Március 19., 14 óra 50 perc
A Szociális és Családügyi Minisztérium épülete előtt egy idős paraszt bácsi álldogált. Módfelett tanácstalan illető benyomását keltette. Hol a pörgekalapját tolta fel, hogy megvakarhassa ősz fürtökkel borított üstökét, hol a bajuszát pödörgette, s ezenközben ide-oda topogott gumicsizmás lábain.
Farkas Demeter, merthogy így hívták emberünket, a miniszterrel szeretett volna találkozni, de az a jól megtermett legény, aki elállta az útját a bejáratnál, azt mondta, hogy ma nincs fogadóóra a minisztériumban, maga a miniszter meg pláne elérhetetlen, mivel jelenleg külföldön tartózkodik. Demeter bácsinak sokféle eshetőség megfordult a fejében, amikor fatornyos kis falujában hajnaltájt nekivágott a nagy útnak, de azzal nem számolt, hogy a panaszát elő sem adhatja senkinek.
Márpedig akadt panasza bőséggel. A nevelt unokája ügyét szerette volna a miniszter elé tárni, az unokájával ugyanis eltartási szerződést kötött, amelyben megállapodtak, hogy az unoka hűségesen gondozza, ellátja őt a haláláig, cserébe pedig megörökli majd a házát és minden ingóságát. Egy ideig ment is minden a maga útján, de amióta a kislány összeszedett magának valami udvarlót, igen rossz irányba kanyarodtak a dolgok. A kisöregnek lassacskán szent meggyőződésévé vált, hogy a fiatalok az ő halálára spendíroznak, és mivel az alatt a hetvenkét év alatt, amit ezen a földön töltött, igencsak megszerette a napi többszöri étkezés kedves szokását, továbbá szerfölött utált a fészerben aludni, hamar megérlelődött benne az elhatározás: márpedig ő ezt a szerződést vissza fogja csinálni. A házát inkább felajánlja az államnak, és bevonul egy szociális otthonba.
Nos, ezt az ügyet kívánta a nagytiszteletű minisztérium elé terjeszteni, de a bejáratnál strázsáló szálfa termetű legény közlendője világossá tette előtte, hogy ma erre semmiképp sem fog módja nyílni. Így hát egyelőre fogalma sem volt, mitévő legyen.
Merengéséből határozott hang zökkentette ki:
– Jó napot, bátyámuram! Vidékről tetszett jönni?
Amikor az öregember felnézett, valahol a felhők között egy valószerűtlenül vörös fejet pillantott meg, amelyik egy feltehetően égimeszeléssel foglalkozó vézna fiatalember nyakán ült.
– Vidékrül hát! De úgy látom, hiába, mer’ sehogy se’ nem tudok bejutni a minisztériumba, hogy elmondhassam az ügyemet valami hivatalos embernek. Most osztán kárba ment az utikőccségem – kesergett a kisöreg.
– Mondja el nekem, mi a problémája, hátha tudok segíteni – javasolta Alig Győző, merthogy természetesen ő volt az, aki leszólította az épület előtt toporgó öregembert. – Tetszik tudni, a menyasszonyom a minisztériumban dolgozik – tette hozzá, és ebben egy szó nem sok, annyi hazugság sem volt, mert Viola valóban a minisztériumban dolgozott, ő vezette a büfét a földszinten. Épp őt kísérte be a munkahelyére Győző, amikor megpillantotta az idős bácsit, és fél füllel kihallgatta a biztonsági őrrel folytatott párbeszédét. Egyből az jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, ma a hetvenes férfikorosztályt is kipipálhatják a valóságshow játékoslistáján.
Farkas Demeter elcsigázott tekintetében időközben halvány remény csillant meg.
– Vót nékem egy nevelt lyányom, osztán hát űutána maradt rám egy onoka. Ebbül származik énnékem minden bajom – kezdte a történetet, de közben a mindenesnek eszébe jutott, hogy a várhatóan terjengős história meghallgatása előtt érdemes lenne egy-két dolgot tisztázni.
– Nyugdíjas tetszik lenni? – vágott közbe udvariatlanul.
– Hát! – bólintott a bácsi. – Igazolni is tudom, ha szükséges – azzal előhalászta foszladozó nyugdíjasigazolványát.
– Aztán áll-e valamilyen orvosi kezelés alatt, bátyám?
