Osmosis – 273. fejezet

Lokhund kapitány még pirkadat előtt megérkezett Királyrévbe, pontosabban a várost északról határoló erdőségbe, amely a norling seregek bújtatott felvonulási területe volt a már folyamatban lévő behajózás során. A fák közé érve a katona lefékezte a lovát, és már hallotta is a sötétből a felszólítást:

– Állj! Jelszót!

– Pusztuljon a köztársaság! – felelte habozás nélkül, mire az egyik fa mögül előlépett az őrszem, és már jóval kevésbé szigorúan megérdeklődte:
– Ki vagy, és mi célból jársz errefelé?

– Lokhund kapitány vagyok, és üzenetet hoztam a Hercegség hadvezérének. Valamelyikőtök vezessen elé mihamarabb, mert a dolog nem tűr halasztást!

Azért beszélt többesszámban, mert eddigre még három őrszem bújt elő a rejtekéből, akik közül az egyik váratlanul térdre rogyott az általa azonnal felismert testőrparancsnok előtt:
– Kapitányom!… Áldják meg az istenek még a lovad lépteit is! Soha nem felejtem el neked, hogy te mentetted meg a fivérem életét a sziklaváraljai ostrom idején! Egy igazi hős vagy, drága nagyuram! Ha te nem lennél, akkor most a fivérem nem lehetne támasza szegény anyánknak, aki…

– Na jól van, elég lesz a hálálkodásból – segítette fel a földről Lokhund a katonát, bár ez a fölsegítés bizonyos szempontból inkább felrántásnak tűnt. – Te leszel az, aki a hadvezérünk elé kísér, jól van? De hamar, hamar, mert sürgős az üzenetem!

Amikor a Lokhund kapitány fizimiskájában pompázó Raudonát a katona bevezette a táborba, a metamorf összes érzékszerve felturbózott üzemmódban gyűjtött be minden adatot, amit csak tudott. Erre bőven volt ideje, mert a parancsnoki sátor a legvédettebb helyen, a tábor közepén állt.

– Lokhund kapitány jelentkezik – lépett be a sátorba Raudona, és a szeme még tisztelgés közben is a helyiséget pásztázta.

Egy kecskelábú asztal körül magasrangú vezérek álldogáltak. Eddig a pillanatig valószínűleg mindannyian az asztalra terített térképet vizslathatták, de most egy emberként meredtek a Gunnerud uralkodóház testőrparancsnokára, akinek felbukkanása a tábor területén jelen időpontban több volt, mint valószerűtlen, sokkal inkább ijesztőnek és baljóslatúnak hatott.

Nos, ha a vezérkar valami igazán ijesztő és baljóslatú fordulatot sejtett, hát hamarosan szóban is megkaphatta:
– Tisztelettel jelentem, a Gunnerud család nagy méltóságú tagjait és kíséretüket Rőtvárban foglyul ejtették – közölte tárgyilagos hangon a metamorf.

A vezérkar tagjai elképedve bámultak egymásra.

– Mit beszélsz? – szaladt ki a száján az egyik hitetlenkedő ezredesnek. – De hiszen szövetségesek vagyunk!

– Valóban így van, nagyuram – ismerte el a metamorf –, legalábbis egészen tegnap estig így állt a helyzet.

A térképasztal körül álldogáló társaságból most kivált egy idős, ősz szakállú katonaember, és közelebb lépett a futárhoz. A Gunnerud Hercegség seregeinek fővezére volt, és a Prutolor névre hallgatott. Már majdnem betöltötte hatvanadik életévét, ami evilági viszonylatban matuzsálemi kornak számított, főleg a hadsereg élén. Ősi katonacsaládból származott, felmenői megszámlálhatatlan hadi sikert értek el, hőstetteikről még a Norling-felföldön is ódákat zengtek a lantosok. Ezáltal olyan országokban is tisztelték a családját az emberek, ahol az egyszerű pórnép tagjai azt sem tudták volna megmondani, mi fán terem és merre található az a Gunnerud Hercegség.

