a barátnőmre, te szemét?! – ordította fenyegetően, aztán irtózatos erővel rázott le magáról mindenkit, és felegyenesedett. – Kitépem a nyelved, te! – azzal meg is indult volna Taksony felé, de ebben a pillanatban odalenn Nusi rákulcsolódott a lábaira. Hirtelen nem tudott mást tenni: a komódon álló váza után nyúlt, és a menekülő hajléktalan után vágta.
Nos, ha a férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya e percben a Nyaraló nappalijában tartózkodik, eszébe sem jutott volna meghívni Bulcsút egy próbajátékra. A dobás ugyanis jó egy méterrel célt tévesztett, és a váza Taksony helyett épp Rózsa feje felé szállt nyílegyenesen…
A következő pillanatban olyasvalami történt, aminek láttán a vakok csörgőlabda-csapatának edzője is bosszúsan csatlakozott volna imént említett kollégájához, konstatálva, hogy a tehetségkutató látogatás a Nyaralóban nem járt eredménnyel. A Big Sister ugyanis egyszerűen félrehajolt a váza útjából.
Taksony döbbenten bámulta Rózsát, és hajszálra ugyanígy tettek a többiek is. Egyedül Emőke nem fogta fel, hogy milyen nagy jelentőségű dolog történt az elmúlt másodpercekben.
– Naaa, most mi van? – nyafogott vézna hangon.
– Hát nem láttad, te szerencsétlen? – rivallt rá Bulcsú. – Rózsa elhajolt a váza elől!
A szöszke nem értette, miért kell ezért mindenkinek úgy tenni, mintha viaszbábuvá változott volna:
– Még szép, hogy elhajolt – bólogatott hevesen. – Mindenki elhajol, ha egy váza repül felé.
– Természetesen mindenki elhajolt volna az ő helyében, kisasszony, de neki, éppen neki nem lett volna szabad elhajolnia – szólt Archibald csöndesen.
– De hát miéért?
– Idefigyelj, te ostoba tyúk! – harsogta Bulcsú. – Ha nehezedre esik megérteni a problémát, kösd be a szemedet egy kendővel, én pedig megpróbállak fejbe dobni valamivel! Igaz, hogy vázánk már nincs, de talán a levesestál is megteszi. Aztán megfigyeljük, hogy elhajolsz-e előle, jó?
Emőke szeméről végre lehullt a hályog.:
– Jaaaa? Azt akarjátok mondani, hogy nem is vak? – kérdezte elképedve, majd a gyanúsított felé fordult. – Igaz ez, Rózsa?