Sindzse zabszeme – 56. rész

Néhány óra múltán, amikor az egyik helikopter fedélzetén ülve vártuk, hogy valamely civilizáltabb vidékre szállítsanak minket, az arcomon érezhettem az expedíció valamennyi tagjának vizslató tekintetét. (Kivéve persze a Capatosét, aki a felhalmozott málhák tetején heverészett, és csak rövid időszakokra volt képes felhúzni a szemhéját véreres látószerveiről. És ha ez néha sikerült is neki, előbukkanó tekintetét mindennek lehetett nevezni, csak éppen vizslatónak nem.)

Nos, mivel nem szándékoztam adósa maradni kollégáimnak, belefogtam a mesébe:

– A történet szálai a messzi múltba nyúlnak vissza. Élt valaha Japánban egy férfi, név szerint Magamura Kutatomuki. Kalandvágyó, izgága fickó volt, olyasféle típus, aki nehezen viseli a kötöttségeket, így hát számára valóságos csapás volt, hogy épp egy olyan társadalomba kellett beleszületnie, mint amilyen a japán. Nem is bírt sokáig a fenekén megülni. Egy napon felkerekedett, beállt tengerésznek, és nekivágott a világnak. De aztán ez az életforma sem volt túlzottan az ínyére, az egyik útja során tehát végérvényesen kiszállt a hajóból Venezuelában, hogy szerencsét próbáljon. Az sem tartotta vissza, hogy odahaza várta a családja, pontosabban fogalmazva a felesége és két fia, név szerint Hadibaka és Hanuka. Persze sokat nyomott a latban, hogy Dél-Amerikában megismerkedett egy szép mesztic nővel, akitől néhány évre rá megszületett a harmadik fia is.

– A gyilkos? – érdeklődött O’Dendron. – Már úgy értem, hogy…

– Igen – folytattam gyorsan, mielőtt a derék Phil kifejthette volna, hogy esze ágában sem volt egy csecsemőt többszörös emberöléssel meggyanúsítani. – A kis Pakura. De egyelőre maradjunk az apjánál. Magamura a lehető legszerencsésebb pillanatban vetődött éppen Venezuelába: 1913-ban, vagyis abban az esztendőben, amikor szinte naponta fedeztek fel újabb és újabb olajmezőket az országban. A Kutatomuki házaspár nyomorúságos kis földjéről is kiderült, hogy „fekete arany” rejtőzik a mélyén. Ezek után természetesen már nem a föld műveléséből kellett megélniük, hanem…

– Nem tudnál egy kicsit gyorsabban haladni, Lesbie? – türelmetlenkedett Jack Pot. – Még csak a tízes években járunk, és jómagam momentán nem érek rá negyven esztendeig, hogy utolérd önmagadat.

– Jól van na, amúgy is ugrani akartam a történetben – nyugtattam meg. – Szóval, elég az hozzá, hogy Magamura évtizedek szívós munkájával hatalmas olajcéget épített föl, és mesés gazdagságra tett szert. Néhány hónappal ezelőtt ennek a dúsgazdag üzletembernek, talán mert közeledni érezte a halált, megszólalt a lelkiismerete. Ennek köszönhetően a végrendeletében nemcsak a legkisebb fiát említette meg, hanem az anyaországban hagyott két idősebbet is. A régi családi szálak felgombolyításának szándéka persze nem aratott osztatlan elismerést a szűkebb környezetében.

– Berágott a kis kreol sárgaborsó, ugyi? – vicsorgott Tockostad.

– Amennyiben Pakurára célzott, kedves Stramm, úgy azt kell mondanom, enyhén is fogalmazott. A legkisebb fiú számára megoldhatatlan feladatot jelentett, hogy feldolgozza az előállott helyzetet. Becsapva érezte magát, hiszen egyik napról a másikra támadt két féltestvére, akikkel ráadásul az örökségén is osztoznia kellett. Egész életében azért tanult, arra készült, hogy egyszer majd átveszi az olajcég vezetését, és amikor ez – az apja egyre romló egészségi állapota miatt – végre megtörtént, szinte azonnal felbukkant két ismeretlen trónkövetelő… Hamarosan ördögi terv született meg az agyában: el kell tennie láb alól a két, egyelőre mit sem sejtő riválist. Méghozzá azelőtt, hogy az apja jobblétre szenderülne, hiszen abban az esetben nincs semmiféle bonyodalom, simán átveheti egymaga a cég tulajdonlását.

