Osmosis – 252. fejezet

Az olimpia zárónapján szokatlan események zajlottak le Rőtvárban is. Természetesen korántsem a népek közötti, távoli játékok ihlették ezen történéseket, hiszen a Kalrund Fejedelemségben még főúri körökben sem tartották számon, hogy éppen miféle versenyek folynak Osmosis fővárosban.

Ez már csak azért sem lett volna lehetséges, mert Evilágban gyerekcipőben járt a hírközlés. Ami ezen a téren működött, azt leginkább a különböző uralkodóházak kémkedési tevékenysége jelentette.

Ez utóbbi vonatkozásban viszont igencsak nagy volt a forgalom mostanság mind a fejedelemség, mind a Gunnerud Hercegség kémhálózatában. Elvileg ugyebár két szövetséges hatalomról volt szó, amelyek legutóbb házassággal is megpecsételték baráti összefonódásukat, de ezen a baljóslatú napon úgy festett, hogy a bizalom még soha nem volt olyan alacsony szinten a két uralkodói család között, mint éppen ma, az ifjú Gunnerud herceg születésnapján.

Esteban az elsők között értesült a készülő botrányról. Amikor hajnalban durva kopogás verte fel álmából, hirtelen azt sem tudta, hol van. Ő legalábbis úgy érezte, hogy hajnal van, és olybá tűnt neki, hogy földi barátai nagyjából tíz perce távozhattak kies legényszobájából. Ám amikor az ablak felé vetette hunyorgó pillantását, kénytelen volt konstatálni, hogy a napsugarak már igencsak nyaldossák Rőtvár falait.

A kopogás most már dörömböléssé fajult. Esteban kénytelen volt kikászálódni az ágyából, és ajtót nyitni. A folyosón egy katona állt, aki két szikár mondatban fogalmazta meg közlendőjét:
– A fejedelemhez! Most azonnal!

A spanyol fiatalember elmormolt magában egynéhány ízes káromkodást, és közben visszasírta azokat az időket, amikor még lényegében szabad emberként vándorolhatott az Északi-földrész legkülönbözőbb tájait felfedezve, és azt süthetett-főzhetett a színes vásári forgatagok közepén, amit csak akart.

De nem volt mit tenni. Ez már rég nem az az időszak volt. Jelenleg Rőtvár főszakácsaként állt hivatalban, és egyben Osmosis Köztársaság titkos ügynökeként is tevékenykedett. Így hát magára kapkodta hiányzó ruhadarabjait, hevenyészve megigazította öltözetét és frizuráját, aztán megindult az őr nyomában.

Az uralkodó izgatottan fogadta a trónteremben. Fel-alá járkált, és ezt azután sem hagyta abba, hogy a főszakácsának küldött üzenetét továbbító felvezető őrt kiküldte. Arcán a gondterheltség minden jelét felvonultatva lépdelt a helyiség padlózatát borító díszes kövezet mintái között, néha átlósan, néha párhuzamosan követve a pompás alakzatokat, kezét a háta mögött összekulcsolva.

– A vejem eltűnt – bökte ki végül aggodalma tárgyát.

– Gunnerud herceg? – kérdezte csodálkozva Esteban, de alig ejtette ki ezt a két szót, máris érezte, hogy talán jobb lett volna meg sem mukkannia.

Kalrund is meghökkent. Olyannyira, hogy két padlózati minta között megállt, odafordult a fal mellett álldogáló főszakácsához, és elhűlve visszakérdezett:

– Van tudomásod egyéb vejeimről is?

– Nincs, méltóságos uram, csak hát…

– Nemrég avattalak a bizalmamba, mert azt hittem, te egy igazán jóeszű, gyors felfogású, derekas ember vagy. És akkor visszakérdezel? Ráadásul így??? – háborgott a részeg Kalrund. – Szerinted hány lányom van? – tárta szét a karját. – Mert én csak egyről tudok. De javíts ki nyugodtan, ha úgy gondolod, tévedek!

– Nem erről van szó, méltósá…

– De azt is bátran közölheted velem, ha szerinted a fiam Osmosisban feleségül vett egy másik, hozzá hasonlóan csökött férfiúi lényt, és mostantól azt is a vejemnek kell tekintenem! – lovalta bele magát kétes értékű monológjába a fejedelem. – Elvégre azt mondják, Osmosis Köztársaság a szabadság földje, ott aztán bármi megtörténhet, nem igaz? Hát ki tudja? Lehet, hogy az ifjabb Kalrund már réges-rég asszony, és babát is vár!

