Szeretem-fejezet

Mi tagadás, nagyon szeretem ezt a fejezetet. Ezt az úgynevezett legújabbat, a négyszáztizenhetest. Olyan sok minden benne van, ami maga az Osmosis!

Szeretem benne például a (korábbihoz képest) sok információt, magyarázatot. Jó az azért, amikor van mindenféle ürügy, vagy helyszín, vagy szitu, akármi, amikor infót lehet csöpögtetni az olvasók számára. Nem mindig adódik ilyesmire mód, erőszakkal még maga a szerző sem tudja ezt megoldani.

Szeretem benne, hogy új helyszíneket, új hangulatokat hoz. Az anagurok pusztai népéről ugyanis eddig még sok szó nem esett, ugyebár. Pedig én magam vagyok az, aki ezt a miliőt imádja írni, már itt figyel a „fiókomban” félig megírva a spinoff-kötet Szubotáj és Attila első öt évéről, rengeteg titokról és érdekességről, de hát ki tudja, hogy ennek is mi lesz a sorsa?

Szeretem benne, hogy utólag beleköltözött a spontaneitás, és ha el nem árulom, akkor a kedves olvasó soha nem tudná meg, hogy ez a fejezet eredetileg sokkal rövidebb lett volna, mivel például Mario bemutatási jelenete az elsőtől az utolsó betűig kimaradt volna. Azt csak akkor írtam bele, amikor ma fel akartam tenni ezt a folytatást a honlapra, és visszaolvastam. És azt éreztem, Mario valahogy kimaradt. Hánebazmámeg, hülyegyerek – mondom magamnak -, azér valamit arról is kell ugatni, hogy amikor odavitték az anagurok közé, akkor mit mondtak róla, hogy ez a kiscsávó kicsoda?

Utána meg már jött egyik mondat a másik után, tobzódtam benne, imádtam, tíz perc alatt meg is írtam, és nagyon élveztem. (Az újak közül biztosan kevesen tudják, hogy egyáltalán Raudona személye, mint olyan, egy ugyanilyen spontán délután eredménye.)

Szubotáj és Lelle beszélgetése sem így volt megírva eredetileg. Jóval rövidebb is volt, szinte csak jelzés szintjén szerepelt, pár mondatváltás erejéig, az olvasó figyelmét felcsigázandó. De most már beletettem a Szurokvárat is, és ahogy fogalmazgattam, csinosítgattam a mondatokat, megint új ötleteim támadtak.

Jó ez így. Kidolgozom szépen, és csakhamar meg lehet tudni, hogy mire szolgáltak ezek az utalások. Imádom, amikor ötleteket tudok adni saját magamnak. Főleg olyanokat, amelyekkel kapcsolatban az olvasók később egy úgynevezett húha-élményhez jutnak.

Valahogy azt veszem észre, hogy minden egyes helyszín, szereplő, szituáció ad valami újabb ötletet, amit gondolatban máris hozzákapcsolok egy korábbi, az Osmosisban már leírt eseményhez. Ilyenkor néha elcsodálkozom, hogy ez mégis hogy a fenébe nem volt eddig teljesen evidens előttem? Mit majomkodok itt, hogy erre csak most jövök rá? Hát hiszen ennek így kell lennie! A szememet veri ki, annyira kézenfekvő!

Máskor meg próbálok elaludni, és persze még akkor is az Osmosison jár az eszem, és olyasmiket találok ki végül, hogy azt azonnal le kell írni.

Tegyük fel, hogy görcsölök például a Szubotájjal hamarosan megtörténő dolgokon. Rohadt meleg van, megy a ventilátor, fetrengek, gyűröm magam alá a párnát, bárcsak valami nőt gyűrnék inkább, de hát momentán egyedül élek, meg az is lehet, hogy maga a nő se örülne neki, ha úgy gyűrögetném, mint egy párnát, de mi legyen Szubotájjal?

És akkor megvilágosodok, de egészen ezerrel, ilyenkor viszont muszáj felkelni és leírni, mert vagyok már annyira rutinos, hogy tudjam, másnap, főleg egy kiadós alvás után tutira nem jutna eszembe. (Na, ezért ne éljen együtt nővel, aki Osmosist ír.)

És akkor felkelek, nagyon büszkén, hogy én immár ilyen menő csávó vagyok, mert nem papírra írom le, hanem bepötyögöm a telefonomba, egy olyan alkalmazás segítségével, amely pont erre van kitalálva. Csakhogy később mindezeket be kell vinni egy másik telefonos alkalmazásba, amelyik a jeleneteket hivatott sorrendbe szedni, és olyankor jönnek a bajok… Hogy is legyen?

Mindegy, most éppen szeretem ezt a fejezetet, bár a régebbi időkben biztosan kettévágtam volna középen. Hajdanán ugyanis belőttem magamnak a négy A4-es oldalt, ez meg kábé a duplája. De hát a négy A4-es oldal arra az időszakra vonatkozott, amikor még az volt a tervem, hogy megfelelő fogadókészség esetén mindennap lesz egy új folytatás. Az meg már régen volt…

Nagyon örülnék, ha a kedves olvasóközönség visszajelezne valamit az új fejezetről. Ez persze csak egy tiszteletteljes kérés. Csak azért próbállak benneteket némi aktivitásra serkenteni, mert vannak új ötleteim a Titkok erdeje című könyvvel is…