Eközben egy ütött-kopott homokfutó tartott kifelé Osmosis fővárosból déli irányban, a szőlőskertek felé. A jármű szűkös padozatán két fiú ült némán, és olyan üres tekintettel meredtek maguk elé, hogy rossz volt nézni. Ámbár igaz, hogy senki nem is nézte őket, még Mario sem pillantott hátra annak a lónak a nyergéből, amelyik a homokfutót húzta.
Az olasz fiú a gondolataiba mélyedt, és akárhogy is szerette volna elfelejteni, mindig csak az a jelenet tolakodott az elméjébe, amelyiknek nem is olyan régen a szemtanúja volt. Kevéssel korábban ugyanis Guzel vette kezelésbe a két fiatalembert a Kormányzói Hivatalban, és ezt az eseményt Mario nem tudta másképp értelmezni, mint hogy a Tanító kimosta Gunnerud és az ifjabb Kalrund agyát.
Valamilyen formában nem volt ez kegyetlenség? – kérdezte magától Mario, és erősen viaskodott a lelkiismeretével. Igaz, hogy Guzel utólag elmagyarázta, miszerint aggodalomra semmi ok, kizárólag a fiúk érdekében tette mindazt, amit kénytelen volt megtenni, hiszen mindkettejük életét veszély fenyegeti a fejedelemség részéről. És különben is, azok az adatok, amelyeket most eltávolított az elméjükből, később maradéktalanul visszaállíthatók. Mariót valahogy mégsem töltötte el az az érzés, hogy így fest egy csudás jócselekedet, bár ezt a többiek előtt mélységesen titkolta.
A város határát elhagyva már nem tudott ellenállni a belső késztetésnek, és hátrafordult, ám ezt nyomban meg is bánta. Ugyan csak egy kósza pillantást vetett a homokfutó padján gubbasztó két utasára, de máris felerősödött a lelkifurdalása. Azonnal bevillant neki az a kép, amikor Guzel végzett a szuggesztív gyakorlattal, ami után már egymást sem ismerte fel a két trónörökös, pedig azelőtt nap mint nap találkoztak Rőtvár uralkodói palotaszárnyában.
– Szerencsétlen srácok! – sóhajtott fel Mario, és legszívesebben megsarkantyúzta volna a lovát, hogy minél hamarabb odaérjenek a célállomásra, ezáltal minél hamarabb szabadulhasson ebből a lehangoló helyzetből, ám a kötelességtudata előbbre való volt. A Tanító ugyanis azt is a lelkére kötötte, hogy a legkisebb feltűnés nélkül kell a fiúkat leszállítani.
Nemsokára megkönnyebbült némileg, amikor már a szőlőskertek földútjain haladva meglátta az öregembert, aki egy magányos porta előtt álldogált. Odaérvén megállította a lovát, aztán lekiáltotta a jelmondatot a szőlősgazdának:
– Jó napot, bátyám! Árulnak-e itt fosatós bort?
A kisöreg nagyot hunyorított, majd erősen megcsóválta a fejét:
– Máshol kell keresgélned, vitéz uram, mert Kozara bácsi nem árul fosatós bort.
Mario megkönnyebbülve szállt le a lováról, majd hátrasétált a homokfutóhoz, és közölte az inkognitóban lévő két trónörökössel, hogy megérkeztek.
Furcsamód ekkor mintha kissé felélénkültek volna a fiúk, és kíváncsian vették szemügyre a környéket. Leugrottak a járműről, és először a földút mentén álldogáló hatalmas platánfa törzsét próbálták átölelni, teljesen ismeretlen okból, aztán az árokparton növögető virágokat szemrevételezték, de olyan alapossággal, hogy Gunnerud még négykézlábra is ereszkedett, úgy szagolgatta a rózsaszín, királykék és rikító sárga szirmú növényeket.
Mario egy darabig elhűlve bámulta a jelenetet, azon tűnődve, hogy vajon ez is a Guzel által elvégzett programozás része-e, de aztán megrázta magát, odasétált a szalmakalapos öregemberhez, és csöndesen azt mondta:
– Ez volna az a két fiú, akikről szó volt.
– Aha. Értem – nyugtázta Kozara bácsi. – Aztán melyikük melyik?
