Osmosis – 239. fejezet

A Kormányzói Hivatalban nem sokáig folyhatott teljes létszámban a megbeszélés, mert nem sokkal azután, hogy a Mocsárvidék lányai megérkeztek, Nihuc felpattant a helyéről, és vészhelyzetre hivatkozva távozási engedélyt kért a kormányzótól. Dariosz meg is lepődött a kérésen, hiszen nem tartózkodott a helyiségben semmiféle köztársasági alkalmazott, tehát nem volt egészen érthető, mire jó ez a színjáték.

Vajon mitől zavarodott meg ennyire Nihuc? – töprengett a kormányzó, és ehhez az értetlenségéhez a következő pillanatban újabb esemény társult. Raudona ugyanis a távozni készülő vezérezredes után szólt, és a következő rövid párbeszéd alakult ki köztük:

– Valami baj van? – kérdezte a vörös nő.

– Baskírt letartóztatták az egyházi vezetők – felelte Nihuc.

– Kell segítség?

– Köszönöm, egyelőre még tájékozódom – válaszolt a vezérezredes kissé megmerevedve, aztán viszont kiviharzott a helyiségből.

A négy földi férfi elhűlve bámulta a jelenetet. Mindannyiuknak az járt a fejében, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Raudona ugyanis ezt a rövid párbeszédet kedélyes lazasággal bonyolította le, Nihuc viszont úgy bámult a vörös nőre válaszadás közben, mint akit megbabonáztak. Az pedig még ennél is furcsább volt, hogy miután Raudona felajánlotta a segítségét, a vezérezredesnek több másodpercbe telt az utolsó válaszadás.

Csak egyvalaki volt, akit tökéletesen hidegen hagyott ez a történés. Oleszja még mindig leplezetlen csodálattal nézte Dariosz arcát.

A rövid, de annál kínosabb csöndnek a kormányzó vetett véget, amikor a diplomácia és az udvariasság szabályainak értelmében így szólt Raudonához:
– Ha jól értem, hölgyem, benned egy külön entitás, Mocsárvidék első számú vezetőjét kell tisztelnünk. Mesélnél nekünk valamit erről az országról? Egyáltalán országnak kell-e neveznem? Már félre ne érts, nincs szándékomban megbántani téged, csak hát, bevallom őszintén, itt a Szigetvilág közepén jómagam még nem sokat hallottam erről a területről. Jószerivel semmit sem tudok a közigazgatásáról, a határairól, a történelméről, a…

– Nem is csodálom – szakította félbe Raudona mosolyogva –, szerintem nem vagy ezzel egyedül a Szigetvilág uralkodóinak körében. Sőt, akár egész Evilágot is mondhatnám. Tudod, kormányzó, mi mindig is szerettünk csöndesen és titokban tevékenykedni, az pedig szintén nincs ellenünkre, hogy eddig még egyetlen felfedező, térképész vagy kereskedő sem akarta felkeresni a vidékünket, illetve, ha mégis ilyesmire vállalkozott valamely bátor ember, hát akkor most bizonyára örök békességben pihen a mocsár fenekén. És szerintünk ott nagyon jó helye van neki.

Darioszt meglepte a vörös démon közlékenysége, mert eddig más irányú információkat kapott a társaitól. Ki is akarta használni ezt a lehetőséget, és nyomban belekapaszkodott Raudona egyik félmondatába:
– Mint említetted, mindig is szerettetek csöndesen élni. Megtudhatjuk, mióta tart ez a „mindig is”?

– Lassan már hét éve – felelte a nő. – Jómagam akkor érkeztem meg Evilágba. És kikbe botlottam mindjárt az első napon? Kihasznált, elgyötört, meggyalázott nők egy kis csoportjába, akik rémülten menekültek az őket addig állati sorban tartó férfiak elől, és éppen a Mocsárvidék határán bolyongtak, teljesen reménytelenül. Úgy érezték, eljött a vég számukra, hiszen az üldözőik már a sarkukban voltak, nekik pedig két választásuk volt: feladni a harcot és bevárni az üldözőiket, vagy beleveszni a mocsárba.

A tatár pilóta szúrós tekintettel vizslatta Raudona arcát, miközben így szólt:
– Van egy olyan sejtésem, hogy te viszont kiváló digitális mélységi térképekkel rendelkeztél Mocsárvidék tájait illetően is, így játszi könnyedséggel meg tudtad menteni ezt a női csapatot.