Azt persze kezdettől fogva tudta, hogy nem lesz túl egyszerű a feladat, hiszen ez esetben nem lett volna elég egy bérgyilkost felfogadni, és simán kipipálni két nevet a végrendeleten. A dolognak minden gyanú felett kellett állnia, mert Pakurának nem volt kedve hozzá, hogy a bulvárlapok oknyomozó riportereinek, netán a hatóságok érdeklődésének fókuszába kerüljön, hiszen, még ha nem is tudtak volna rábizonyítani semmit, az eset nyilvánvalóan nem lett volna kedvező hatással az olajcég részvényeinek árfolyamára. Első lépésként tehát nyomoztatni kezdett a két fivér után.

Hanukáról nem volt nehéz mindent megtudnia, elvégre a tudományos élet szereplőinek nyitott könyv az élete, ám a másik bátyja keményebb diónak bizonyult. Az ő kartonján ugyanis a „háborúban eltűnt” bejegyzés szerepelt. De hát, mint tudjuk, pénzért csaknem minden megoldható, a megfelelő összeg ellenében akár katonai titkokhoz is hozzá lehet férkőzni. Pakura el is jutott az utolsó láncszemig: kiderítette, mi volt Hadibaka főhadnagy utolsó bevetése. Így került az érdeklődésének középpontjába Krepál legmostohább tájegysége: a khlumpai völgy és környéke. Megtudta, hogy ez az isten háta mögötti vidék csupán egyetlen módon érintkezik a külvilággal: évente kétszer egy holland kereskedő karavánja halad végig a veszélyes Kart-hágón, hogy árut szállítson Khlumpába, cserébe a helyiek által faragott fapapucsokért. A most már általunk is jól ismert serpajelmezzel álcázva magát befurakodott a teherhordók közé, így jutott el először erre a kietlen vidékre. És ehhez képest már csak a kisebbik lépés volt a következő völgy, ahol valószínűleg elképedve fedezte föl a japán katonai tábort.

– Csak nem azt akarja bemesélni nekünk, hogy ez a horda itt táborozott évekig, és a khlumpaiaknak a leghalványabb fogalmuk sem volt róla? – csóválta a fejét hitetlenkedve Frigorjeva.

– Meg fog lepődni azon, Zima, amit most mondok: ezek a szerencsétlenek, és még két-három falu lakói itt a környéken, a mai napig nem voltak tudatában annak, hogy a háború már réges rég véget ért. A sors iróniája, hogy annak ellenére, miszerint maga Krepál nem állt hadban egyetlen országgal, így Japánnal sem, az ebben az isten háta mögötti völgyben lakók lassacskán hozzászoktak a gondolathoz, hogy voltaképpen japán megszállás alatt állnak.

– De hát annak a holland fószernek tudnia kelletett, hogy mán vége van a háborúnak! – vetette közbe Tockostad.

– Tudta is, de esze ágában sem volt felvilágosítani a helyieket. Neki tökéletesen megfelelt ez a fura hadiállapot, hiszen így szinte bagóért tudott hozzájutni a helyiek keze munkájának gyümölcséhez. Gondolom, minden érve az lehetett, amikor a khlumpaiak alkudni próbáltak: „sajnálom, nem adhatok többet, elvégre háború van”.

– De hát az azért mégiscsak képtelenség, hogy mindebből éveken át az égvilágon semmi nem derült ki! – fakadt ki Möszjő Citokceau is. – Legalább szóbeszéd formájában el kellett volna jutnia a dolognak a kajmánodui hatóságokhoz. Hiszen egy ilyen kereskedelmi karaván sem egy-két emberből áll, és valakinek óhatatlanul el kellett, hogy járjon a szája!

– A holland nyilván jól megfizette az embereit a hallgatásukért, és még ha híre is ment a khlumpai völgyben szállongó mendemondáknak, hivatalos helyeken bizonyára csak legyintettek rá, és körülbelül annyi jelentőséget tulajdonítottak neki, mintha teszem azt arról pusmogtak volna az emberek, hogy UFO szállt le a Himalájában, és a fedélzetére vett egy jeticsaládot… Maga talán elhinné, Jacques, ha hazatérve azt mesélné önnek valaki, hogy a Francia-Alpokban német katonák táboroznak? És ráadásul még így is sántít a hasonlat, hiszen az ön hazája évekig német megszállás alatt állt, Krepál azonban semmilyen formában nem vett részt a második világháborúban.

– Akkó meg mi a rossebet kerestek errefele ezek a jappánok? És eggyáltalán hogy a kórságba vótak képesek itten évekig lébecolni? – tette fel a jogos kérdést a norvég.

