Miután Osmosis legfontosabb épületébe érve Mario megtudta, hogy a kormányzó házon kívül tartózkodik, nem kezdett bele a keresésébe. Inkább leült a Palota aulájában, gondolván, hogy előbb-utóbb úgyis visszaérkezik a munkahelyére a sziget első embere, és ebben nem is tévedett.
Az olasz fiú kissé elfogódottan tekintett az újabb találkozás elé, de amikor Dariosz üdvözlésképpen megölelte, minden szorongása elmúlt. A lépcsőn felfelé haladva már javában információt cseréltek, mint két bajtárs, megosztva a másikkal az elmúlt napok vagy akár órák eseményeit.
A mögöttük lépdelő anagur törzsfők közül Szubotáj meglehetősen gondterheltnek tűnt, Attila viszont szerette volna kissé oldani a hangulatot, és csöndesen vigyorogva így szólt a barátjához:
– Na, elkövetkeztek azok a percek, amelyekért a kormányzó annyira rajong. Némi kihagyás után felbukkan egy derék földi társunk, és neki most el kell mesélni mindent elölről.
A Kormányzói Hivatal helyiségébe érve a földi négyes szokás szerint helyet foglalt az ovális asztalnál, Dariosz pedig előrebocsátotta:
– Nem tudom, mennyire hajszolja meg Nihuc a kocsisát, rajta keresztül pedig a hintó lovait, de mivel mi vágtában közlekedtünk, egy szűk negyed órácskánk még biztosan van, amit a vezérezredes nélkül tölthetünk el. Van valami, amit nélküle akarunk megtárgyalni?
– Nem tudom, más hogy van vele, de én most leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit szándékozik elénk tárni Nihuc – válaszolt elsőként a tatár. – De azért engedj meg annyit, kormányzó, hogy kifejezzem feléd nagyrabecsülésemet és együttérzésemet. Én ugyan nem értek a szerelemhez és effélékhez, de azért el tudom képzelni, mi mehet most végbe benned. Kiderült a nőről, akit szeretsz, hogy az életedre akart törni, ráadásul egy idegen hatalom megbízásából. Te pedig úgy tartod magad, mint ahogy egy államférfihoz illik.
– Csatlakozom a barátomhoz – vette át a szót mély, meleg hangon Attila. – Tudod, Dariosz, jó pár férfit ismertem a Földön, akik egy ilyen gyomros után úgy roskadtak volna össze, mint egy marionettbábu, amelyiknek elvágták a zsinórjait. Minden elismerésem a példátlan önfegyelmedért.
A kormányzó azon töprengett, hallott-e már olyan hasonlatot a magyartól, amelyik valamilyen formában nem a színpadi művészettel lett volna kapcsolatos. De aztán elhessegette ezt a gondolatot, mint ahogy minden mást is szeretett volna kizárni az elméjéből, ami valamilyen formában Sztavrilával volt összefüggésbe hozható. Mert bár valóban igyekezett erősnek mutatni magát, de legbelül olyan elviselhetetlen fájdalmat érzett, amilyet utoljára csak a Föld nevű bolygón tapasztalt, és azt hitte, Evilágon soha nem lesz ilyesmiben része.
– Köszönöm az együttérző szavaitokat, igazán sokat jelent ez nekem – szólalt meg végül fakó hangon, ám aztán megköszörülte a torkát, és már sokkal határozottabban folytatta: – De bármennyire is hihetetlen, egyet kell értenem Szubotáj barátunkkal, és én is azt mondom, jobban érdekel, amit Nihuc a Tervről, a Központról és egyéb ilyen fogalmakról szándékozik az orrunkra kötni végre, mint a görög nő álságos viselkedése. Ez utóbbira csak abban a mértékben vagyok kíváncsi, amilyen mértékben a mindannyiunkat érintő témákhoz kapcsolódik.
Mario maga elé meredve üldögélt a székében. Egyre inkább úgy érezte, hogy ez a beszélgetés kezd eltávolodni tőle, már a hangok is csak amúgy fátyolosan, zümmögés-szerűen jutottak el az elméjéig. Azt ugyan még konstatálta, hogy a három földi társa mindenféle gyakorlatias teendőkről polemizál, de ő ekkor már nyakig elmerült egy olyasféle képzelgésben, hogy vajon mit tenne, ha Emmáról derülne ki hasonló, ha Emma bizonyulna árulónak, esetleg még az életére is törne az a nő, akit a legjobban szeret a világon.
