Március 19., 15 óra 12 perc
Helyszín: az STV igazgatói irodája
Sugár Zoltán nem az a fajta főnök volt, aki kartont vezet a beosztottairól, azon pontosan feltüntetve a munkatársak születésnapját, családi állapotát, kedvenc italát, virágát, legkedvesebb hobbyját, fő erényeit és hibáit. Ha ezt az eljárást követi, most csak rá kellett volna pillantania Kép Ernő kartotékjára, nyomban láthatta volna, hogy a műsorvezető számára (olyan ember lévén, aki szinte sohasem iszik) a három nagy pohár konyak elviselhetetlen mennyiségnek számít. A túladagolás ténye így csak akkor derült ki, amikor már tulajdonképpen késő volt.
– Szóval, hadd halljam, Ernőkém, mi az, ami izgalomba szokta hozni magát? Szokott például lottózni? Előfordult már, hogy epedve várta, hogy a sorsológömbből előbújó kis golyókon a maga számai legyenek láthatóak? Egyáltalán volt valami olyasmi az életében, amire úgy vágyakozott, hogy szinte majd’ belegebedt?
– Mostanában? – érdeklődött a műsorvezető, és megpróbálta a tekintetét a munkaadója arcára fókuszálni.
– Bármikor. Úgy egyáltalán – határolta be az időszakot Sugár úr.
Ernő végre felhagyott a meddő fókuszálási kísérlettel. Méla tekintete a múltba révedt:
– Egyszer régesréges…hukk…régesrégesrégen gyerek voltam – tárta fel az igazságot főnöke előtt. – Szerettem volna egy hanta… egy han… egy hintalót… hintalottót… izé, hintalovat – jutott végül eredményre a ragozásban. – Nagyon vágytam a hintalóra. Akartam nagyon a paripát! Eszméletlenül akartam a pacit! Borrrzalmasan kívántam a lovat!!
– És? – erőltette Sugár úr a történet továbbgördülését, miközben rémülten dugta el a konyakosüveget.
– Nem kaptam – újságolta szomorúan a műsorvezető. – Gyalogos indián maradtam. Rajtam röhögött minden kovboj. – Azzal, a korabeli cowboyokkal ellentétben, keserves bömbölésbe fogott. De aztán ráeszmélt, hogy egy indián harcos soha nem mutathatja ki az érzelmeit, úgyhogy megtörölgette a szemét, vihogott egy kicsit, és folytatta sanyarú gyerekkora felidézését: – Utána meg szerte… szerettettem volna kizsvasutat. Na, jött is a karcsi… izé… a karcsony.
– Kicsoda? – próbálta követni a fejleményeket az igazgató.
– A Szentendre… a Szenteste előtt volt egyszer egy délelőtt, amikor közeledett a karásony – mutatott rá Ernő. – Émmeg kutattam, de úúúgy, hogy keresve se lehet jobban kajtatni! Turkálni meg pláne nem. Nem is beszélve a fürkészős, vizslatós szimatolással egybekötött matatós böngészésről!
– És milyen eredménnyel? – tudakolta Sugár úr, amikor úgy érezte, hogy a szinonimaszótár idevágó szójegyzékeit kimerítették. A műsorvezető azonban akképp értékelte, hogy némi hangulati aláfestést még feltétlenül megérdemel ez a fontos epizód:
– Turkálva fürkésztem, fürkészve turkáltam. Szimatolva böngésztem, böngetölve szimattam. Kajtatva vizslattam, vizslázva kajláztam. Kurkászva…
– Na és mire jutott? – szorgalmazta az igazgató az infantilis mondókafesztivál beszüntetését.
Kép Ernő ráhajolt az asztalra, mint valami kókadt virág:
– Találtam egy nagy dobozt a szkrnyben – suttogta sejtelmesen.
– Elnézést, hol? Nem értettem.
– A szkrnyben! – ismételte Ernő, és fel nem tudta fogni, mit nem lehet ezen érteni. – A szkrny aajában – pontosított jóindulatúan.
– És, gondolom, belekukkantott. Mi volt benne?
– Na mi? Na mi? Na mi? – emelte fel a mutatóujját a műsorvezető, majd amikor úgy érezte, elviselhetetlen szintre nőtt a drámai feszültség, lerántotta a leplet a rejtélyről: – A kizsvasut.
Sugár urat megnyugtatta ez a váratlan fejlemény, de csak átmenetileg, ugyanis a következő pillanatban a műsorvezető sátáni kacajra fakadt, mely azt volt hivatott jelezni, hogy még korántsincs vége a fordulatos történetnek:
– Háhá, háhá, hiiiijjáhhá, de milyen kizsvasut?
– Na milyen?
– Na milyen volt az a kizsvasut?
– Na milyen?
– Nemazenyim!! – rikoltotta Ernő, miközben villámokat szórt a szeme. Aztán hozzáfogott az elkeserítő tényállás részletes ismertetéséhez: – Hanem mivel nemazenyim volt, éppezér a Sanyikájé volt. A szomszédba laktak ők, mer a mellettünk lévő lakásba volt a lakásuk, éppezér a szomszédunkká fogadtuk őket, mikor odaköltöztek. Sanyika az ő saját szüleinek volt a gyereke, de mindig megtalálta a karásonyi ajándékokokat. Éppezér az ő szülei odadták a kizsvasutat az én szüleimnek, akiknek nem Sanyika volt a gyerekük, hanem eldugták a szkrény aajába, én meg megtaláltam – magyarázta. – Hukk, tudniillik – fűzte hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Úgy érti, hogy a szomszéd gyerek szülei maguknál rejtették el a Sanyika ajándékát? És amikor maga megtalálta, azt hitte, hogy azt fogja kapni karácsonyra?