Prutolor kimondottan jó testi adottságokkal rendelkezett. Idős kora dacára még mindig szíjas, izmos alkatú volt, és aki megpillantotta parancsnoki köpenye alól kivillanó bicepszét, biztos lehetett benne, hogy a hadvezér simán lenyomna akár húszéves ifjoncokat is szkanderben, amelyet egyébként Evilágban könyökpárbajnak neveztek.

Raudona is nyomban megérezte ezt, amint az ősz hajú fővezér odaállt elé, és a vállára tette a kezét:
– Mesélj el mindent részletesen, kapitány.

A metamorf lényegre törően összefoglalta, hogyan bódították el és ejtették foglyul a katonáit, ő azonban – észlelvén a fejleményeket – időben abbahagyta a borozást, így tudta végül kiverekedni magát a Fejedelemség pribékjeinek karmai közül. Majd menekülés közben a várfal mellett vezetett el az útja, ekkor hallotta meg a trónteremből kiszűrődő ordítozás és dulakodás zajait. Végül sikerült lovat szereznie, és csodával határos módon ki tudott törni a rőtvári gyűrűből.

Amíg beszélt, Raudona azt tapasztalta, hogy a fővezér mindvégig szigorúan a szemébe néz, de ezt egyáltalán nem bánta, mert így neki is könnyebb dolga volt.

– Szóval ki tudtál törni a rőtvári gyűrűből – ismételte meg elgondolkodva és nem minden célzatosság nélkül Prutolor.

– Nagy szerencsém volt, fővezérem – ismerte el a metamorf. – A rőtvári kapuőrség is alaposan felöntött a garatra herceg urunk születése napján, meg hát túlságosan magabiztosak voltak. Meg sem fordult a fejükben, hogy akadhat valaki, aki átvészeli a gaz merényletet, amit vendéglátás örve alatt követtek el ellenünk – magyarázta higgadtan, és közben ő is mélyen Prutolor szemébe nézett.

Az ősz parancsnok némi pislogást követően elismerően megveregette a testőrparancsnok vállát:
– A szerencse mindig a bátrak mellé pártol. Nem csalódtam benned, derék katona vagy, Lokhund kapitány.

– Megtisztelsz, fővezérem – hajtotta meg a fejét a metamorf.

Prutolor most visszafordult a vezérkarhoz, és érces hangon kijelentette:

– Úgy tűnik, a kapzsi gazember Kalrund nem szándékszik megelégedni a hadizsákmánnyal, ami a nagy háborúból járna neki, rátenné a szőrös mancsát a Hercegségre is. Két legyet akar ütni egy csapásra, de nem tudja még, hogy kikkel akasztott bajuszt.

– Mi a terved, fővezérem? – kérdezte óvatosan az egyik vezérkari tiszt.

– Megmondom, hogy mi lesz. Jó darabig úgy teszünk, mintha fogalmunk sem lenne, mi zajlott le tegnap este Rőtvárban. Készülődünk a behajózásra. Aztán…

– Na de a főhercegi pár biztonsága… – kezdte az imént kérdező tiszt, ám hamar elkushadt, és ehhez elég volt, hogy Prutolor átható pillantást vessen rá.

– Mondom, készülődünk a behajózásra – ismételte meg immár nyomatékosan a fővezér –, és a művelet egészen addig változatlan, hogy levonulunk Királyrév kikötőjébe. Ott szépen megvárjuk, amíg a Fejedelemség hadserege az eredeti terveknek megfelelően hajóra száll, és elindul Osmosis felé. Amikor az utolsó gályájuk árbóckosara is eltűnt a látóhatár mögött, akkor visszafordulunk, és erőltetett menetben Rőtvár ellen vonulunk. Megostromoljuk a fővárost, és kiszabadítjuk az uralkodóinkat. A végén még az is előfordulhat, hogy nem az iszákos Kalrund kebelezi be a Hercegséget, hanem a Gunnerud uralkodóház valamelyik tagja fog felülni a Fejedelemség trónjára.

