Az aznapi olimpiai programok lezajlása után estefelé a Kormányzói Hivatalban gyűlt össze a földi emberek és az androidok társasága. Pontosabban szólva csak egy részük, mert Raudona és Oleszja hiányoztak, pedig teljesen egyértelmű meghívást kaptak Dariosztól.
Szinte minden tekintet Szubotájra szegeződött a helyiségben, mert ő volt az, akivel a vörös démont utoljára látták.
– Most mit bámultok így rám? – méltatlankodott a tatár, amikor észlelte a szokatlan érdeklődést.
– Talán nem te voltál az, aki kiment vele meginni egy frissítőt? – kérdezett vissza a kormányzó.
– Mikor volt az már? – legyintett a pilóta. – Még igencsak magasan járt a Nap az égen, most meg már alkonyodik.
– Azóta nem is találkoztatok? Nem mondta, hogy hová megy, mi dolga van? – érdeklődött felváltva Guzel és Nihuc.
– Nem kötötte az orromra – vonogatta a vállát Szubotáj.
Attila szúrós szemmel méregette a barátja arcát, aztán így szólt:
– Gyanús vagy te nekem…
A jelenetnek Dariosz vetett véget, amikor is határozottan felszólalt:
– Azt javaslom, engedjük el ezt a mellékszálat. Ha a vörös hajú nő kegyeskedik megjelenni körünkben, akkor itt lesz, ha meg nem, hát nem. Van még bőséggel fontos megbeszélni valónk ma estére. – Azzal odafordult Nihuchoz: – Jelentést kérek, vezérezredes úr!
A testőrparancsnok röviden számot adott Monostor-beli látogatásáról:
– Sikerült meggyőznöm a főpapot, hogy Baskírt a sötét pince helyett inkább a szabad ég alatt tartsák fogva. Ez több okból sem volt egyszerű. Egyrészt azért nem, mert Zsatar tüdőbaja most már olyan mértékű, hogy nagyjából hatszor annyi időbe telik vele bármit letárgyalni, mint egy egészséges emberrel. Másrészt nagyon aggódott, hogy amennyiben a derék Baskírt kikötteti a tűző napra, akkor az öregember esetleg nem fogja élve kihúzni a vízpróbáig. Kénytelen voltam igen mélyen a szemébe nézni, szóban pedig a szadista hajlamaira apellálni, hogy végül elfogadja az érveimet.
– Az a lényeg, hogy sikerült – zárta rövidre a történetet Guzel.
Az ovális asztal túloldalán Mario értetlenül csóválta a fejét:
– Foglyul ejtik, sanyargatják az egyik társunkat, és mi ezt tűrjük? Vízpróbának vetik alá, tehát végső soron ki akarják végezni, mi pedig nem csinálunk semmit? Ez nekem nem fér a fejembe. Hát ekkora hatalma van ezen a szigeten a helyi egyháznak?
Guzel igyekezett megnyugtatni az olasz fiút:
– Baskír nem érez fájdalmat, és soha nem is fog, akármi történjék vele. Ez a szadista főpap nem tud olyan praktikát alkalmazni, bármi is legyen az, hogy Baskírnak szenvedést okozzon.
– Másrészt pedig ez az esemény is a terv része – tette hozzá Nihuc. – Gondolom, nem kell külön elmagyaráznom, hogy az öreg Tanítót kicsit sem fogja meghatni a vízpróba. Végighúzhatnák akár a folyó forrásától a torkolatig a víz alatt, akkor is úgy emelnék ki a mederből, hogy ő csak szelíden mosolyogna. És pontosan ez lesz a lényeg, mert az egyház az aktus végén totális vesztesként fog kikerülni a monumentálisnak tervezett látványosságból, márpedig ez a körülmény is kelleni fog ahhoz, hogy az olimpia zárónapja az új rend megerősödésével végződjön.
Mario teljesen megnyugodott eme szavak hallatán, és valami ilyesfélét érzett a kormányzó is, bár némileg más okból. Dariosz ugyanis – ahogy végigpörgette magában a legutóbbi fejleményeket – elégedetten állapított meg valamit, és ennek csakhamar hangot is adott:
– A szavaidból arra következtetek – szólt a vezérezredeshez –, hogy a Baskírral kapcsolatos jelenlegi események mostanáig még előttetek is rejtve maradtak. Már úgy értem, hogy előttetek, androidok előtt.
Nihuc nagyon is emberi mimikát vonultatott fel az arcán, amikor válaszolt. De hát végül is az volt a feladata, hogy hasonlatos legyen ahhoz, akinek fölvette az alakját:
– Mikor hiszed már el végre, kormányzó, hogy egy csapatban játszunk? – kérdezte keserűen, mint aki citromba harapott. – Mi is csak a legutolsó pillanatban tudtuk meg, hogy mi fog történni Baskírral. Ugyan bizonyos mérföldkövek ki vannak jelölve előttünk, de a Terv legapróbb részleteiről csak akkor kapunk üzenetet, amikor azoknak jelentőségük van. Nem utolsósorban azért, mert ezek a részletek folyamatosan módosulnak, mégpedig az itteni események függvényében.