– Pontosan így történt – mosolygott a vörös szépség. – Rögtön meg is lett a respektem előttük, mert nem hitték volna, hogy ismerem azokat a titkos utakat, járható mezsgyéket, amelyek külső szemlélő számára teljességgel felismerhetetlenek. Igaz, ami igaz, ehhez a fajta tudáshoz különleges látószervekre van szükség.

– Amelyek viszont egy metamorf számára alapból rendelkezésre állnak – egészítette ki a mondatot Szubotáj.

Raudona teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a tatár enyhén csipkelődő hangszínét, és inkább visszafordult Darioszhoz:
– Elmondhatom, kormányzó, hogy én is egy szigetvilág közepén élek, akárcsak te, ám veled ellentétben ott mi uralunk minden egyes szigetet. Bár az is igaz, hogy a Mocsárvidék belsejében elterülő szigetkék mérete nem hasonlítható Osmosis kiterjedéséhez.

– Talán ne ragadjunk le a földrajznál – javasolta az ausztrál –, sokkal inkább érdekelne engem a történelmetek, bármennyire is rövidnek mondható. De így legalább könnyű lesz az áttekintése. Mi történt, miután ezekkel a nőkkel lényegében hont foglaltatok a Mocsárvidék belsejében? Hányan voltatok, mivel foglalkoztatok, hogyan éltétek túl a zord időjárási körülményeket?

– Mocsárvidék belsejében egyáltalán nem zord időjárási körülmények uralkodnak – javította ki Raudona. – Számtalan hőforrás melegíti a belső tavakat, azért is nem fagynak be soha. Nem mondom, kicsit párás a levegő, de ahhoz hamar hozzá lehet szokni. Viszont az év minden szakában bőséges mennyiségű élelem áll rendelkezésre, mivel a terület élővilága rendkívül gazdag, akár a madár-, akár a halállományt nézzük.

– Szerintem ez még mindig a földrajz témája, amelynél nem akartunk leragadni – jegyezte meg csöndesen Attila, aki a Térképek Termében szerzett élményei okán ezúttal megpróbált a legnagyobb óvatossággal részt venni a beszélgetésben, viszont Mocsárvidék halállományánál és madárvilágánál őt is sokkal jobban érdekelte, hogy mi történt ott az elmúlt években.

Raudona arcáról első ízben tűnt el a mosoly, amitől a magyar először megijedt, de aztán rájött, hogy nem neki szólt ez a hangulatváltás.

– A rövid történelmünk egyúttal a küldetésünk is – szögezte le a vörös szépség. – Megmentjük azokat a nőket, akikkel emberhez méltatlan módon bánnak a férfiak Evilágon. És beláthatjátok, hogy az induló csapattal, akik mindössze egy tucatnyian voltak, könnyű volt megértetnem ennek a missziónak a jelentőségét.

– Egész pontosan hogy kell ezt érteni? – tudakolta igen élénk érdeklődéssel Mario.

– Ha tudomásunkra jut, hogy valahol bántalmaznak, megaláznak, kizsákmányolnak egy nőt, akkor odamegyünk, és…

– Letépitek az illető férfiasságát – fejezte be a közleményt Dariosz. – Legalábbis Nihuc vezérezredes ezt mesélte nekünk nemrég, amikor jelentést tett a frissen beszerzett információiról.

– Így is lehet mondani – hagyta jóvá Raudona. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy először is igazságot szolgáltatunk, utána pedig megszüntetjük a bűnismétlés elkövetésének lehetőségét.

– Nahát, mennyire ismerős nyelvhasználat! – kiáltott fel Dariosz. – Tán csak nem kolléga voltál a régi életedben? Bár azt nem hiszem, elvégre az önbíráskodást a törvény szigorúan tiltja, rendőrök esetében pedig különösen.

Szubotáj elhűlve nézett a kormányzóra. Nem tudta eldönteni, hogy ez a kedélyeskedő csevegés mire jó. Dariosz mégiscsak tud valamit, amit ő nem? Mit jópofáskodik ezzel a despotikus hajlamú egyénnel? Már elfelejtette, hogy ez nem egy embernő, hanem egy metamorf, nem is akármilyen kivitelben? Hogy lehetett volna rendőr a földi életében, amikor nagy valószínűséggel nem is volt neki olyanja?

Eközben Mario már az ovális asztal lapjába kapaszkodott izgatottan, mert ennyire felajzotta az a téma, amelyet Raudona kezdett ecsetelni, és e percben amiatt fohászkodott, hogy senki, semmilyen hülye közbeszólással ne zökkentse ki ezt a vörös nőt az elbeszéléséből.