– Már ha életben lesz addigra bárki is közülük – jegyezte meg az egyik parancsnok lemondó arccal, Prutolor haragja azonban rá is lesújtott:

– Nem tűröm az efféle nyavalygást! Ha az uralkodóink közül bárkit is meg akart öletni az álnok Kalrund, az már rég bevégeztetett. Ezen evilági ember már nem segíthet. De felhívom a figyelmeteket arra a tényre, hogy a Gunnerud herceg által nemzett gyermeket Lanagrid most is a szíve alatt hordja. Ha nem maradt más, hát akkor a megszületése után majd őt ültetjük a trónra! Vagy bármelyiktek is azt képzeli, a részeges Kalrund annyira elfajzott, hogy a tulajdon lánya méhéből is kivágatná a magzatot, csak hogy megőrizhesse a hatalmát?

Mély csend ülte meg erre a parancsnoki sátrat. A vezérkar bizonyos tagjait máris magával ragadta Prutolor szónoklata, másokat azonban még mindig jelentős kételyek kínoztak. Ezek közé tartozott a haditengerészeti parancsnok is, aki óvatosan bár, de hangot adott bizonytalanságának:

– Tisztelettel, fővezérem, most is rendkívül meggyőzően beszéltél, mégis hadd vessek fel egy bizonyos eshetőséget. Mi lesz, ha a fejedelemségiek észreveszik a cselünket, és visszafordulnak Királyrév kikötője felé? Akkor nem lesz sok előnyünk, és még az is előfordulhat, hogy két tűz közé kerülünk egy idegen ország kellős közepén.

– Kötve hiszem, hogy ez történne – jelentette ki határozottan Prutolor. – Ezek az öntelt szarháziak vissza sem fognak nézni, annyira igyekeznek majd Osmosis felé. Amúgy is ragaszkodtak hozzá, hogy ők járjanak elöl az ostrom során, mi pedig utóvédként kullogjunk utánuk, védve a szarcsimbókos valagukat. De persze nem azért, mintha olyan nagy vitézek lennének, hanem mert nem akarnak vetélytársat a győztes csaták utáni szabadrablás során… Hát most mehetnek! Mi aztán nem fogjuk őket semmiben sem akadályozni! Csak a végén nehogy meglepődjenek, amikor a hazatértükkor már mi leszünk a Fejedelemség urai, ők meg rájönnek, hogy tulajdonképpen nekünk szállították Rőtvárba az összes hadizsákmányt! Hahahahaha! – röhögött fel jóízűen az ősz fővezér, és látszott rajta, hogy nem valami ritka eshetőségként vetette fel a dolgot, hanem nagyon is bízik benne, hogy az események nagyjából így fognak lezajlani.

Ebbéli meggyőződését csak fokozta az a közjáték, hogy hosszú idő után most Lokhund kapitány is engedélyt kért a szólásra, és amikor megkapta, a következőkkel állt elő:

– Teljes mértékben osztom meglátásodat, fővezérem. Már csak azért is, mert tegnap volt alkalmam felderítői szemmel megfigyelést végezni Rőtvár szigetének bizonyos partszakaszán, és úgy vélem, megtaláltam az erődítmény gyenge pontját. Ez pedig nem más, mint egy vízimalom. Biztos vagyok benne, hogy azon a helyen az éj leple alatt akár egy ezrednyi katonánkat is be tudjuk csempészni a szigetre, mielőtt bárki is megneszelné, hogy miben mesterkedünk. De addigra már késő lesz, mert az az ezred játszva le tudja fegyverezni Rőtvár keleti kapuőrségét, ha pedig megnyílik a kapu a seregünk előtt, onnantól legfeljebb az istenek lehetnek kegyelmesek az áruló Kalrund katonáihoz, de mi nem leszünk azok.

Prutolor akkor sem tekinthetett volna rajongóbb szeretettel a kapitányra, ha a tulajdon fia lett volna.

– Ez a beszéd, Lokhund! – lépett oda hozzá újra, és emberesen vállon veregette. Aztán visszafordult a vezérkarhoz, és pátosszal teli szónoklatba fogott: – Ezt a hozzáállást várom el tőletek is, tiszt urak! Vegyetek példát a Gunnerud Hercegség testőrparancsnokáról! Ha pedig az előttünk álló időkben bármikor is erőt vesz rajtatok a kishitűség, csak gondoljatok mindig Lokhund kapitányra! Tán nem csodával határos, hogy meg tudott szökni az iszákos Kalrund pribékjeinek karmai közül? Tán nem csodával határos, hogy átverekedte magát Rőtvár gyűrűin? És tán nem az istenek vezették, amikor megmutatták neki az erődítmény gyenge pontját?… Ez járjon mindig az eszetekben! Az istenek velünk vannak, és Lokhund kapitányt elénk vezérelve adtak nekünk bizonyságot, hogy a harcunk sikeres lesz! Márpedig ha az istenek velünk vannak, akkor a legtapasztaltabb ácsok és kovácsok sem szerkeszthetnek olyan kaput, amelyet a Hercegség hadai át ne törnének! És ha egyszer mi vagyunk Rőtvárban a gazdák, akkor miénk a Fejedelemség is!