A nagy hőség ellenére jeges borzongás futott végig a gerincén, és kénytelen volt megállapítani magában, hogy egy ilyen helyzetben ő azt érezné, hogy immár a világon semmi értelme nincs az életének.
Kifejezetten örült, amikor kinyílt a Hivatal ajtaja, és Nihuc lépett be rajta, ő pedig kénytelen volt visszazökkenni a rögvalóságba.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam az urakat – szabadkozott a vezérezredes –, de hát egy hintónak Evilágon megvannak a maga sebességi korlátai.
– Semmi gond – legyintett nagyvonalúan a kormányzó, aztán kissé gunyorosan hozzátette: – A részünkről már az is nagy öröm, hogy ígéretedhez híven megjelentél, és előzetes megállapodásunk értelmében hajlandó leszel elmesélni nekünk, hogy mi történik itt.
A metamorf értetlen és egyszersmind szinte már vádló pillantást vetett Darioszra:
– Nem tudom, honnan táplálkozik az a gyanúd, hogy nem egy csapatban játszunk, de biztosíthatlak, hogy tévutakon jársz. Engem tényleg azért küldtek ide, hogy mindenben segítselek. Ha pedig Sztavrila úrnő miatt…
– Állj! – csattant fel rögtön a kormányzó, és még a jobbját is fölemelte ehhez a rövid közleményhez. – A görög nővel kapcsolatos magyarázatok ráérnek. Nagyon ráérnek! – hangsúlyozta ki. – Minket most a mondandód azon része érdekel, miszerint „engem tényleg azért küldtek ide”… Ezt fejtsd ki először, ha kérhetlek! De a korábbiaktól eltérően legyen nagyon részletes, sokatmondó és kellően informatív ez az elbeszélés, az eddig alkalmazott szánalmas tereléseket pedig száz százalékban nélkülözze. Értve vagyok?
Ha nem tudták volna, hogy Nihuc egy metamorf, a földi emberek most egyöntetűen arra gondoltak volna, hogy nagyon értetlen arccal néz maga elé. De hát egy ilyen fejlett lény ugyan miért nézne maga elé értetlen arccal?
Szerencsére ez az állapot nem tartott sokáig a vezérezredesnél, egy pillanattal később már ő maga kérdezett:
– Tulajdonképpen most miért vonsz kérdőre, Dariosz? Nem is értem. Azt hiszem, eddig is épp elég információt adtam már a Tervről. Emlékezz csak vissza, és rakd össze a képet! Megmondtam, hogy a Földön nem sikerült a projekt? Megmondtam. Kifejtettem, hogy ezen a bolygón kell újrakezdeni mindent? Kifejtettem. Elárultam, hogy mi fog történni az olimpia zárónapján? Elárultam. Akkor miből táplálkozik ez a hatalmas ellenszenv és elégedetlenség, ami a laktanyában csúcsosodott ki?
– Egészen biztosan abból, amit most is előadsz – vágta rá a kormányzó. – Talán elkerülte a figyelmedet az a három fogalom, amelyeket az imént említettem: részletes, sokatmondó, informatív. Szerinted ez a néhány mondatod megfelelt ezeknek a kritériumoknak? Mert szerintem nem. És hát, tudod, nagyon nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen rohadtul fejlett metamorf figyelmét pont az a három fogalom kerüli el, amelyeket én ilyen elszántan hangsúlyoztam.
Attila bírta a legkevésbé azt a feszültséget, amelyik újra feltámadt, és szinte tapinthatóvá vált az elvileg konstruktív eszmecsere folyamán, így hát szükségét érezte, hogy közbeszóljon:
– Talán maradjunk meg a békességes tárgyalás hangulatánál – javasolta. – Ha tényleg úgy van, hogy mindannyian egy csapatban játszunk, akkor ez nem túl nagy kérés, nem igaz?
– Az előttem szólókkal csakis egyetérteni tudok – csatlakozott nyomban a tatár, bár egyelőre nem derült ki, hogy kihez szeretne inkább csatlakozni. De a következő szavaiból már annál inkább: – Először is tudjuk meg, hogy mi az úgynevezett Terv!