– És milyen formában érkeznek ezek az üzenetek? – kíváncsiskodott Mario.
– Ha úgy fogalmazom meg, hogy telepatikus úton, azzal kielégítem a tudásvágyadat? – kérdezett vissza Nihuc.
Az olasz fiú bólintott, és ezzel egy időre abba is maradt a megbeszélés, mert eljött az alkonynak az a pillanata, amikor is a teremszolgák bebocsáttatást kértek, hogy meggyújthassák a falra szerelt fáklyákat.
Ezt a pillanatot használta ki Szubotáj, és a székéről felemelkedve szabadkozni kezdett:
– Bocsánat, uraim, de most el kell távoznom abba a helyiségbe, ahová még királyok, fejedelmek és kormányzók is egyedül járnak.
A tatárnak azonban esze ágában sem volt felkeresni a Kormányzói Palota legközelebbi illemhelyét. Sőt, kisietett az épületből, egyenesen a lovához, aztán felpattant a hátára, és vágtában hagyta el Osmosis fővárost.
Hamarosan már a tengerpartot övező sziklaperemek mentén lovagolt, mégpedig Raudona útmutatása alapján, és olyan izgatott volt, mintha csak az első randevújára igyekezne, bár Szubotáj esetében ennek a hasonlatnak nincs értelmezési tartománya.
Talán negyed óra telhetett el, amikor egy terebélyes juharfához ért, ott balra letért a szekérnyomoktól kitaposott földútról, és szinte rögtön megpillantotta a vörös démont, ahogy egy lapos sziklán álldogál. Odavágtatott hozzá, és csak az utolsó pillanatban fékezte le a lovát.
– Mit ne mondjak, egészen tisztán látszik a viselkedésedből, hogy repesve vártad ezt a percet – jegyezte meg mosolyogva Raudona.
A tatár levetette magát a nyeregből, és máris mohó kíváncsisággal szemlélte a partszakaszt:
– Naná, hogy repesve vártam… Hol van? Hol van?
– Csak nyugalom – intette le a Mocsárvidék nagyasszonya, aztán szó szerint kézen fogta, és elkezdte vezetni a tenger felé.
Hamarosan egy olyan partszakaszhoz érkeztek, ahol a sziklák ölelő és vaskos karjai egy szinte teljesen elzárt öblöt alakítottak ki, mintha csak titkos űrjármű-parkolóhelyet szerettek volna kihasítani Osmosis amúgy is csipkézett partvonalából. Egy olyan parkolóhelyet, ahová szinte lehetetlen belátni.
– Hát itt vagyunk, katona – jelentette ki Raudona, miközben megtorpant, és elengedte Szubotáj kezét. – Most pedig az első teszt következik. Ugyebár te már egy ideje tudtad, hogy a Golubot kiemeljük a tóból, és leszállítjuk ide, Osmosis szigetéhez?
– Tudtam – nyelt nagyot a tatár.
– Volt-e annyi eszed, hogy az azóta eltelt napokon szabaddá tedd a koordint a csuklódon, hogy a napenergia kellően feltölthesse?
Szubotáj most már nem is válaszolt, mindössze egy jelentőségteljes mozdulatot tett.
Nos, egy anagur törzsfőnek meglehetősen sokféle tárgy borítja el az alkarját. Ezek között szakrális, empirikus, rangjelző és pusztán díszítő elemek is szerepelnek. Mindenféle karkötők, csuklószorítók, szíjak és miegyebek gondoskodnak arról, hogy fenn, az észak-keleti pusztaságokon egy harcosról rögtön tudhassa bárki, miszerint az illető hová tartozik, melyik törzsbe, ott milyen rangot visel, mi a megszólítása.
Ezen holmik közül azonban most a tatár pilóta egy olyan alkalmatosságot választott, amelynek semmi köze nem volt a fent felsoroltakhoz. Rátette az ujját, és közben szinte egész testében remegett. Még mindig nem tudta elhinni, hogy öt hosszú év után ez megtörténik vele.
Pedig megtörtént. A Golub lassan és méltóságteljesen kiemelkedett a tengerből, végül pedig megállapodott abban a magasságban, ahol már biztonsággal ki lehetett nyitni a pilótafülke ajtaját, elhárítva azt a veszélyt, hogy víz kerüljön az irányítótérbe.
Szubotáj nem ismert magára. Ilyesmit még soha életében nem tapasztalt. Nem volt képes uralkodni az érzelmein. Térdre rogyott, sírva fakadt, és csak azt ismételgette:
– Hát itt vagy, Golub madárkám!