– Eredetileg nem itt akarták ledobni őket, hanem India észak-keleti részén, ahol már felvonult a Nemzetközösség hadereje, hogy megindítsa a Burma felszabadítását célzó offenzívát. Az ezen egységek elleni diverzáns akciók véghezvitele lett volna Hadibaka Kutatomukiék feladata. Csakhogy homokszem került a gépezetbe: a deszant az eredeti céltól jó kétszáz kilométerre ért földet. A hadvezetéstől azt a parancsot kapták, hogy egyelőre maradjanak a helyükön, álcázzák magukat, és várjanak a következő ukázra. Márpedig ha egy japán katona parancsot kap, azt minden körülmények között teljesíti, még ha az ég egybeszakad is a földdel. És mivel ez volt az utolsó parancs, hát a legutóbbi időkig ehhez tartotta magát a század. Tábort ütöttek, aztán várták a következő utasítást. Nem sejtették, hogy azok, akiktől újabb parancsot kaphatnának, már rég megfeledkeztek róluk, ha egyáltalán megérték a háború végét. Így aztán lassacskán rájöttek, hogy bizony hosszabb időre kell berendezkedniük. Felderítették a környéket, és rendszeresen eljártak rekvirálni a legközelebb eső falvakba. Amint magunk is láthattuk, a végére például már egész tekintélyes jakállománnyal rendelkeztek… Pakura Kutatomuki persze egész más szempontok alapján mérte fel a táborukat, és amit látott, az bizony csöppet sem derítette jókedvre. A tábor őrzési rendje nagyon szigorú volt. Tökéletesen reménytelennek tűnt, hogy bárki idegen oda bejuthasson, pláne a parancsnokhelyettes, Hadibaka Kutatomuki színe elé.

– Vagy ha ez netán sikerül is, az illető azzal, hogy lepuffantja vagy leszúrja Hadibaka Kutatomukit, voltaképpen a saját sorsát is megpecsételi, hiszen utána száz japán katonával kellett volna szembenéznie – jegyezte meg Zoran.

– Így igaz. Pakura is tisztában volt vele, miszerint olyan helyzetet kell teremtenie, amelynek a végkifejlete az, hogy a japán deszantos század megsemmisül, de ugyanakkor senki ne gyanakodhasson arra, hogy az alakulat likvidálása csupán Hadibaka Kutatomuki személye miatt volt fontos valakinek. És nemsokára meg is született az ördögi terv a fejében. Mégpedig egy olyan terv, amellyel két legyet üthetett volna egy csapásra: mindkét féltestvérét egyszerre tehette volna el láb alól. És innen már kezd ismerőssé válni a történet: expedíciót szervezett a Himalája ezen eldugott vidékére, mégpedig inkognitóban, a rejtélyes Miss Tikush álnév alatt. Levelet írt az általa kiválasztott tudósoknak horribilis javadalmazást helyezve kilátásba, és olyan összegű előlegről szóló csekkeket mellékelt, hogy a delikvenseknek eszük ágában se legyen visszautasítani a felkérést. És hogy milyen szempontok alapján válogatott, arról mindannyian képet kaphatnak, ha visszagondolnak arra, amikor néhány órája a háborús múltunkat elevenítettük föl. Sokat látott frontharcosokat és partizánokat akart, vagy ha híján is volt valaki az ilyesféle tapasztalatoknak, akkor minimum mesterlövésznek kellett lennie.

– Ezt úgy értsük, Mr. Lowkupec, hogy ez a bizonyos ostrom…? – sápadt el Menjeninnen.

– Úgy bizony, Kukkole. Ez egyáltalán nem véletlenül alakult így. Ez volt az expedíció létrejöttének egyetlen indoka. Arra a küldetésre szemeltek ki minket, hogy megvívjunk az utolsó máig harcoló második világháborús japán alakulattal.

– De mi szükség volt azokra az átkozott gyilkosságokra útközben? – kérdezte felindultan Balganaiva.

– Igazán nem szeretnék cinikus lenni, de azt kell mondanom: Pakura ezáltal akart minket pszichikailag ráhangolni a katonai összecsapásra. Azt akarta, hogy feszültek legyünk, hogy éberek legyünk, hogy fokozatosan vetkőzzük le a civil énünket. Hogy ne a tudományos munkánk járjon a fejünkben, hanem…

– De hát ez így nem logikus! – vágott közbe Csuhajlova. – Hiszen rögtön az első gyilkosság után vissza akartunk fordulni ijedtünkben!