Nihuc mintha kicsit elrévedt volna, de ezt sem lehetett sokáig szemrevételezni, mert a következő pillanatban már jött is az elbeszélés:
– Az emberiség a Földön sokáig, akár évezredeken át ugyan a rosszat cselekedte, de legalább a jót méltányolta. És aztán elkövetkezett az a kor, amikor már nemcsak cselekedte a rosszat, hanem azt is méltányolta. Amikor egy terv eljut ebbe a stádiumba, akkor teljesen biztosan lehet tudni, hogy ennek vége. Innen visszaút nincs, ezt helyrehozni nem lehet, újra kell kezdeni valahol máshol.
– És ez volna Evilág? – kérdezte Dariosz.
A vezérezredes nem adott egyértelmű választ, ám azt leszögezte:
– Ma már tudható, hogy a lehető leghatározottabb beavatkozásnak sokkal hamarabb meg kell történnie. Ha rossz irányba mennek a dolgok, nem szabad semmit a rendszer úgynevezett öngyógyító képességére bízni. Ez a Földön például egyáltalán nem működött.
– Most már legalább értem, mit keresünk az ókor és a középkor határmezsgyéjén – dünnyögte a kormányzó.
– Egy igazságos társadalmat kell itt felépítenünk – folytatta Nihuc. – Ez a nagy Terv, aminek a részleteit annyira várjátok tőlem. De ami még nincs, ami még meg sem valósult, arról semmit sem mondhatok. Mindenesetre a Terv az, hogy egy önfenntartó, kiegyensúlyozott, szabad emberekből álló társadalom épül fel, amelyben minden jóakaratú ember képes boldogulni. Egy olyan társadalom, amelyik nem zabálja fel a saját élőhelyét, nem pocsékolja el az összes erőforrását, nem pusztítja el saját magát folyamatos és értelmetlen háborúskodások során, nem fullad bele egy olyan rendszerbe, amelyik egymás kizsákmányolásán, egymás megvetésén, manipulálásán, az emberek megosztásán alapul, és amelyik végül óhatatlanul rendetlenségbe és egy önmagát felzabáló nihilbe torkollik, akár a Földön.
Hosszú csönd keletkezett az ovális asztal körül, és egyedül Mario volt elég bátor, hogy feltegye azt a kérdést:
– A krisztusi időszámítás szerint most melyik évről beszéltél?
Egyelőre nem derülhetett ki, hogy Nihuc mit válaszolt volna erre, mert ekkor az ajtónálló beengedte a helyiségbe a Mocsárvidék lányait, pontosabban Raudonát és Oleszját. És ezért nem lehetett haragudni rá. Dariosz már az Olimpiai Játékok kezdetén meghagyta, hogy amikor egy úgynevezett idegen ország legfőbb képviselői érkeznek meg a Kormányzói Palotába, őket fogadják a legnagyobb tisztelettel.
– Nahát, micsoda komoly beszélgetésbe csöppentünk! – kedélyeskedett a vörös hajú metamorf, miután körbetekintett a helyiségen. – Nem kell ám ilyen megszeppent arcot vágni, urak! Mi is hozzá tudunk szólni bármilyen témához, higgyétek el bátran!
Dariosz kormányzó felemelkedett az asztaltól, hogy illendően fogadhassa és köszönthesse az új vendégeket, de ennél sokkal lényegesebb volt, amit Szubotáj látott.
A tatár érthető és teljesen nyilvánvaló okokból csakis Oleszja arcát fürkészte, amint a lány megjelent a helyiségben. Így aztán szemtanúja lett, ahogy a hajdani bajtársa valami egészen hihetetlen átalakuláson megy keresztül. És ez attól a pillanattól volt datálható, amikor az orosz nő meglátta Darioszt.
Szubotáj végigkísérte és szemmel tartotta ennek az egész jelenetnek minden egyes pillanatát. Látta, ahogy a kormányzó kezet csókol ugyan a szőke szépségnek, de magában valószínűleg a pokolba kívánja, amiért megszakított egy jelentős beszélgetést. Látta, ahogy Raudona felszabadultan kacag valamin, a rá jellemző heves és néha idétlen temperamentummal.
De látta azt is, ahogy Oleszja átalakul. Az addig hamuszürke arcú, a száját összeszorító, a gyűlölködéstől furcsa ráncokat növesztő nő egyszeriben kisimult és életteli lett, az arcára új szín költözött, és szinte le sem tudta venni a tekintetét Darioszról.