– Hogy érted ezt, bátyám? – pislogott Mario.
– Hát úgy, hogy például mi a nevük?
– Ja, hát ezeknek nincs nevük – szögezte le az olasz fiú. – Majd te adsz nekik.
– Igen? – tolta fel a homlokán a szalmakalapot Kozara bácsi, aztán átváltott norling nyelvre: – Hé, te kis madárfejű! Gyere csak ide!
Gunnerud herceg észlelte, hogy valaki feléje mutogat, ráadásul olyan nyelven kiáltozik, amit még ő is megért, ezért úgy döntött, hogy odaszalad. Ez utóbbit olyan kacsázó mozdulatokkal tette, ami egyből kiváltotta Kozara bácsi rosszallását:
– Na mi van, nem tudsz menni? Fáj a lábad, vagy kavics ment a cipődbe?
– A kavics nem tud menni – szögezte le megbántottan Gunnerud herceg. – A kavicsnak nincsen lába.
– Hinnye, a betyár mindenedet, hát nagyon igazad van! – kurjantott vidoran Kozara bácsi. – Éleslátó ember vagy, hallod-e? Ez nagyon jó, mert én szeretem az éleslátó embereket. A szőlőhöz értesz?
– A szőlő az egy fürt – szögezte le Gunnerud. – Göbös golyszlik vannak rajta, a közepe mag, azt nem kell megenni, a többije finom. A héja roppanós, a belseje nedves.
– Mondom én, hogy éleslátó ember vagy, magam se fogalmazhattam volna meg szabatosabban. Aztán szereted-e a szőlőt, kiskomám?
– Finom a szőlő, de a magot ki kell köpni.
– Milyen messzire tudod elköpni a szőlőmagot? – érdeklődött haverkodva Kozara bácsi.
– Még nem próbáltam – vallotta be szemlesütve Gunnerud –, mindig csak magam alá köptem.
– Aztán tudod-e, hogy abból lesz a bor?
– Ha magam alá köpök? – csodálkozott el a herceg.
– Hát, kiskomám, ha te itt magad alá köpsz, és abból bor lesz, akkor mához egy kvintára már te leszel itt a főnök, de tartok tőle, hogy te csak simán ütődött vagy.
– Én leszek a főnök? – ragadt le ennél a részletnél Gunnerud.
– Bánom is én, kettőtök közül legyél te a főnök, ha ez boldoggá tesz – csapta hátba a herceget barátságosan Kozara bácsi –, na de kapálni tudsz-e?
– Mit kapálni? – makogta a herceg.
– Hogyhogy mit? Díszpárnát, zsindelytetőt, meg a birka valagát!… Hát szőlőt, te homályos! Kapáltál már szőlőt?
– Nem vagyok kovács, de ismertem egyet – vallotta be Gunnerud. – Patkót csinált vasból. Önmaga. De a lónak – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Az a gyanúm, hogy te a kapálást összekevered a kalapálással. Itt nem kell kalapálni, érted? Semmi patkó, semmi üllő! Kapálni kell a szőlőt. Kapával. Tudod, mi az a kapa?
– Inni kell belőle? – tippelt félénken Gunnerud.
– Mindig csak kapából igyál, akkor sosem fogsz berúgni – tanácsolta Kozara bácsi, aztán a begörbített mutatóujjával megkocogtatta az ifjú fejét: – Nem kupa, hanem kapa! Érted már? Kapa!
– Nem értem – szomorodott el a herceg.
Kozara bácsi azonban nem volt hajlandó feladni a harcot. Odakiáltott az odébb álldogáló ifjabb Kalrundnak, és noszogatta, hogy csak jöjjön közelebb:
– Gyere csak ide! Ne bámulj ott magad elé, mint a bamba bornyú, hát itt jó emberek közt vagy! No, arra felelj nekem, tudod-e, mi az a kapálás?
– Meny keny a nyőnyőt tyapányi.
– Hát te meg mit eszel, kiskomám?
– Tyemmity.
– Igazad lehet, mert úgy nem lehet enni, ha az ember nem nyeli le, ami a szájában van – ismerte el Kozara bácsi. – Na, köpd ki, vagy nyeld le azt a falatot, aztán mondd meg nekem, mit kell csinálni a szőlővel.
– Tyapányi.