– Csakhogy megjelent a hágó fölött Sindzse zabszeme! És hogy ez így lesz, azt Pakura már akkor tudta, amikor Kajmánoduban magára húzta a serpajelmezt. Gondolom, meg is ijedt, amikor a kezébe kapta a meteorológiai jelentéseket, mert azokból világosan kitetszett, hogy a Kart-hágó első szakasza a kiadós havazásnak köszönhetően záros határidőn belül járhatatlan lesz. Nyomban intézkedett is, hogy a bűntársai telexezzenek a szállodába Miss Tikush nevében, és hozzák előre az indulás időpontját egy nappal… Ezután egy darabig megint a tervei szerint ment minden. Az első éjszakán leszúrta Rittbergert, hiszen pontosan tudta, hogy a sátorlakótársa, Capatos nincs olyan állapotban, hogy a védelmére kelhessen. Aztán összetörte a rádiót, hogy most már semmilyen módon ne tudjunk érintkezni a civilizált világgal.

– Aztán jött szegény Megsepissen – sóhajtotta dr. Ragtapasz.

– Meggyőződésem, hogy neki nem kellett volna meghalnia. Pakura a féltestvérét, Hanukát szerette volna mihamarabb eltenni láb alól, több okból is, de ebben megakadályozta az a körülmény, hogy Kutatomuki barátunk szinte összenőtt Möszjő Citokceau-val.

– Egek! – jajdult fel a nyelvész. – És én még azt hittem, hogy ő vigyáz az én életemre!

– Bizony, éppen fordítva történt. Bár erre a helyzetre is kitalált valamit Pakura. Emlékszik, Jacques, amikor azt a serpát rajtakapták, hogy beólálkodott a sátrukba? Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a személy volt, aki nekem előző este Tarkababrapuként mutatkozott be, és afelől sincsenek kétségeim, hogy azért látogatta meg a maguk sátrát, hogy megmérgezze az ételüket. Persze ő valamiféle konzervre gondolt, levesre vagy egytálételre, a serpenyőben piruló tepertővel azonban nem tudott mit kezdeni. Aztán maguk megérkeztek, és két emberrel már nem merte fölvenni a küzdelmet, így hát kénytelen volt elhalasztani a féltestvére meggyilkolását.

– De miért ölte meg azt a nyomorult serpát? – kérdezte dr. Ragtapasz.

– Erre csak ő maga tudhatja a választ. Talán a sűrű hóesésben összetévesztette a szintén alacsony termetű Hanukával. Talán úgy ítélte meg, hogy még mindig nem ijedtünk meg kellőképpen, szükségünk van további borzalmakra, de az expedíció harcra szánt tagjai közül már nem akart senkit – úgymond – kiiktatni.

– Nem a fenét! – rikoltotta Stramm. – Aztat a csóró madarászt elég rendesen kiiktatta!

– No igen… Valószínűleg aggódva figyelte, hogy a társaság a kolostorban való várakozás, fegyverosztás, őrségállítás és egyéb hasonló jellegű tevékenység helyett például önfeledten mulatozik a helyi kocsmában. Ezért hát, talán utolsó, nyomatékos figyelmeztetés gyanánt, elkapta a Vidám Fiúkból a szálláshely felé botorkáló szerencsétlen ornitológust, és brutális módon végzett vele. Bizonyára azt kívánta jelezni felénk, hogy az épület kerítésén kívül sehol sem lehetünk biztonságban. Mihamarabb el akarta érni, hogy húzódjunk valahára vissza a kolostorba, és vegyük végre komolyan a dolgokat, hiszen, ne feledjük el, a japánok ekkor már javában úton voltak Khlumpa felé.

– Tényleg, őket vajon ki és miképpen tudta mozgósítani? – kérdezte Miapanasz.