– Öhö! – nyugtázta a műsorvezető, majd megragadta az igazgató jobbját, és hosszasan szorongatni kezdte, tanújelét adva, hogy nagyra értékeli főnöke éleslátását.
– Végül is maga mit kapott azon a karácsonyon? – érdeklődött Sugár úr, miután némi közelharc árán sikerült kiszabadítania mellső végtagját Kép Ernő karmai közül.
– Térzoknit.
– Térzoknit? – csodálkozott az igazgató, mert ilyesféle fehérnemű létezéséről eddig nem volt tudomása.
– Térzoknit – erősítette meg a műsorvezető. – A talpamtól felért egggészen a térdemig, éppezér volt térzokni – informálta a főnökét, majd kifejtette, hogy szerinte mi a különbség a térdzokni és a kisvasút között: – De hát azér a térzokni mégse kizsvasút!
Sugár Zoltán mélyen egyetértett a hallottakkal, s néhány másodperc gyászszünettel tisztelgett eme gyermeki sorstragédia előtt. Aztán, mivel úgy érezte, hogy a keserves visszaemlékezések fölöttébb lelombozták beosztottját, megpróbálta újból felturbózni a hangulatát, ezúttal konyak alkalmazása nélkül:
– Igazán sajnálom, Ernőkém, hogy ez idáig nem említette, milyen fordulatos volt a gyermekkora. Szerintem egy egész estét betöltő talkshow-t is lehetne rendezni a maga soha meg nem kapott ajándékainak a sztorijából!
– Úgy gondolja, drága izzgató úr? – ragyogott fel a műsorvezető szeme.
– De úgy ám! – hazudta Sugár Zoltán. – Most azonban térjünk vissza arra a problémára, amellyel az eszmecserénket elindítottuk. Nos, mostanában mi szokta izgalomba hozni?
– A pecázás – jelentette ki Ernő, miközben egy pillanatra sem szűnt meg csillogni a szeme.
– Érdekes. Én azt hittem, hogy a horgászat egy végtelenül nyugis sport – csóválta a fejét az igazgató, s alig bírta leplezni az afölött érzett csalódottságát, hogy a halak ismét terítékre kerültek.
– Egy fffrrrászt! – prüszkölt a műsorvezető. – Mer ha nincs kapás, akkor a zember aggódik, hogy miér nem harapnak a halak. Ha meg utána sincs kapás, akkor a zember síkideg, hogy miér nem harapnak a halak – magyarázta a sporthorgászat technikai fogásait. Aztán akkorát kurjantott, hogy mozogni kezdtek a képek a falon: – De ha kapás van!! Akkor meg a zember hihhhetetlenül izgul, hogy vajon mi lehet? Keszeg, suka, ponny vagy süldő? Izé… sellő! Esetleg netalántántán harrrcsa?!
Néhány horgász-adoma meghallgatása után Sugár úr elérkezettnek látta az időt, hogy visszaterelje a szót a küszöbön álló valóságshow közvetítésének elpróbálására. A műsorvezető a következő pillanatokban érdekes metamorfózison ment át. Amint szóba került a tévéadás, fölállt, kissé imbolyogva megigazította a nyakkendőjét, s közben magára öltötte azt az arckifejezést, amely olyan sajnálatosan emlékeztette a főnökét egy döglött haléra. Ezúttal egy alkoholmérgezésben elpusztult döglött haléra.
– Nos hát, itt vagyunk a sudióban, tisztelt nézőim… – kezdte Kép Ernő abban a modorban, amelyben halbiológusoknak és alanyi költőknek szokta feltenni a tökéletesen érdektelen kérdéseket.
– Hintaló, Ernő, hintaló! – fenyegetőzött mutatóujjával az igazgató.
– …most jött el az ideje, hogy önök eldöntsék, melyik szimpatikus lakó költözzön vissza a Nyaraló falai közé.
– Kisvasút! Kismozdony! Sorompó! Bakterház! – tüzelte tovább Sugár úr.
– Bevallom, kedves nézőim, én annyira ideges vagyok, hogy még a térdem is remeg, a hátamon meg patakokban folyik a víz. Hát akkor lássuk! Tegyünk pontot a dolog végére!…
– Kapás van, Ernőkém! Eszeveszettül mozog az úszó!
– …Na, nézzük azokat a számoszlopopokat! Juliska! Négyezerkilencszáz-kilencvenkilenc! Óriási, fannntasztikus, orbitális, piramidális szavazatszám! De vajon elég lesz-e? Mindjárt kiderül, amint Jancsi számát is meglátjuk! Gyerünk, nézzük a Jancsiét! Tehát Juliskáé egy híján ötezer, a Jancsié pedig… a Jancsié pedig… Fffúúú, én minnyár beizgulok! Lássuk már azt a számoszlopot! Hát komolyan mondom, összedrukkolom itt magam! Mutassátok már meg, kedves kollégák, az ég szerelmére!
– Egy kapitális harcsa, Ernő!! Egy ezer kalóriás halóriás!!
– Ötezeregy!!! Te vagy a Jani! Te nyertél, Janókám, arany drága bogaram! – üvöltötte teljes extázisban az illuminált műsorvezető, aztán belerogyott a karosszékbe, és keserves zokogással vezette fel azt a minden gátat átszakító röhögést, amelyet János meglepetésszerű győzelme váltott ki belőle.
Sugár Zoltán elégedetten somolygott a nem létező bajusza alatt:
– Jól van, Ernőkém, fog ez menni! Még néhány szárazedzés, és maga lesz a tökély!