Mario meglehetősen csalódottan ült a Kormányzói Palota hátsó kertjében, a hűs lugasban megterített ebédlőasztal mellett. Arra készült, hogy a két legfontosabb barátjának mond egy szép köszönőbeszédet, amelyben kifejezi, mennyire hálás nekik mindenért. Sztavrila reggel futárt küldetett a birtokára a fiatal szolgálólányáért, aki délben meg is érkezett, és örömmel vetette bele magát a munkába Zurab segítőjeként a halpiacon. A kormányzó pedig intézkedett, hogy a környéken megkettőzzék a járőrszolgálatot, hogy a tegnapihoz hasonló atrocitásokra ne kerülhessen sor.
Mindezek eredményeként Emma most nyugodtan pihenhetett otthon, és várhatta a délutánt. Az volt a terv ugyanis, hogy amikor alábbhagy a hőség, elindulnak Sztavrila úrnő vidéki birtokára, és ott Emma megismerkedhet az idős nénivel, aki valami javasasszony, vagy mifene. És mindehhez Dariosz szó nélkül biztosított egy tolmácsot, ráadásul egy olyat, aki a kardforgatásnak is mestere, tehát még a két nő biztonságára is volt gondja.
Mario nagyon szerette volna elmondani, mennyire nagyra értékeli a barátai önzetlen segítségét, de hát erről szó sem lehetett immár, mert ez a ridezit, vagy mi a bánatos kórság elvitte a pálmát. Mindenki Dariosz hülye medálját nézegette izgatottan.
Az olasz fiú persze hamar belátta, hogy Emma – szerencsére – csakis az ő szerelme, és így természetesen egyedül számára a legfontosabb, hogy a drága lány hogyan érzi most magát. A többieket teljes joggal foglalta le az új felfedezés, hogy ezen a bolygón is megtalálható az az ásvány, amivel életet lehetne lehelni a tatár imádott vadászgépébe, amelyet előszeretettel nevezett az ő kis Golub madárkájának.
– Gondolom, egy ekkora darab kaviccsal még nem sokra mennél – fordult a kormányzó Szubotájhoz. – Kéne még jó pár ilyen nyaklánc, hogy a…
– Ez csakis a tisztaságától függ – vágott közbe a tatár. – Meglepődnétek, ha tudnátok, hogy egy ekkora darab, mint a medálod ékköve, tiszta állapotban mi mindenre lenne elég.
– Ám ez legfeljebb hatvan százalékos ridezit – mustrálgatta a nyakláncot Guzel, mire a pilóta erősen meghökkent:
– Hát ezt meg honnan tudod?
A baskír ártatlan arccal nézett fel:
– Hiszen erre kaptunk kiképzést annak idején, az expedíció útnak indítása előtt, nem igaz? Hogy teljes magabiztossággal ismerjük fel a ridezitet.
Attila meghökkenve szólt közbe:
– Nem emlékszem, hogy olyan része is lett volna a kiképzésnek, amikor ránézésre kellett megállapítanunk a ridezit tisztaságát. Vagy ezek szerint nekem kimaradt néhány foglalkozás.
– Most ne a régi emlékeken nosztalgiázzatok már, az ég szerelmére! – szólalt meg izgatottan Dariosz. – Nem hiszem el, hogy egyikőtök sem látja át, mekkora jelentőségű ez a felfedezés! Hogy is mondtad az előbb, Szubotáj? Meglepődnénk, ha tudnánk, mi mindenre elég egy ekkora darab? Hát mesélj, mire lenne elég?
A tatár úgy válaszolt a vendéglátójának, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét Guzelről:
– Pontosan tudom, hogy mit mondtam. De a kijelentésem a száz százalékos tisztaságú ridezitre vonatkozott.
– Csakhogy ez itt legfeljebb hatvan százalékos – erősítette meg korábbi kijelentését Guzel.
– Ezt mégis honnan tudod? – firtatta a tatár. – Mi van a te szemedben, egy beépített spektrométer?
A baskír nem válaszolt. Visszaadta a nyakláncot Dariosznak, aztán egykedvűen nézett maga elé.
Szubotáj most már a kormányzó felé fordult, és tájékoztatta:
– Egy ekkora darab tiszta ridezit elegendő üzemanyagot biztosítana ahhoz, hogy a Siklós-tótól, ahol a gépem elsüllyedt, elrepüljek idáig. A visszaútra már valószínűleg nem lenne elég, de hogy légvonalban idáig eljusson az én kis madárkám, arra simán elég lenne.
– Na, ne szédíts! – hitetlenkedett Dariosz.
A tatár szemléltetésképpen felemelte az asztalról a boroskancsót, amelyik nagyjából két litert tartalmazhatott Osmosis szőlőinek finom levéből, és így szólt:
– Mivel is közlekedtetek leggyakrabban a 21. század elején? Autókkal, ugye? Na, akkor most képzelj el egy embert mondjuk Kolumbusz Kristóf korából, akinek azt mondod, hogy létezik egy olyan folyadék, amelyből mindössze ennyit kell a járműved üzemanyagtartályába önteni, és utána minden különösebb nehézség nélkül el tudsz vele jutni ötven-hatvan mérfölddel távolabbra. Mindenféle lóvontatás, meg hasonló segítség igénybevétele nélkül. Hitetlenkedne az az ember? Naná, hogy azt tenné. Pontosan úgy, ahogy te hitetlenkedsz most. Hát, nagyjából ez a különbség a 21. század harmincas évei, és a 23. század első évei között.
– Ebben igazad van, de Kolumbusz kora és az én földi korom között jóval nagyobb időbeli különbség van, mint a példádban szereplő két… – kezdett bele az akadékoskodásba a kormányzó, de Szubotáj letorkolta:
– Azt azért nem gondolhatod komolyan, hogy Kolumbusz kora és a te korod között pont ugyanannyit fejlődött az emberiség és a technika, mint a 21. század és a 23. század között. Arról nem is beszélve, hogy ha nem lett volna például a múlt században az a nagy…
– Nem biztos, hogy ilyesmikről mesélnünk kellene – vágott közbe erélyesen Guzel. Ez nemcsak azért volt megdöbbentő, mert ilyen hangon még sosem hallották megszólalni a baskírt, hanem azért is, mert a tekintete is rendkívül különös volt. Valami egészen furcsa módon a tatár és a magyar is meghunyászkodni látszott tőle, és amikor a kínosnak ható jelenet után először megszólaltak, a legnagyobb egyetértésben fogalmazták meg:
– Persze, persze… igazad van… teljesen jogos… nem mesélhetünk a 22. századi történelemről olyan embereknek, akik régebben éltek… nem lenne etikus…
Dariosz, Sztavrila és Mario elhűlve nézték a rövid, de annál sokatmondóbb jelenetet, és kezdték magukat nagyon furcsán érezni.
