Dariosz azért is szeretett volna mihamarabb véget vetni az alagsori vitának, mert tudatában volt, hogy ma még vár rá egy igen fontos találkozás. Nerid királyt kérette magához, és az idősödő uralkodó hamarosan meg is jelent a kormányzói hivatal helyiségében. Amint bebocsáttatást nyert, és megpillantotta az asztalon heverő hatalmas nyílvesszőt, jelentős változáson ment keresztül az arckifejezése. A döbbenet, a keserűség és a rossz emlékek fölötti vívódás egyszerre volt jelen az ábrázatán.
– Köszöntelek, nagy király – emelkedett fel az asztal mellől Dariosz, és úgy tett, mint aki nem tulajdonít különösebb jelentőséget a trónfosztott uralkodó hangulatváltozásának. – Kérlek, foglalj helyet, nagyon komoly dolgokról szeretnék beszélgetni veled.
Nerid szokás szerint a szakállát kezdte babrálni, és bár lassan leereszkedett a székre, de a tekintetét még mindig nem bírta levenni az asztalon heverő tárgyról.
– Tartozom neked egy vallomással, felség – folytatta Dariosz. – Amikor az első beszélgetéseink lezajlottak annak idején, és arról meséltél, hogy az orzók hogyan voltak képesek a hadsereged fölé kerekedni, őszintén szólva nem adtam túl sok hitelt a szavaidnak.
Nerid végre visszatért a jelenbe, és a beszélgetőpartnerére emelte a tekintetét, bár ebben nem volt sok köszönet:
– Pedig mintha az őszinteségről szónokoltál volna akkortájt, kormányzó – jegyezte meg szigorúan.
– Teljesen igazad van – ismerte el Dariosz. – Kérlek, fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet. Mentségemre szolgáljon, hogy nem volt szándékomban a megaláztatásodat azzal is fokozni, hogy kétségbe vonom az elbeszélésedet a felfoghatatlan méretű nyílvesszők suhogásáról, meg az ördögi ellenséges erők támadásáról.
– Pedig igazat beszéltem.
– Most már tudom. De arra kérlek, próbálj meg belehelyezkedni az én akkori szerepembe. Amikor menedéket kértél tőlem a népednek, akkor is tudtam, hogy Neridea harcosai nem elpuhult legények, és főleg nem szájhősök. Úgy gondoltam, csak a mundér becsületét véded, amikor legyőzhetetlen ármádiáról beszéltél az orzók kapcsán. Mert nem akartad elfogadni, hogy a kiváló seregedet, amelynek minden tagja a szigeted függetlenségéért és a királyáért harcolt, le tudta győzni ez az undorító kalóznépség, a Szigetvilág legalja söpredéke. Fordított esetben te nem lettél volna tapintattal irányomban, felség? Tedd a szívedre a kezed, és jelentsd ki, hogy megfogalmaztad volna a kétségeidet egy olyan testvérnép kapcsán, amelynek maradék tagjai éppen menedéket kérnek a te országodban!
Súlyos csönd kerekedett a kormányzói hivatal helyiségében, amelynek során Nerid király igen sokat babrált a szakállával, de aztán kénytelen volt kijelenteni:
– Megértem az indokaidat, kormányzó, így hát a bocsánatkérést is elfogadom.
– Köszönöm – nyugtázta Dariosz, majd előrehajolt, és kézbe vette a hatalmas nyílvesszőt, aztán elgondolkodva forgatni kezdte. – Felség, én mindig is megbíztam benned, ezért most beavatlak egy jelenleg még államtitoknak minősülő történetbe. Nemrég merényletet kíséreltek meg ellenem. A fővárostól nem túl messze történt, egy olyan szurdokban, amelynek mindkét oldaláról ilyen nyílvesszőkkel lőtték a kormányzói hintómat. A testőrségem minden tagja életét vesztette.
Nerid király döbbent arccal hőkölt hátra a székében.
– Bizony, így történt – erősítette meg a kormányzó. – Hamarosan odaért a nyugati út őrjárata három katonával, és kivétel nélkül mindegyikük dárdának nézte ezt a valamit, amit most a kezemben fogok.
– Pedig ezek nem dárdák – szólt közbe komoran Nerid király. – Amikor ezek a halálosztó feneségek elsötétítik az eget, mert annyit lőnek ki belőlük, akkor a legelszántabb parancsnok is tudhatja, hogy a seregének állománya hamarosan a felére apad, amint becsapódnak az ördögi nyílvesszők. Még a pajzsokat is képesek átütni.
Dariosz hirtelen abbahagyta a szóban forgó tárgy pörgetését. Letette az asztalra, aztán szerényen így szólt:
– Nagy király, ha megkérlek, elmesélnéd újra, hogy mik voltak a benyomásaid, miközben az orzók seregével harcoltál?
Nerid nyelt egy nagyot, és talán a szokásosnál is hevesebben babrálta a szakállát, mielőtt megszólalt:
– Amikor partra szálltak a szigetünk nyugati öblében, még nem vettük igazán komolyan a dolgot. Azok a katonák, akiket odavezényeltem erősítésnek, a legnagyobb áldásnak fogták fel a küldetést. Végre valami igazi feladat! Itt kitüntetést lehet szerezni!… Egy sem él már közülük. De még csak eltemetni sem tudtuk őket, az orzók a tengerbe dobálták a holttesteiket… Aztán hídfőállást létesítettek a nyugati parton, és onnantól kezdve nem volt megállás. Özönlöttek. Nem is értettük, hogy ezeknek egyszeriben hogy lett ennyi hajójuk.
– Leköteleznél, nagy király, ha számokat is mondanál, mert… – próbált közbeszólni Dariosz, de aztán elhallgatott, mert Neridea száműzött uralkodójának könnyekbe fúltak a szavai. El kellett telnie egy kis időnek, amikor folytatni tudta az elbeszélését:
– Olyan fegyverekkel támadtak ránk, amilyeneket még sohasem láttunk. És a közelharcban is félelmetesek voltak, mert már a tekintetük is olyan volt, mintha az ördög hadseregével küzdenénk. Vérfagyasztó volt. Mintha nem is evilági emberek lennének, hanem a sátán katonái. Nem éreztek félelmet, nem éreztek könyörületet, egyáltalán semmiféle emberi vonásuk nem volt, csakis az a hátborzongató és lidérces csatakiáltás, amivel a legelkeserítőbb küzdelembe is belevetették magukat, és lekaszaboltak mindenkit, a legborzalmasabb módon, és tisztán látszott rajtuk, hogy ők ezt most élvezik is. Sem az élet, sem a halál kultuszát nem ismerték. Köptek a lovagiasságra. Vért akartak inni.
Dariosz megdermedve ült a bőrfoteljében, és hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy melyik világban szeretne tartózkodni ebben a percben.