– Titcon McLesh barátom, az angol hírszerzés vezetője az elmúlt órákban kikérdezett pár embert Khlumpa lakosai közül. Egyikük, egy bizonyos Öm Leng nevű biztosítási ügynök igen érdekes dologról mesélt, amiből az következtethető ki, hogy tudtán kívül ő lett a futár, aki a turistaház megrohamozására vonatkozó parancsot kézbesítette. Elmondása szerint ugyanis néhány napja a főláma, Mia Tyáng rávette, hogy zarándokoljon el egy levéllel a legközelebbi völgybe, a japánok táborhelyére. Természetesen busásan megfizette a szolgálatait, sőt azzal is kecsegtette, hogy ha a japánok megismerik az üzenet tartalmát, minden bizonnyal jó üzletet köthet majd velük, úgyhogy jól teszi, ha megfelelő mennyiségű életbiztosítási kötvénnyel szereli fel magát indulás előtt. Azt azonban a lelkére kötötte, hogy ha a katonák azt kezdik firtatni, kitől kapta a levelet, mondja azt, hogy egy japán kinézetű fickótól, aki pár napja tűnt fel Khlumpában, és még csak véletlenül se említse meg, hogy buddhista szerzetesek tartózkodnak a turistaházban…

– Ha már itt tartunk, a titkosszolgálat hogy jön a képbe? – faggatott tovább dr. Ragtapasz.

– A Brit Nemzetközösség titkosszolgálatai szinte kezdettől fogva rajta voltak az ügyön. Felkeltette az érdeklődésüket az a rengeteg szokatlan körülmény, amely ezzel az expedícióval kapcsolatban felmerült. Engem, mint régi, kipróbált emberüket azzal bíztak meg, hogy…

– Ezt mind jól tudjuk, Lesbie! – legyintett unottan Jack Pot. – Inkább arról regélj, kik voltak ezek az úgynevezett lámák!

– Természetesen Pakura Kutatomuki emberei. Néhány nappal előttünk érkeztek, és több fontos feladatuk is volt. Először is ők szállították ide azt a rengeteg fegyvert és lőszert, amire a pincében bukkantunk rá. És persze ők voltak azok is, akik rendbe hozták és felcicomázták egy kissé az évek óta üresen álló turistaház belsejét, hogy valamelyest emlékeztessen egy buddhista kolostorra.

– A főnökük viszont eléggé pancser volt – fűzte hozzá Möszjő Citokceau. – Japán barátom ugyanis, vallástörténész lévén, hamar felfedezte, hogy ennek az épületnek nincs túl sok köze a lámaizmushoz.

– Ne feledje, Jacques, hogy az eredeti terv szerint a barátja nem érkezett volna meg élve Khlumpába. Pakurát nyilván roppantul idegesítette is, hogy Hanukát nem sikerült likvidálnia, de talán úgy vélte, az ostromot követő felfordulás során még lesz alkalma, hogy a fiatalabbik Kutatomuki fivért is hidegre tegye. Mert hogy az idősebbik nem éli túl a harcot, abban teljesen biztos volt. Jól tudta, hogy a fanatikus század az utolsó katonája utolsó leheletéig küzdeni fog. És így utólag az is könnyen belátható, hogy ha minden Pakura tervei szerint halad, akkor a japánoknak szemernyi esélyük sem lett volna ellenünk és a fegyvereink ellen.

– Há nem ippen! Mer hunnet tudhatta a fószer, hogy meg fogjuk tanálni a fegyvereket?

– Nos, hogy úgy mondjam, ez lett volna Szenyor Leplez harci feladata. Hiszen éppen maga mesélte, Stramm, hogy a géppuskákat és a lőszereket rejtő ládákon RUM és WHISKY feliratok szerepeltek. Pakura tisztában volt a spanyol hidrológus alkoholizmusával, mivel hogy épp ezen tulajdonsága miatt hívta meg az expedícióba. Úgy kalkulált, hogy Capatos a kolostor falai között az első perctől kezdve pia után fog kutatni, és villámgyorsan rábukkan a hadianyagra. Csak azzal nem számolt, hogy maga voltaképpen szesztilalmat vezet be, így az expedíció whiskyellátmánya éppen elégségesnek bizonyult magányos italtolvajunk számára. Épp akkorra élte fel a készletet, amikor már az ostrom is véget ért… No de, hála az ál-lámák lebukásának, mégiscsak rátaláltunk a fegyverekre és a lőszerekre.

– Elárulhatná végre valaki, hogy végül is hogyan történt ez a lebuktatás – érdeklődött Zima. – Kinek lehetünk hálásak érte? Remélem, nem magának, Lowkupec!

