Május 22., 11 óra 42 perc
Ezen a délelőttön borzalmas tragédia történt a Nyaralóban, legalábbis az első pillanatban erre lehetett következtetni Csecs Emőke hisztérikus sivalkodásából, amellyel arra a tényre reagált, hogy megcsípte a karját egy szúnyog. A lakótársak egy emberként rohantak a szerencsétlenül járt leányzó segítségére, ám amikor kiderült, mi okozta a nagy felhajtást, bosszankodva és zsörtölődve hagyták őt faképnél. Kivéve Odebát, aki odasietett a medence széléhez, dagasztott némi sarat, majd egy a sárpogácsát helyezett Emőke karjára.
– Nahát! Ez használ? – ámuldozott a szöszke.
– Nem még. Várjad te, amikor Odeba odatesz sebre amulett – magyarázta a néger, miközben levette a nyakában bőrszíjon függő furcsa medált, és a sárpogácsa tetejére rakta. Aztán körülnézett, és roppantul megörült, amikor meglátta, hogy Demeter bácsi a teraszon pipázik. – Fusson ide, falu papa! – kiáltott oda neki. – Kell nekunk pipája gyorsan!
A kisöreg ijedten talpalt oda az elsősegélynyújtás színhelyére, és közben el sem tudta képzelni, mi az ördögre kellhet a fiataloknak az ő pipája. A bártáncos azonban elmagyarázta, hogy mi lesz a teendője:
– Tegye rá egyik keze amulettre, utána fújja fustot ki.
Demeter bácsi készséggel eleget tett a kérésnek. Óvatosan megérintette a furcsa medált, aztán pedig füstölt, ahogy a pipaszáron kifért. Odeba meg felállt, az ég felé nyújtotta karjait, s közben érthetetlen varázsigéket mormolt az édes anyanyelvén.
– Most híjja a Nagy Manitut – súgta oda biztatóan a kisöreg a száját tátó szöszkének.
A gyógykezelésnek Archibald vetett véget, aki bejelentette, hogy az asztal terítve van. Odeba gondosan megtisztogatta az amulettet, visszaakasztotta a nyakába, majd kiadta a zárójelentést:
– Kész van a karod neked, Emóke.
Demeter bácsi ebéd után érezte először, hogy valami nincs rendben. Azaz, hogy valami nagyon is rendben van! Egyszerre vett erőt rajta a csodálkozás, az ijedtség és a határtalan boldogság. Elképedve ült ki a teraszra, rágyújtott egy pipára, s közben megpróbálta számba venni a közelmúlt történéseit, de semmi olyat nem talált, aminek ezt a furcsa, ám egyúttal örömteli bizsergést kellett volna eredményeznie. A menü egyszerű gyümölcsleves volt, aztán rántott hús rizzsel és savanyúsággal. Semmi különös, máskor is volt már ilyen. Utána megkapta a szokásos gyógyteáját, igaz, hogy most Rózsa szolgálta fel, ki is lötyögtette egy icipicit, de hát, annyira igyekszik szegényke, és ugyan miért ne vehetné ki a részét a közös munkából? Egész jól tájékozódik már az épületben és környékén, újabban már a fehér botot is alig-alig használja… Tehát ebben a momentumban sem volt semmi különös vagy szokatlan. Akkor hát mi lehet a megoldás?
Ebben a pillanatban világosság gyúlt a kisöreg fejében. Az amulett! Csakis az tehetett csodát! Hej, mégiscsak tudnak valamit ezek az indiánok! Meg kellene kérdezni ettől a juhpata harcostól, hogy nincs-e neki egy másik medálja kéznél. Ha nincs, akkor meg el kell csenni tőle!
Ezek a nagy elhatározások forogtak a gondolataiban, amikor Csecs Emőke rontott ki az ajtón dúlva-fúlva. Ledobta magát egy székre a kisöreggel szemben, és csak úgy ontotta magából a panaszt:
– Most már nagyon elegem van ebből a Bulcsikából! Miért nem tud megférni tőlem? Állandóan piszkál! Akármit mondok, vagy kinevet, vagy kicsúfol, vagy a kettőt együtt! Hát tehetek én arról, hogy megcsípett egy szúnyog? Az ilyen vérszívókkal nagyon kell vigyázni, mindenféle betegséget terjeszthetnek! Nincs igazam? De Bulcsi szerint én hülyeségeket beszélek!
