Különös helyen kötötte meg végül a lovát Dariosz, jókora vágtát követően. És aztán persze a kissé lemaradt anagur törzsfők is csatlakoztak hozzá. Egy árnyékot adó fákkal körbenőtt kis tisztás volt, egy hangulatos liget, a közepén töredezett és kopott kőpaddal, távol a főváros zajától.
– Itt csajoztam be először Osmosisban – nézett körbe nosztalgikusan az ausztrál. – Ez valami rég elfeledett, talán vallási vagy történelmi hely lehet, már akkoriban sem tudtam, hogy valaha mi célt szolgálhatott. Anno persze még nem voltam kormányzó, csupán egy bajvívó hős, aki az első győzelmeit aratta a régi arénában.
– És miért gondoltad jó ötletnek, hogy egy fél órát lovagoljunk, csak azért, hogy hatszemközt elbeszélgethessünk ezen az elhagyatott helyszínen? – kérdezte Attila.
– Nem olyan bonyolult – nyugtatta meg a kormányzó. – Ha záros határidőn belül ránk talál Nihuc, akkor egészen biztosak lehetünk benne, hogy belelát az agyunkba. Legalábbis az enyémbe. Ugyanis ez az ötlet az Aréna lelátóján született meg bennem, amikor még ott ült a jobbomon.
– Térjünk a lényegre – türelmetlenkedett Szubotáj. – Mit akarsz nekünk mondani, kormányzó?
– Csak azt, amit már eddig is sokszor kértem: rakjuk össze módszeresen és tudatosan az információinkat – felelte Dariosz. – Meggyőződésem, hogy erre soha nem volt nagyobb szükségünk, mint éppen most. És mint mondtam, én már nem igazán tudok megbízni senki olyanban, akit nem egy apa és egy anya csinált, hagyományos módszerrel.
– Nem vagy vele egyedül – dobta le magát a padra lazán Attila, de aztán bosszankodva feljajdult: – Hinnye, de kemény ez a kőalkalmatosság… Meg is csináltad rajta a csajt annak idején? Bajvívó hősként nem volt pénzed valami jó kis motelszobára, pihe-puha párnákkal?
Dariosz elmosolyodott. Minél inkább kezdte kiismerni a magyar személyiségét – különös ellentmondás –, annál jobban bejött neki Attila kiismerhetetlen stílusa. Hol úgy viselkedett, mint valami filmbéli akcióhős, hol meg bohém, laza fickóként, máskor meg olyan méltóságteljesen tudott még lépkedni is, mintha anagur főembernek született volna, és ezen állapotok között néha nagyon vékony volt az átmenet.
De hiszen színész a lelkem! – gondolta az ausztrál, aki egyébként is szerette, ha valaki a régi, földi életére emlékezteti, és az idősebbik törzsfő ennek a kritériumnak rendre megfelelt. Például most is, amikor a motel szót alkalmazta Osmosis vonatkozásában, ahol ez a fogalom természetesen ismeretlen volt, de jelen helyzetben viccesnek hatott.
Szubotáj ebben a percben a tökéletes ellentétét mutatta törzsfőtársának. Gondterhelt volt és ideges.
– Egyetértek veled, kormányzó – szögezte le. – És mivel hármunk közül én tudok a legtöbbet a mesterséges intelligenciáról, fogadjátok el tőlem, hogy most már kicsit be is vagyok szarva.
– Aztán miért? – fordult oda Dariosz.
– Még kérded? Hiszen minden szavad arról tanúskodik, hogy te is azt érzed, mi itt csakis magunkra számíthatunk! De jó, legyen, akkor vonok egy leltárt a saját szemszögemből… Szóval, semmi eltévedés, irányított félrevezetés, ismeretlen bolygó, minden fontos rendszer meghibásodik az űrállomáson, száraz tankkal landolás, nomád népek közé érkezés… És aztán öt év múlva olimpia, földi emberek, androidok feltűnése, közben nulla tudás arról, hogy mi a bánatot akarnak itt velünk csinálni. De ez még semmi, mert akár még az is lehet, hogy ezekből a rohadt metamorfokból is többféle van, akik különböző csapatokban játszanak, és nekünk továbbra sem mond senki egy büdös szót sem arról, hogy miért is vagyunk mi itt?!