– Ez hülyébb, mint a másik? – fordult csöndesen Marióhoz a szőlősgazda.
– Nem tudom – vallotta be az olasz fiú –, de engedelmeddel, bátyámuram, én most már elmennék, mert még sok dolgom van ma.
– Persze, persze – intett az öregember –, menjél csak, ha egyszer dolgod van. Üzenem a Tanítónak, hogy cseppet se aggódjon, minden rendben lesz.
Mario igen komoly megkönnyebbülést érzett, amikor újra a lova nyergébe pattanhatott, aztán megfordult a homokfutóval a földúton, amely Kozara bácsi portája előtt jelentősen kiszélesedett, és újra a város felé vette az irányt.
– No, akkor jöjjön a névadó – jelentette ki szigorúan az öregember, amikor hármasban maradtak. – Elvégre valahogy mégiscsak szólítanom kell titeket, nem igaz? Meg nektek is egymást. Ez tiszta sor. Gondolom, még ti is megértitek.
A két ifjú legény arca nem arról árulkodott, hogy bármit is képesek lennének teljes mélységében megérteni, de azért igyekeztek úgy tenni, mintha. Pont úgy festettek, mint két hűséges kiskutya, akik szolgálatkészen lesik gazdájuk minden szavát. Gunnerud még a nyelvét is kinyújtotta némileg, épp csak nem lihegett hozzá.
– Na, te kis madárfejű! – szólalt meg Kozara bácsi. – Te leszel Zizi.
Ennek hallatán mintha már lihegett is volna a Gunnerud Hercegség üdvöskéje, miközben lelkesen bólogatott. Talán megörült neki, hogy immár van neve. Merthogy eddig akárhogy is erőltette az agyát, nem igazán tudott rájönni, hogy ő tulajdonképpen kicsoda.
– Te pedig Tutyi leszel – folytatta a szőlősgazda, de az Északi-földrész legbefolyásosabb fejedelemségének trónörököse a legcsekélyebb reakciót sem mutatta, pont ugyanolyan halvérű módon álldogált a homokon, mint annakelőtte. De aztán mintha valami furcsa küldetéstudat szállta volna meg, oldalra fordította a fejét, és így szólt a kis társához:
– Te vagy Zizi.
– Tudom – nyugtázta Gunnerud herceg, és hogy jelezze, ő sem maradt le a szédítő információ-áramlásban, magabiztosan kinyilatkoztatta: – Te meg Tutyi.
Az ifjabb Kalrund erre semmit sem mondott, csak előrefordította a fejét, és nagyon buta arccal nézett a szőlősgazdára, aki, ha lehet, még feljebb tolta a szalmakalapot a fején, és tájékoztatásul közölte:
– Én meg Kozara bácsi vagyok, és most, hogy már mindenki tudja mindenki másnak a nevét, haladjunk is befele a házba, a többit majd ott elrendezzük.
Mario eközben felért a szőlőskert legmagasabb dombjának tetejére, ahonnan tisztán kivehetőek voltak az új Aréna körvonalai. Megállította a lovát, és bánatosan nézelődött egy darabig. Semmiféle hang nem jutott már el ebbe a messzeségbe, és látni sem látott semmit, csakis a nagyszerű építmény varázslatos körvonalait.
Most zajlik az olimpia zárórendezvénye – gondolta magában. – Milyen érdekes, hogy már megint nem lehetek ott… Ó, hát semmi jelentős, mindössze egy űrhajó fog landolni a küzdőtéren! Bagatell… És engem megint elpateroltak a történések gyújtópontjából. Hozzak el két totálisan leszedált srácot ehhez a szalmakalapos bácsihoz.
Azt vette észre, hogy megint olyan gyűlöletet érez Dariosz iránt, mint amilyet csak olyan ember tud érezni, aki előtte gyakorlatilag az apjaként tekintett egy kivételes államférfira.
Aztán ráborult a lova nyakára, és megenyhült. Jó darabig együtt lélegzett az állattal, majd felemelkedett a nyeregben, és megsimogatta a derék hátast:
– Mennünk kell a hídhoz. Állítólag csuda dolgok fognak történni, és a földi embertársaim szerint nekem pont ott a helyem. Érdekes…
És most már tényleg megsarkantyúzta a lovát.