Ezen a ponton Esteban – bármennyire is szigorúnak tetszett a hangulat – kis híján felröhögött. Megkísérelte legyűrni a fantáziájában azt a látványt, amelynek közepére az ifjabb Kalrund próbált nagy pocakkal előtüremkedni mindenáron, mint egy másik férfi asszonya, de ez csak részben sikerült.

Mindazonáltal most már a fejedelemmel kapcsolatban is teljesen képben volt. Túl régóta szolgálta már Kalrundot ahhoz, hogy tudja, az uralkodónak mely részegségi állapota ad okot aggodalomra, és melyik az, amikor inkább csak nevetnie kell magában az embernek.
No, ha mindezt így gondolta Esteban barátunk, akkor a fejedelem következő mondata lemosta az arcáról a vigyort, még ha ez esetben csak lelki hozzáállásról beszélünk is:
– Mostanában többször láttak téged a vejemmel…

* * *

Amikor Mario megközelítette az Izaresz folyó partját, elég hamar felmérte, hogy a hídon összegyűlt sokaságot olyan emberek alkotják, akik vagy lemaradtak az olimpiáról, vagy soha nem is lett volna lehetőségük belépőjegyet vásárolni az Arénába. Ezért aztán a szegénynegyedek környékéről összegyűlt népség tagjai nagy lelkesedéssel fogadták, hogy ígérkezik ám itt egy olyan látványosság is, amelyhez még csak díjat sem kell fizetni, az osmosisi egyház mindenki számára lehetővé teszi a produkció megtekintését.

A híd peremén Baskír állt. A keze összekötözve, nyakán egy hurok, körülötte pedig az a gerendákból ácsolt tákolmány, amely a nívós vízpróba kiinduló pontját volt hivatott egyszersmind jelképezni, illetve technikailag megvalósítani is. Merthogy a folyón lefelé tekintve ugyanilyen ácsolatot vett észre Mario, és már kezdett elbizonytalanodni, hogy jó helyen tartózkodik-e.

Jobbra-balra fordította a lovát, közelre és távolba tekintve felmérte a helyzetet, és végül úgy döntött, neki nem is itt kellene lennie a nevezetes időpontban, hanem az Izaresz folyó következő hídjánál.

Megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatva még visszanézett erre a nyomorult helyszínre, így hát pontosan láthatta, ahogy Baskírt a vízbe vetik, de aztán csak vágtatott a következő cél felé.

Az Adósok hídjánál aztán lefékezte a lovát, kikötötte egy fához a parkban, és megpróbálta átvágni magát a várakozó tömegen, amelyet ekkor már rég Uvon padre tartott hatalmában.

– Többszörösen vétett Osmosis törvényei ellen! – harsogta a padre. – Úgynevezett egyházat alapított, aztán úgynevezett tanodát alapított, ahová még a rabszolgák gyermekeit is igyekezett bevonzani! A saját maga és a bűntársai által vallott zavaros nézeteket akarta terjeszteni, de szerencsére időben lecsapott rájuk a hitőrségünk, és most az istenek színe elé bocsátjuk! Mondjanak ítéletet róla az ősidőktől fogva és mindannyiunk által imádott isteneink!

A tömeg egy emberként hördült fel, és aztán különös ujjongásba fogott, amikor látta, hogy a felső hídnál belevetették Baskírt a vízbe.

* * *

Guzel lassan odalépdelt Dariosz mellé az Aréna küzdőterén, és amikor odaért, a maga természetes hangján – amelyet persze ugyanúgy kihangosított a Golub, mint a kormányzóét –, a következőket szavalta:

– Mostantól kezdve Isten minden egyes kvinta végén parancsolatokat fog hozni nektek. Ha eszerint éltek, boldogságban lesz részetek. De ha megszegitek Isten törvényeit, kárhozat lesz a részetek, és a démonok rabságában fogtok senyvedni, amíg világ a világ.

Megint csak Berberosz, a tekintélyt parancsoló termetű és habitusú főnemes volt az, aki a díszpáholyból lekiáltott, kissé talán hitetlenül és gúnyosan is:
– Aztán mi lenne a te istened első számú parancsolata?

Guzel alig láthatóan elmosolyodott, és aztán igen határozottan beledörögte az Aréna falaiba, hogy csak úgy visszhangzott tőle az egész létesítmény:
– Isten és a törvény előtt minden ember egyenlő!