– Nemrég azt mondtad, hogy te sokkal jobban érzed magad itt, mint a Földön – vetette közbe Dariosz. – Akkor meg mitől vagy így beszarva, ahogy voltál kedves fogalmazni?
– Nincs ebben semmi ellentmondás – szólt csöndesen a tatár. – Én most már attól félek, hogy ha valamit rosszul csinálok, akkor visszavisznek a Földre. Vagy úgy járok, mint Oleszja, és kimossák az agyamat.
A kopott és mohával benőtt kőpad környékén most súlyos csönd keletkezett, amelyet végül Attila tört meg:
– Hát, én meg éppenséggel azt szeretném, ha visszakaphatnám a régi életemet. Jó kis élet volt, nem kívánok rosszabbat senkinek… No persze ez az élet sem riaszt meg, amelyet itt élek, immár öt éve. Főleg úgy, hogy Guzelék folyton azt mondják, végül lehetséges lesz a régi életünkbe való visszatérés…
– És ez téged nem tölt el félelemmel? – emelte fel a fejét Szubotáj. – Gondoljatok már bele, hogy akik itt most velünk játszanak, azok az idővel is kényük-kedvük szerint rendelkeznek!
A tatár annyira beleélte magát a mondandójába, hogy most már felpattant a padról, és fel-alá kezdett járkálni előtte, miközben egyre csak harsogta:
– Mi a 23. század elejéről kerültünk át ide. A kormányzó és Mario a 21. század elejéről. Sztavrila vastagon a 20. századból… Mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy ez a Központ, vagy mi a vihar, amiről az androidok beszélnek, ura az időnek? Honnan tudhatjuk, hogy nem él Evilágban egy olyan hajós, jobbágy, rabszolga, akárki, akit mondjuk a 14. századból hoztak ide? Vagy akár még későbbről, mint minket? És miféle módon van lehetőségük, hogy ezt megtegyék? Honnan származik az uralmuk az idő felett?
– Na jó, nekem kezd megfájdulni a fejem – rogyott le újra a padra Attila, és a kezébe temette az arcát.
– Sajnálom – lépett oda hozzá Szubotáj, és megborzolta az üstökét. – Tudom, hogy ezt neked nehéz hallgatni, de hát ez van.
Dariosz nagyokat pislogva figyelte a két anagur törzsfő láthatóan bensőséges szóváltását. Utálta, ha kihagyják valamiből, de nem volt módja rákérdezni, mert a tatárból ömlött a szó, és nem lett volna szerencsés félbeszakítani:
– Én katona vagyok, világéletemben az voltam. Nálunk az a módi, hogy az ügyeletes kihirdeti: eligazítás következik! Aztán összegyűlünk, és a parancsnokunk részletesen elmesél mindent. Hogy mi lesz a feladat. Annak mi a célja. És közben mire számíthatunk. Hányan veszünk részt az akcióban, milyen fegyverekkel, milyen technikával. És az ellenségnek milyen fegyverei vannak, milyen technikája. Közben térképeket mutogat, elemzéseket, a felderítőink légifelvételeit, mindent!… Itt meg?… Váratlanul belöknek a mélyvízbe, aztán ússzál, muzsik, ahogy tanultad! Hát miféle idióta eljárás ez? Hol van ebben a logika? Hol van a hatékonyság?
Szubotáj, mintha kissé belefáradt volna a harsogásba, most visszarogyott a kőpadra, és már csak csöndesen motyogta maga elé:
– Itt a Golub, és megkerült Oleszja is. Most kellene a legboldogabb napjaimat élnem Evilágon. Erre tessék…
A kormányzó úgy vélte, mielőtt végképp úrrá lenne a tatáron a borús hangulat, kissé kimozdítja onnan, még azt a kockázatot is vállalva, hogy talán provokatívnak fogja értékelni a kérdést:
– Mondd csak, Szubotáj, az hogyan lehetséges, hogy ti az elmúlt öt évben semmilyen módon nem tudtatok kommunikálni Oleszjával? Ezt már egy ideje meg szerettem volna kérdezni tőled, de sosem jött ki rá a lépés.
A terv bevált. A tatár befejezte a merengést, és most már gyanakvó arccal nézett Darioszra:
– Melyik részét nem érted a dolognak, kormányzó?