Demeter bácsi közben azt a felfedezést tette, hogy a szokatlan gerjedelem egyre inkább felülkerekedik a szemérmén. Egy idő után már csak pillanatokra volt képes levenni a tekintetét a szöszke lány kebleiről.
– Elhiszem, hogy a bögyibe’ van, kedves – mondta nagyot nyelve.
– Maga is észrevette, Demcsi bácsi? Hát persze, miket is beszélek, hiszen mindenki látja, hogy mit csinál velem! Csak azt nem értem, hogy miért. Már számtalanszor elmondtam neki, hogy én hét hónapra születtem, legyen már tekintettel erre is, és ne cikizzen folyton!
– Hogy mit ne csináljék? – érdeklődött a kisöreg, mert a szótárából hiányzott a „ciki” kifejezés, arról a környékről legfeljebb a „cici”-t tudta hirtelen felidézni.
– Ne cikizzen, azaz hogy ne piszkáljon, ne csúfoljon egyfolytában – magyarázta Emőke, aztán hirtelen elgondolkodott. – Jaj, hát mit panaszkodok én itt, amikor biztosan Demcsi bácsinak is megvan a maga baja!
– Tegye csak ki nyugodtan, ami a bögyét nyomja, kisasszonka! – biztatta a kisöreg. – Én szíves-örömest meghallgatom.
– Nem, nem – csóválta a fejét Emőke –, velem kapcsolatban ennyi elég lesz, most inkább beszélgessünk magáról. Mondja, miért olyan szomorú mostanában, Demcsi bácsi?
A kisöreg épp hogy résnyire nyitotta a száját, előkészülve a válasz megtételére, amikor a cserfes szöszke máris előállt egy teóriával:
– Biztosan hiányzik magának Lenke néni, ugye? Az utóbbi időben úgy láttam, egyre többet tetszettek beszélgetni. Sőt, a végén már annyit nevettek, hogy mindenki irigyelte magukat. Hajaj, most meg csak a vita meg a veszekedés folyik minden vonalon! Megmondom őszintén, néha megfordul a fejemben, hogy jobb lett volna, ha nekem kell kiköltöznöm Lenke néni helyett. Egyre jobban unom, ami itt folyik, ezt az állandó ugratást, froclizást, cikizést! Komolyan mondom, ha meghallom Bulcsika hangját, már előre rosszul vagyok!
A kisöreg boldog volt, hogy végre kiönthette a szívét valakinek.
– Most mit csináljak ezzel az átokfajzat Bulcsikával? Hiába szólok rá, hiába könyörgök neki, hiába kiabálok vele, nem használ egyik sem!
– Ne szíjja úgy mellyre, kisasszonka! – jegyezte meg jóindulatúan a paraszt bácsi.
– Igaza van, Demcsi bácsi! – helyeselt a szöszi. – Nem is foglalkozom vele, mert csak szétpukkad a fejem ebben a nagy hőségben – azzal elviharzott a medencéhez, hogy lehűtse magát, és csak úgy, pólóstul megmártózott a vízben.
– Hol is tartottunk? – kérdezte, amikor fél perc múlva visszatért. – Ja, igen: Lenke néninél. Hiányzik magának, ugye?… Tényleg, Demcsi bácsinak van felesége?
– Vót, de meghótt má’ régen.
– És gyereke van?
– Hát, van is meg nincs is. Teccik tunni, özvegyasszonyt vettem el feleségül, oszt annak vót mán akkor két nagy lyánya. Többre meg nem futotta, mer akkó mán ugyi benne vótunk a korba mind a ketten. De nem is nagyon vágyódtam én saját gyerekikre, mer aki vót, az a kettő is ippeg elég gonddal járt. Állandóan vetélkedtek egymással, hogy mékőjük a szebb, meg mékőjüknek van csinosabb ruhája, meg hogy melyiknek takarosabb az udvarlója. Úgyhogy én oszt nagyon tudom, hogy mennyire igaz a mondás! Két duda… vagyis hogy két dudás valóba’ nem fér meg egy csárdába’! – szögezte le a kisöreg, miközben képtelen volt levenni a szemét a kebelcsoda testére tapadó vizes, fehér pólóról.
– És egyébként mivel tetszik foglalkozni? Vannak állatai Demcsi bácsinak?
– Hát! – bólintott Demeter bácsi. – Van egy nehány tyúk, három hízó, meg két tehén.
– Tehénke is van? Jaj de szupi! És hogy hívják a bocikákat?