Csak azért nem tört ki általános hurrázás a parancsnoki sátorban, mert a benn tartózkodók pontosan tudták, hogy egy efféle kényes szituációban ilyesminek semmi helye nincs.

Általános hurrázás a Golub fedélzetén sem történt. A két kozmonauta pontosan olyan fegyelmezetten viszonyult a feladatához, ahogy azt a Roszkozmosz mindig is megkövetelte, és a kiképzés során belesulykolta minden egyes kadétba. Akibe meg nem sikerült, hát annak hamar értésére adták, hogy kívül tágasabb, és nem a világűrt értették alatta.

Szubotáj először is nyugatnak vezette a gépet, egyre növelve a sebességet. Amint elhagyták Osmosis szigetét, minden nélkülözhetőnek ítélt rendszert kikapcsolt, hogy semmi ne fogyasszon fölöslegesen a drága energiából. Elsőként a digitális álcázással tett így, és közben azt gondolta, ha valaki ezekben az éjszakai órákban a Belső-tengeren hajókázik, és annyira sasszemű, hogy felfedezi a sötét égbolton a kivilágítatlan Golubot, hát az meg is érdemli.

Nagyjából az orzók félszigetei fölött járhattak, amikor Szubotáj leírt egy félkörrel kombinált félcsavart a vadászgéppel, amely így már a világűrt célozta meg. Erre a térnyerésre azért volt szükség, hogy a pilóták még sokáig szabad szemmel is jól láthassák a sötét égbolton a céljukat, a Zvezda űrállomást. Más paraméterekkel nem sokáig működhetett volna a dolog, hiszen a Belső-tenger keleti medencéje fölött már javában virradt.

– Csak szólj nyugodtan, galambocskám, ha úgy látod, hogy valamit rosszul csinálok – biztatta Szubotáj a pilótatársát.

Oleszja megnyugtatta, hogy szerinte minden rendben, az előzetesen megbeszéltek szerint folyik a repülés. A diskurzus azonban még nem ért véget, mert a tatárnak kérdései is akadtak:

– Mondd csak, galambocskám, az elmúlt öt évben hol pihent az űrruhád?

– Többnyire az Orel fedélzetén.

– De most nem onnan hoztad elő, ugye? Ha jól sejtem, ugyanott volt, ahol a ridezit is. Valamiféle raktárban, amit a Régi Aréna árkádjai alatt rezerváltatok magatoknak.

– Pontosan – bólintott Oleszja.

– És ezt nem tartod különösnek?

– Mármint micsodát?

– Hát azt, hogy valaki odakészítette a szkafanderedet. Tippem szerint maga Raudona.

– Én már rég nem tartok semmit különösnek, amit Raudona csinál. Mindig tudja, hogy mit akar, és minden cselekedetének megvan a pontos célja.

– Ezt örömmel hallom – somolygott Szubotáj. – Ugye, teljes mértékben megbízol benne?

– Kérdésedben a válasz: teljes mértékben – szögezte le a szőke lány.

„Ezt még nagyobb örömmel hallom” – gondolta a tatár, de már nem mondta ki, mert nem szerette volna Oleszja figyelmét fölösleges dolgokkal elterelni a repülésről.

Hogy mégse legyen csend a fedélzeten, arról a fedélzeti rendszer géphangja gondoskodott:
– A Kármán-vonal elérve – közölte a tényt.

– Remek – sóhajtott fel Szubotáj, majd nosztalgikusan megjegyezte: – Öt kerek éven át nem akadt egyetlen nap sem, amikor azt gondoltam volna, hogy valaha még átléphetem ennek a bolygónak a légkörét, és újra a világűrben repülhetek.