– Nem én! Be vagyok ótva még tetanusszal is! Várjék csak, errül is van papírom! – nyúlt újra a zsebébe a kisöreg, s igazolván, hogy nem a levegőbe beszél, előkapta az oltási bizonyítványát.
– Szóval nem tetszik semmiféle betegségben szenvedni?
– Ééén? Oan egéssíges vagyok, mint a makk! – rikoltotta büszkén Demeter bácsi.
Győző nem óhajtotta megvárni, amíg a kisöreg előkapja a makkját is, úgyhogy sietve karonfogta, ezzel bírva rá, hogy sétáljanak odébb a minisztérium épülete elől:
– Jöjjön, bátyám, üljünk be abba a cukrászdába!
A kisöreg módfelett helyeselte az ötletet, legfőképpen a leülés miatt, mert úgy érezte, hogy ha még sokáig kell így felnéznie a fiatalemberre, percek kérdése, hogy elváljanak egymástól a nyakcsigolyái. Helyet foglaltak hát a cukrászda teraszán, s Demeter bácsi előadta a mondandóját, amit a vonaton ülve szinte egész úton csiszolgatott magában. Közben elővette a szóban forgó szerződést is, és átnyújtotta beszélgetőtársának.
Alig Győző átfutotta a papírokat, majd megkérdezte:
– Miért nem tetszett ahhoz az ügyvédhez fordulni, aki ezt a szerződést ellenjegyezte?
– Ahho’ mentem vóna elsőnek, de kiderűt, hogy még a tavalyi évbe’ meghótt – kesergett az öreg.
– Annyi baj legyen – legyintett részvétlenül a mindenes, miközben halvány mosoly futott át az arcán. – Ismerek egy remek ügyvédet, dr. Ördögh Álmosnak hívják, az majd pártfogásába veszi az ügyet. Magát pedig, bátyámuram, én fogom a pártfogásomba venni, ha megengedi. Ugyanis módomban áll önt elhelyezni egy olyan otthonban, amelyik néhány nap múlva fogja megnyitni a kapuit. Ott aztán teljes ellátást tetszik majd kapni. Annyit eszik majd Demeter bácsi, amennyit csak akar, lesz kényelmes ágya, barátságos lakótársak veszik majd körül, és természetesen az állandó orvosi felügyelet is része lesz az ellátásnak. Aztán pedig, ha majd az ügyvéd úr részletesen tájékozódott az eltartási szerződése ügyében, újból visszatérhetünk a dologra, és megbeszélhetjük a hogyan továbbot.
Farkas Demeter ámulva hallgatta Győző szónoklatát, s a szíve csordultig megtelt szeretettel. Hogy milyen barátságosak ezek a pesti népek! És milyen viharsebesen intézik az ügyeket! No persze, mindjárt látta ő, hogy ez a fiatalember nagyon furmányos egy illető lehet, akármilyen veres is a feje, hiszen egyből rájött, hogy ő vidéki, meg nyugdíjas, mielőtt még elárulta volna neki, nem csoda hát, ha ilyen tehetséges a dolgok elboronálásában.
Hosszasan hálálkodott Alig Győzőnek, mindazonáltal azt is értésére adta, hogy nagyon nyugtalanítja az a körülmény, miszerint az említett otthon csak néhány nap múlva nyitja meg a kapuit.
– Otthun má’ biztos észrevették, hogy elszöktem. És szerintem egybül rágyüttek, hogy mi járatba keltem útra, mer’ amúgy nem szokok én semerre se’ eljárkálni – magyarázta aggodalmasan. – Úgyhogy én mostan nem mehetek haza, mer’ akkó hétszentség, hogy bezárnak a fészerbe, oszt enni se’ adnak vagy két napig.
A mindenesnek sem lett volna ínyére, hogy visszaengedje a bácsit fatornyos kis falujába.
– Ha azt vesszük, nem is lenne baj, ha Pesten tetszene maradni a beköltözésig, mert úgyis meg kell ejtenünk az orvosi vizsgálatot, meg aztán egy nyilatkozatot is alá kell majd írnia – vakargatta az állát elgondolkozva. – Tudja mit, bátyám? Lakjon nálam addig a pár napig! Majd csak megleszünk valahogy, amíg be nem költözik az otthonba.