– Bimbó.
– És a másikat?
– Aztat is – nyelt nagyot a kisöreg. – Két Bimbó van.
– Nahááát! De miért tetszett mind a kettőnek ugyanazt a nevet adni?
– Teccik tunni, olyan egyformák vótak, Emlőke.. izé, na, Emőke.
Ez az elszólás arra sarkallta a kisöreget, hogy befejezze a beszélgetést, még mielőtt valami illetlenséget találna mondani. Felállt hát az asztaltól, megtörölte gyöngyöző homlokát, és bejelentette, hogy ő is lehűti egy kicsit magát, mert egyre fullasztóbbnak érzi a levegőt, még a terasz árnyékában is. Természetesen nem a medencében szándékozott megmártózni, hiszen nem volt szokása egy szál gatyában mutatkozni a fehérnép előtt. Magához vette a törölközőjét, és bevonult a mosdóba, hogy mihamarabb beállhasson a zuhany alá.
Nem sokkal később Bárányné nyitott be a tisztálkodó helyiségbe, mert sürgősen szüksége volt egy flakon fertőtlenítőszerre. Meg sem fordult a fejében, hogy valaki odabenn tartózkodhat ezen a korai órán, és mivel Demeter bácsi épp egy pillanattal korábban zárta el a vízcsapot, momentán semmilyen zaj nem utalt rá, hogy valaki épp a tus alatt álldogál. És hogy mindegyik körülmény adva legyen a fatális véletlenhez, a kisöregnek elkezdte csípni a szemét a szappan, így aztán csukott szemmel, a kezeit előrenyújtva tipegett ki a zuhanyzófülkéből, a törölközője után tapogatózva.
A döbbent házmesterné egyszer csak arra eszmélt, hogy egy láthatóan felajzott férfiú igyekszik felé, akiről az altestét szemlélve igen nehezen lett volna megállapítható az életkora. A felsőtestét is szemügyre véve azonban Bárányné nyomban felismerte a szemérmetlen alakban Demeter bácsit, és most már arról is volt elképzelése, hogy miért Farkas a kisöreg vezetékneve. De csak az elméje volt képes ilyen gyors működésre, a teste sóbálvánnyá merevedve várta, hogy a szintén nem puhány alak odaérjen hozzá. A következő pillanatban Demeter bácsi előrenyújtott kezei Bárányné terjedelmes kebleibe ütköztek. A kisöreg fellélegzett, hogy végre valami frottírszerű anyagot tapint a tenyere, s már azon volt, hogy az arca elé vonja a törölközőt, de azt kellett tapasztalnia, hogy a törölköző nem akar engedelmeskedni, sőt, fülsiketítő sikoltozásban tör ki.
Amikor nagy nehezen sikerült kitörölnie a szeméből a szappant, nem látott senkit maga előtt, de a békés magány csupán átmenetinek bizonyult. Amint magára öltötte a fürdőköpenyét, Bárányné jelent meg a helyiségben eltorzult arccal rikácsolva, de ami ennél is ijesztőbb volt, egy sodrófát lóbált fenyegetően a jobbjában. Demeter bácsi meg sem próbálta megérteni, mi válthatta ki az asszonyság heves ellenszenvét. Jobbnak látta menekülésre fogni a dolgot, s a házmesterné hóna alatt átcsusszanva a férfiháló felé vette az irányt. Amint becsapta maga mögött az ajtót, Bárányné is odaért, vadul rángatni kezdte a kilincset, s közben szünet nélkül ordítozta:
– Azonnal jöjjön ki, vén kujon! Jöjjön ki, ne várja meg, amíg bemegyek magáért!
Taksony, aki szemtanúja volt az üldözésnek, csodálkozva megérdeklődte:
– Na mi van? Kinn a Bárány – benn a Farkast játszanak?
A házmesterné azonban ügyet sem vetett rá:
– Most elmérte a farkát, papa! Nem tudja még, kivel kezdett ki! – rikoltozta nagy bőszen, s nem sokkal később Archibald és Bulcsú együttes ereje volt szükséges ahhoz, hogy le lehessen fegyverezni.
Mintegy húsz percet vett igénybe a feldúlt asszonyság lenyugtatása és meggyőzése, miszerint fatális félreértésről van szó, de ez még mindig semmiség volt ahhoz képest, ami a garázsban történt, a technikusok ugyanis még egy óra múltán is röhögve kockázták ki a jelenetet.