Osmosis – 230. fejezet

Mario az aula egyik félreeső sarkából figyelte a különös párbeszédet, amelyet az öreg Tanító az egyházfőkkel bonyolított le. Bár igen távol játszódott a jelenet attól a ponttól, ahol ő álldogált, és közben sokan zsibongtak, pakoltak, rendezkedtek körülötte, mégis minden szót kiválóan értett, köszönhetően az egyik frissen támadt képességének. Bár még mindig nem értette, hogyan működik a hallás fókuszálása, de momentán sokkal inkább érdekelte az eredmény, mint maga a módszertan.

Amikor Zurab után a két egyházi személy is távozott a birtokról, mégpedig dúlva-fúlva, akkor Mario is úgy döntött, ideje visszatérni az emeleti szobába a kedveséhez. Nem tudta, miért, de egyszeriben legyőzhetetlen vágy ébredt benne, hogy néhány titkot valami módon megosszon Emmával. Úgy érezte, hosszú távon nem működhet az, hogy egyfolytában szerepet játszik a lány előtt. Márpedig ő igenis távlatosan gondolkodott az Emmával való kapcsolatáról, és teljesen világos volt előtte, hogy lehetetlen egy életen át képmutatóskodni egy igaz szerelmi viszonyban.

Óvatosan nyitott be a szobába, és meglepve tapasztalta, hogy a lány még mindig békésen alszik. Odabújt mellé, finoman végigcsókolta a nyakát, az arcát, és közben a fülébe suttogta:
– Ideje volna fölkelni, szerelmem. Lassan indul a nap. És neked is van feladatod, ha jól tudom.

Emma megmozdult, nagyot nyújtózott, kissé el is mosolyodott, és aztán kinyitotta a szemét. Mario pedig felkelt az ágyról, beült egy kényelmes karosszékbe, onnan figyelte ébredező kedvesét.

– Őszintén csodállak – szólalt meg csöndesen. – Hajnal óta itt aztán minden volt. Kormányzói testőrök perlekedése az udvaron, bútorok tologatása az aulában, jövés-menés, szervezkedés, hangoskodás, te meg eközben úgy alszol, mint a tej.

– Mer olyan szépségeset ámodtam, nem akartam felkőni belüle – hunyta le ismét a szemét Emma, mintha csak a csudás álom utolsó jeleneteit akarná újraélni. – Hallottam ám én sok mindent, de mindég rávettem magam, hogy aludjak vissza megin, oszt hátha megyen tovább az álmom. És úgy is lett.

– Ez igazán irigylésre méltó képesség – ismerte el Mario, aztán sokkal komolyabbra váltott a hangja: – Csakhogy most el akarok mondani neked valamit, ami meg az én irigylésre méltó képességeimről szól.

Emmának most már kipattant a szeme, és kíváncsian ült fel. Nekidőlt az ágy támlájának, és nagy izgalmában még azt sem vette észre, hogy a vékony takaró nem fedi el a melleit. Csak jóval később húzta magára a fakó virágmintákkal díszített szövetet.

Mario sosem értette, mi ez a furcsa kettősség a szerelme hozzáállásában. Ha szeretkezésről, vagy annak rávezető, felajzó szakaszáról volt szó, Emma olyan önfeledt, kitárulkozó, néha már gátlástalan volt, hogy netovább, ám a köztes időkben úgy viselkedett, mint valami szégyenlős szűzlány. De mint eddig annyiszor, az olasz fiúnak most sem volt módja elmerengeni eme jelenség fölött, mert ezúttal is fontosabb kérdések vitték a prímet. Jelenleg például az, hogy a lány vajon miért jött ekkora izgalomba az ő bejelentésétől.

– Nézd, az a helyzet, hogy… – dadogta Mario – valamit el kell mesélnem.

– Hát akkó csak meséljed. – Emma felszólítása egyszeriben olyan metszőnek tűnt, mint egy frissen kiélezett kard pengéje, az olasz fiú egy pillanatra meg is akadt a mondandójában. Főleg, amikor azt látta, hogy a kedvese immár összefonja maga előtt a karjait.

– Ne aggódj, nem másik nőről van szó, hanem rólam – bocsátotta előre Mario. – Semmiféle olyan bevallani valóm nincs, ami neked fájhatna.

– Tudom – szögezte le Emma.

Az olasz fiú határozottan azt érezte, hogy nagyban megkönnyítené a helyzetét, ha a szerelme most inkább meg sem szólalna. De aztán kikapcsolta a külső ingereket, és gondolt egy merészet. Úgy vélte, a legokosabb lesz mindjárt az elején bedobni a legnagyobb állítást, onnantól kezdve minden csak könnyebb lehet. Ezért aztán nemes egyszerűséggel kijelentette:
– Én nem Evilág szülötte vagyok.