– Na de hogy választjátok ki azokat a nőket, akiket meg kell mentenetek? – érdeklődött még mindig joviális modorban Dariosz. – Honnan tudjátok, hogy mikor és hol kell közbelépni?

– Először nem volt túl bonyolult – vonta meg a vállát a vörös démon. – A pártfogásomba vett nők számos sorstársukról tudtak, akik akkoriban hasonló körülmények között senyvedtek, mint ők. Elsőként ezeket a lányokat, asszonyokat szabadítottuk fel.

– Ti, mint női csapat? – hitetlenkedett Mario. – Már úgy értem…

A vörös démon ördögi mosollyal vágott közbe:
– Úgy látom, te nem vagy egészen tisztában a képességeimmel.

– Én viszont igen – szólalt meg újra Szubotáj metszően rideg hangon –, így hát azt is el tudom képzelni, mekkora segítséget jelenthetett számodra, amikor Oleszja landolt az űrsiklójával a Mocsárvidéken, a fedélzeten jó néhány dzsemperrel, amelyek fullig feltöltve energiával csak arra vártak, hogy megkezdhessék velük a munkát.

– Ó, hát az üzemanyaggal nekünk sosem volt gondunk! – dőlt hátra mosolyogva a vörös démon, és közben úgy simította ki a haját az arcából, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy ez a mozdulat minden valamirevaló férfiból delejes hatást vált ki. A tatár viszont nem tartozott ezek közé, így hát elszántan kérdezett:

– No mi az? Tán csak nem találtatok valami kimeríthetetlen lelőhelyet? Ezt most úgy kell elképzelnünk, hogy nálatok, ott a Mocsárvidéken szabályos tömbökben áll a ridezit, és azt sem tudjátok, hogyan kerülgessétek őket? De ha ez így van, akkor miért is nem került még sor a Golub átadására nekem? – nyomta meg az utolsó szót a tatár.

Hamarosan újra kiderült, hogy Raudona csakis arra válaszol, amire akar, a többit úgy engedi el a füle mellett, mintha annak a kérdésnek a világon semmiféle jelentősége nem lenne:

– Téves az elképzelésed, nem rendelkezünk korlátlan mennyiséggel a ridezitből – magyarázta. – Vannak ugyan lelőhelyeink, de azok kiaknázása sokszor éppen csak annyira elég, hogy az aktuális feladatainkat végre tudjuk hajtani. De abban igazad van – ölelte át a vörös démon Oleszja vállát –, hogy ennek a drága lánynak a megjelenése nagyon sokat adott hozzá a küldetésünk sikereihez. Elvégre mégiscsak más, ha Evilág bármelyik pontján be tudunk avatkozni, és ki tudjuk menteni nőtársainkat az őket sanyargató férfiak karmai közül.

Mariót kevéssé érdekelték ásványtani vagy bányászati problémák, ő már hosszú ideje egyvalamit szeretett volna tudni, ezért most megint megragadta a szót:
– És amióta űrsiklótok is van, azóta hogyan döntitek el, hogy hol kell beavatkozni? Vagy hol a legsürgősebb?

Raudona arca szokatlanul komorrá vált, amikor az olasz fiúra nézett:
– Én egy központi adatbázisból kapom az információkat – jelentette ki szikáran.

Mario rezzenéstelenül állta a vörös démon tekintetét, és megkérdezte:
– Az én kedvesem, Emma hogyhogy nem szerepelt ebben az adatbázisban? Érte miért nem indult soha mentőexpedíció?

Raudona talán most jött először némi zavarba a megbeszélés folyamán, legalábbis érződött a hangján valamiféle mentegetőzés, amikor válaszolt:
– Nem menthetünk meg minden meggyalázott nőt Evilágon. Ahhoz még mindig túl kevesen és túl kevesek vagyunk, pedig az évek során asszonyok százait fogadtuk be Mocsárvidéken. A nők általános felszabadítása egy sokkal nagyobb projekt, és ebben nem hozzám kell majd a kérdéseket intézned, hanem a kormányzódhoz.

Itt a vörös démon jelentőségteljes pillantást vetett Darioszra, de hiába, mert az ausztrál egyelőre kicsit sem értette, miről van szó.

– Ám ez még a jövő zenéje – zárta le a témát Raudona, aztán felemelkedett az asztaltól, és Oleszját is magával cipelve, ellentmondást nem tűrően távozott a Kormányzói Hivatalból.