– Mi tagadás, én sem – ismerte el Oleszja, aztán viszont szigorú hangnemre váltott: – De most ne nosztalgiázzunk, mert a repülés kritikus szakasza következik.

Ezzel Szubotáj is tisztában volt, és innentől kezdve árgus szemmel figyelte a műszereket, a csillagképeket és a Golub szélvédőjén keresztül elétáruló látványt. A feladat az volt, hogy a bolygó gravitációs erejének leküzdéséhez szükséges, irtózatos sebességről lefékezzék a vadászgépet, és ennek a folyamatnak a végén a Golub szinkronba kerüljön a Zvezda keringési sebességével. Ez utóbbi egyébként megegyezett a bolygó keringési sebességével is, hiszen csakis így volt lehetséges, hogy az űrállomás minden pillanatban Osmosis fölött legyen megtalálható az égbolton.

A fékezési manőver a tervek szerint haladt. Szubotáj megnyugodva látta, hogy most már biztosan nem fognak több mint huszonötezer kilométeres sebességgel elhúzni a Zvezda mellett, pláne nem fognak frontálisan belerongyolni, mert a stacionárius pályára álláshoz szükséges tempó minden másodperccel közelebb van. Ridezitből is van még elég a manőverezéshez, tehát gond egy szál se. De a legmegnyugtatóbb érzés mégiscsak az volt, hogy ekkor távol, a fekete űrben egyszer csak feltűnt egy nagyon apró, de nagyon jellegzetes alakú folt. Egy fehér kettős kereszt formájú alakzat, amelyről mindketten tudták, hogy az nem más, mint a kinyitott napelemekkel keringő űrállomás.

– Zvezda anyácska, hát megjöttünk – suttogta szinte meghatottan a tatár.

– Vajon emlékszik-e még ránk? – kérdezte Oleszja, miközben egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán.

A meghitt hangulatnak a fedélzeti számítógép éles hangja vetett véget:
– Kritikus üzemanyagvesztés! – ismételte el háromszor, jellegzetes vészjelzés hangjától kísérve. – Vegye vissza a fogyasztást!

Szubotáj döbbenten meredt a kijelzőre. Az üzemanyagszint mutatója egyszeriben olyan tempóval haladt a nulla felé, mintha valami láthatatlan, gonosz erő varázsolná pirossá az eddig zölden világító fényeket, minden másodpercben újabb és újabb vonalkát átszínezve.

– Mi a fene folyik itt? – kiáltott fel rémülten Oleszja is, de nem volt, aki értelmes válasszal szolgáljon. A fedélzeti rendszer szenvtelen géphangja csak ugyanazt ismételgette: „Kritikus üzemanyagvesztés! Vegye vissza a fogyasztást!”.

– Miből vegyem vissza a fogyasztást, te nyomorult? – kiáltott a tatár dühödten a műszerfal felé. – Hát szinte csak a fékezőrendszer működik!

– Szakítsuk meg a manővert! – kérlelte a társát Oleszja. – Még nem késő visszatérni a bolygóra! A Zvezdához már úgysem csatlakozhatunk!

– Bízzál bennem, galambocskám! – ellenkezett a tatár. – Sikerülni fog!

– Az se baj, ha nem tart ki a ridezit a felszínig! Majd leteszed vitorlázva a gépet, mint annak idején! – hadarta a lány. – De könyörgök, térjünk vissza!

– Nem térhetünk vissza! Bízz bennem, sikerülni fog! – erősködött Szubotáj.

A folyamatok ekkor olyannyira felgyorsultak, hogy a fedélzeti számítógép utolsó üzenetként már csak annyit közölt:
– Az üzemanyag mennyisége a kritikus szinthez ért. Tartalék üzemmódba kapcsolok. Sok szerencsét!

Azzal elsötétült a műszerfal mindkét pilóta előtt, és már csak a jobb felső sarokban halványan pislogó narancssárga fény jelezte a standby üzemmódot.

Most már nem a meghatottságtól gördült végig egy kövér könnycsepp Oleszja arcán, miközben lemondóan azt suttogta:
– Itt fogunk meghalni mind a ketten…