– Tudom – nyugtázta Emma, és még csak a szeme sem rebbent. – Igazábul én nagyon régóta vágyok mán arra, hogy ezt bevalljad nekem. És nagyon örülök neki, hogy mostan megtetted. Mer ez azt bizonyítja, hogy megbízol bennem, és nem tartol butának.

Mi tagadás, Mario azt képzelte, hogy ennél sokkal bombasztikusabb hatású lesz a bejelentése.

– Hogy érted azt, hogy tudod? – kérdezte némileg csalódottan. – Milyen jelek mutattak erre?

Emma felkacagott:
– Én inkább átváltanák arra, hogy milyen jelek nem, mer azokat sokkal könnyebb vón felsoróni.

– Maradjunk inkább a ráutaló jeleknél, ha kérhetem.

– Jaj, Mario, hát mán elfelejtetted, hogy hogy ismerkedtünk meg? Kiállt egy nagy szekerce a hátadbul, amit a kocsmáros vágott bele, oszt az neked meg se kottyant! Ilyet osztán nem mindennap láthat az ember lyánya! Mán ebbül az egybül is tudhatta, akinek van egy kis esze, hogy te nem lehetsz egyszerű ember.

– Na jó, de ez még csak egy, és az előbb azt mondtad, könnyebb lenne felsoro…

– Mondhatom én tovább is, azon ne múljék – vonta meg a vállát Emma. – Csak aztán meg ne bántóggyá, mer nem akarlak megsérteni vele, amit most mondani fogok.

– Csak mondd bátran.

– Nekem mán az is furcsa vót, hogy te húsz esztendős is eemútá, de még sosenem vótál nővel. Hát azér Evilágba egy férfi nem szokik szűz lenni ebbe a korba, még akkor se, ha pupos, féllábú, vagy olyan ronda, mint az ördög. Te meg ugyi egyik se vagy, inkább nagyon is szemrevaló a fizimiskád. De tény, hogy olyan tapasztalatlan vótá, mint aki még életibe se látta egy nőnek a csunyáját. Mán ebbül is tuttam, hogy te valami szent ember vagyol, másképp ez nem lehet.

Mario lehajtotta a fejét, hogy Emma ne láthassa a kósza félmosolyt, amelyik ezen okfejtés nyomán jelent meg a szája szegletében.

– Aztán meg ott vót az utazás, amikó a puccos hintóba kigyüttünk ide a birtokra, emlékszel? – folytatta Emma. – Mán akkor is kérdeztem tüled, hogy miféle nyelven beszégetsz te a kormányzóval meg Sztavrila úrnővel. Az világos vót nekem egybül, hogy meori nem lehet, mer te azt nem ismered. De akkor meg mi? Sokat gondúkottam ezen, oszt arra kellett rágyünnöm, hogy ez csak valami olyan nyelv lehet, amit az istenek kűdöttyei beszének. Mi más lehetne? Csak hát ebbül meg arra jutottam, hogy akkó tik mind az istenek kűdöttyei vagytok. Mind, akik azon az estén a kormányzó úr asztala körül űtetek, amikó én beszaladtam oda, oszt a katona urak nagy kegyesen beengedtek. Igazam van?

– Kikről is beszélünk most? – pislogott zavartan az olasz fiú, mert nagy hirtelen nem tudta beazonosítani az emlékeiben azt a bizonyos estét. Ám mire ezt kimondta, már rá is jött, hogy ő azt a jelenetet azért rejtette el az elméjében, mert valamilyen formában Zurabbal volt kapcsolatos. De már késő volt, mert Emma felidézte az eseményt:

– Akkó vót az, hogy Zurab engem megvédett attul a felgerjedt nemes uraságtul a halpiacon, oszt rémületembe menekűtem a Kormányzói Palotába. Téged kerestelek, de rajtad kívül ott vót a nagy asztal körül a két tanító, a fiatal, meg az öreg. Aután Sztavrila úrnő, meg persze a kormányzó úr. És az a két furcsa szerzet is, az egyik az a kutyafejű ember, meg a cimborája, az a szakállas, kicsit öregebb harcos… Árúd el nekem, Mario, de igaz lelkedre! Ezek mind az istenek kűdöttyei?

– Igen – vágta rá őszintén az olasz fiú. – Mindannyian ugyanonnan érkeztünk.

– Osztán mi célotok van nektek itten Evilágba?

– Azt hamarosan megtudod, egészen pontosan az olimpia zárónapján.

Mario úgy megdöbbent a saját szavain, mintha nem is ő mondta volna ki azokat. A leghalványabb sejtelme sem volt, hogy ez az utolsó információ honnan bukkanhatott fel az elméjében, és mitől érezte ellenállhatatlanul fontosnak rögtön közölni is, ami az eszébe jutott. A nap folyamán még sokáig töprengett eme különös jelenség fölött, de nem tudott rájönni a dolog nyitjára. Csak abban volt biztos, hogy az olimpia zárónapjáról pontosan annyira nem tud semmit, mint ahogy eddig sem tudott.