– Ez többünk összehangolt munkájának volt köszönhető – jegyeztem meg szerényen. – No meg annak, hogy az öt szélhámos előre ivott a medve bőrére. Amikor a megérkezésünk utáni reggelen meglátogattuk őket a szobájukban, azt láttuk, hogy előző este rendesen megünnepelték az akció sikerét, és hogy ez a siker számukra milyen anyagi elismeréssel járt volna, az jól kikövetkeztethető abból, hogy Stramm irtóztató pofonjai ellenére sem voltak hajlandóak elárulni a megbízójukat, illetve annak szándékait. Nyilván attól tartottak, hogy ha bevallják az igazat, az expedíció rémülten szétszalad a világ négy égtája felé, és persze azzal is tisztában voltak, hogy csupán néhány órát kell kibírniuk ezzel a némasági fogadalommal kapcsolatban, addigra itt lesznek a japánok, és úgysem menekülhetünk a nekünk szánt harci feladat elől. Persze Mia Tyáng, amint alkalom adódott rá, megkísérelte a szökést, gondolom, hogy értesíthesse Pakurát a közbejött eseményekről, de szerencsére épp a karjaimba szaladt a lépcsőn. Mondhatom, nagyon elszántan hadakozott, nem is sejtette, hogy már elkésett minden igyekezete, hiszen akkor már nagyjából átláttuk, hogy mi is vár ránk az épület falai között, és az érintett országok titkosszolgálatai is réges-rég nyomon voltak már, és amint magunk is tapasztalhattuk, olyan mélységben sikerült felderíteniük az ügyet, hogy bár az utolsó pillanatban, ám mégiscsak sikerült ideérniük egy nagy rakás helikopterrel és katonával. De persze addigra mi már a lehető legszerencsésebben és egyúttal a leghumánusabb módon megoldottuk ezt a maga nemében példátlan incidenst, és ezt a dicsőséget már senki nem veheti el tőlünk.

Tudóstársaim arcán nem titkolt büszkeség ragyogott fel, egyedül Balganaiva festett úgy, mintha módfelett nyugtalanítaná valami, s nemsokára elő is állt vele:

– Akkor mi most a javadalmazásunk hátralévő részleteit meg fogjuk egyáltalán kapni valakitől?

– Hogyhogy valakitől? – háborodott fel O’Dendron. – Miért nem személyesen Miss Tikushtól? Már úgy értem, hogy mi aztán egyáltalán nem tehetünk róla, hogy idő előtt fejeződött be az expedíció! Hiszen nem mi hívtuk ide ezeket a japánokat! Akarom mondani…

– Komolyan mondom, énnékem ilyen hülye hadsegédem még a világháborúba se vót, pedig a csóró fószer még légnyomást is kapott Berlin alatt! – fakadt ki Tockostad, majd visszatért ahhoz a régi ideájához, hogy talán nem lenne haszontalan legyömöszölni ama bizonyos füles sapkát a zavarodottan pislogó botanikus torkán. Ekkor azonban közbelépett Jack Pot, és mindenkit lehurrogott:

– Ha valakinek joga van a honorárium miatt sajnálkozni, az mindenekelőtt én vagyok! Én ugyanis nemcsak a saját további javadalmazásomat veszítettem el, hanem a Feye van der Uth-ét, a Zoran Gutanovicsét és a Ragtapasz dokiét is, amiket pedig egyszer már megnyertem! – jelentette be fájdalomtól remegő hangon. – Úgyhogy szíveskedjenek az ezzel kapcsolatos jajveszékeléstől tartózkodni!

– Már csak azért is, mert sokkal nagyobb pénz ütheti mindannyiunk markát, mint amennyit Miss Pakura-Tikush valaha is fizetett volna – magyaráztam. – Gondoljanak csak bele: mi vagyunk az a fantasztikus csapat, amelyik legyőzte az utolsó, máig is harcoló japán alakulatot! Mi vagyunk a második világháború utolsó csatájának győztesei! Nyugodtan felkészülhetnek rá, hogy amint hazaérünk, a művelt világ valamennyi bulvárlapja, valamennyi könyvkiadója a nyakunkon fog csüngeni, és mindegyik horribilis összeget ajánl majd egyetlen nyilatkozatunkért, egyetlen interjúért, az emlékiratainkról nem is beszélve!

A társaság tagjai egymásra néztek, és immár egyre szélesebb mosollyal az arcukon ízlelgették a hallottakat. A legszélesebb vigyor azonban Szenyor Leplez képére ült ki, bár csak rövid időre, mert a szimpla vigyor pillanatok alatt harsány kacajjá alakult. A hidrológus, aki ebben az időszakban épp egyik éberebb periódusában leledzett, olyan hisztérikusan röhögött, hogy csak hosszú percek múlva tudott megszólalni:

– Nahát, Lesbie, te vagy a legmegátalkodottabb, legellenállhatatlanabb, legmurisabb hazudozó, akivel valaha is találkoztam!

VÉGE