– Tulajdonképpen egyiket sem – vonta meg a vállát Dariosz. – Tudod, az én gyerekkoromban zajlott le a Földön az a valami, amit információs forradalomnak neveztek. Felfutott az internet, beköszöntött az okostelefonok kora, mindenki állandóan a különböző kütyüit nyomogatta. Cseteltünk, fórumoztunk, játszottunk…
– Minket nem játszani küldenek más bolygókra, hanem bányászni.
– Az odáig rendben van, de hogy ne legyen semmiféle kommunikációs eszközötök, nektek, akik a 23. század elejéről érkeztetek, az számomra felfoghatatlan.
– Ki mondta, hogy nincsenek kommunikációs eszközeink? – értetlenkedett a tatár, aztán az égre mutatott: – De semmire sem megyünk velük, ha nem működik a központi űrállomás. Mert javíts ki, ha tévednék, de eddig még sehol sem láttam kommunikációs adótornyokat Evilágban, akármerre is jártam. A Zvezda a lelke az egész küldetésnek. Minden kommunikációs rendszert, minden navigációs rendszert, és egyáltalán, minden egyéb rendszert a központi űrállomás biztosít. Pontosan ezen okból kering a bányászati terület fölött állócsillagként.
– Nem tettetek fel túl merészen egy lapra mindent? – kérdezte Dariosz. – Mármint nem ti, asztronauták, hanem akik az ilyen küldetéseket tervezik. Senki sem gondolt rá, hogy mi van, ha megadja magát a Zvezda?
Szubotáj nagyot sóhajtott, aztán így szólt:
– Mondj nekem egy várost Melbourne közelében.
– Miért? – pislogott a kormányzó.
– Ne törődj vele, csak mondj egy várost, ne túl távolit.
– Legyen mondjuk… Geelong – vakarta meg az állát Dariosz. – Az nagyjából hetvenöt kilométerre van Melbourne-től. Megfelel?
– Tökéletesen – bólintott Szubotáj. – Most arra kérlek, mondd el, milyen fő elemei voltak az autóknak a te korodban.
A kormányzó még mindig nem értette, mire megy ki a játék, de készséggel sorolni kezdte:
– Motor, sebességváltó, első és hátsó futómű, négy kerék, műszerfal…
– Rendben, elég lesz – intett a tatár. – Na most képzeld el, hogy kilépsz a házadból Melbourne-ben, és azt látod, hogy a szomszédod, akiről tudod, hogy ma Geelongba készül, a következőket pakolja be az autójába: egy tartalék motort, egy tartalék sebességváltót, egy első és egy hátsó futóművet, négy pótkereket, egy tartalék műszerfalat…
– Ehhez már egy utánfutó is kell…
– Úgy bizony, mert itt még nem ér véget a sor – bólintott Szubotáj. – Ez a szomszédod továbbá bepakol egy áramfejlesztő berendezést, egy sütőt, több napra való élelmet…
– Jól van, elég lesz – vágott közbe a kormányzó –, most már áruld el, hogy mi a fenéért viselkedne így a szomszédom.
– Hát nem érted? – tárta szét a karját a tatár. – A szomszédod mindenből visz magával tartalékot, mert nem akar éhen halni az út mellett, ha elromlik az autója.
– De olyan nincs, hogy minden egyszerre romlik el! A motor is, a sebváltó is, meg minden, sőt még a négy kerék is mind defektes lesz! Ilyen egyszerűen nem létezik! Erre szerintem annyi esély sincs, mint hogy egymás után háromszor legyen telitalálatod a lottón!
– Pontosan erről beszélek – vigyorodott el a tatár. – És nem akarnálak a 23. század technikájának rejtelmeivel fárasztani, de arra, hogy a Zvezdán minden fontos rendszer egyszerre adja meg magát, még annyi esély sincs, mint hogy egész életedben minden héten nyersz a lottón. Ilyen az űrhajózás történetében soha nem történt, egész egyszerűen azért, mert egy ilyen hiba elképzelhetetlen.
– De hát ti vagytok az élő példa, hogy mégsem az! – értetlenkedett Dariosz.
– Csakhogy elfelejted, hogy ezt az eseményt valakik így rendezték meg, és ezek a valakik egyáltalán nem akarták, hogy mi kommunikálni tudjunk egymással – mutatott rá Szubotáj.
