Kalrund fejedelem váratlanul ráborult az asztalra, és szokás szerint elaludt. Esteban viszont ebben a percben vette észre, hogy valaki bekandikál az ablakon, ráadásul nagyon is ismerős személy, ezért óvatosan odasomfordált.
– Hát te meg hogy kerülsz ide, Guzel? – kérdezte elképedve, és saját érzése szerint suttogva, de csakhamar kiderült, hogy a Tanító ezt egyáltalán nem így érzékelte:
– Sokkal halkabban – parancsolt rá a spanyolra fojtott hangon. – Hidd el, nagyon jó a hallásom. Ha csak susogsz, mint a falevél, nekem az is pont megfelel. A suttogásról pedig az is eszedbe juthatott volna, hogy nem mondhatod ki az igazi nevemet, mert ahogy nemrég megbeszéltük, ez a…
– Bocsáss meg, Suttogó – szólt közbe szégyenkezve Esteban, immár a titkos összekötője fedőnevét használva, aztán mentegetőzésbe fogott: – Ismerem a fejedelmet, most legalább egy órán át durmolni fog, és ilyenkor…
– Megint elkövetted azt a bizonyos hibát, amit eddig már kétszer is – mutatott rá Guzel.
Nappali fényben jól látszott volna, hogy a spanyol elpirul, de szerencsére éjszaka volt.
– Közbevágtam – susogta bűnbánóan, és lehajtotta a fejét.
– Úgy van – nyugtázta a Tanító. – A feladat a következő: a konyhára mész, és elkészíted a fejedelem kedvenc fogását, de olyan profi módon, ahogy csak tőled telik.
Esteban most már kivárt, hogy a Suttogó befejezte-e a mondandóját, és csak utána jegyezte meg:
– Még nem vett vissza főszakácsi státuszba, tehát nem intézkedhetek itt éjnek idején, még a konyha környékén sem.
– Elmondtam, hogy mi a feladat. Oldd meg. Ha ennyi is kifog rajtad, akkor alaposan tévedtem veled kapcsolatban, és nincs helyed a szolgálatnál – szögezte le ellentmondást nem tűrően Guzel, aztán visszahúzódott egy közeli erkély alá, hogy takarásban legyen, mert érzékelte, hogy a fal tetején közelít az éjszakai őrség két tagja.
Esteban visszafordult az ablaktól, fekete haját hátrasimította, és gondterhelten töprengett. Most mi a fenét csináljon? Hát nem érti ez a Guzel… vagy hogy is hívják… Suttogó, hogy ő ebben az épületben jelenleg szökött főszakácsként szerepel a lajstromban? Hogyan is mehetne intézkedni a konyhára éjnek idején? Nyilván valaki más már hosszú kvinták óta betölti ezt a státuszt.
Na jó, de hát az a valaki most nyilván alszik, nem pedig a konyhán tesz-vesz. Sőt! Még az is lehet, hogy éppen Lanagriddal vagy Milla asszonnyal tesz-vesz…
Esteban az idejét sem tudta, mikor jutott eszébe utoljára ez a két buja fehérszemély. De gyorsan el is terelte a gondolatait róluk, mert ennyi hiba után szerette volna tökéletesen megoldani a legújabb feladatot. Aztán gondolt egy merészet, odalépett az ajtóhoz, fújtatott egy nagyot, és lenyomta a kilincset.
Szó, ami szó, az ügyeletes ajtónálló nagyot csodálkozott, amikor azt tapasztalta, hogy a hajdani főszakács kilép a trónteremből, mégpedig eléggé megviselt állapotban, és magabiztosan el akar haladni mellette. A váltás tagjaitól ugyan már értesült róla, hogy Estebant nemrég Rőtvárba szállította az erdei őrjárat, de tudomása szerint fogoly volt ez a szökött alattvaló. Márpedig egy fogoly nem sétafikálhat kénye-kedve szerint a vár folyosóin, főleg nem éjszaka, ráadásul a trónterem környékén!
– Állj! Hova-hova? – tette fel hát a kérdését, miközben bal tenyerével a főszakács mellkasának támaszkodott, mintegy visszatartva őt a nagy nekibuzdulásban, a baljában szorongatott alabárdjának hegyes végét pedig a vakmerő férfiú állához illesztette.
– Hogyhogy hova? – méltatlankodott Esteban. – Természetesen a konyhára. Egy kis harapnivalót kell készítenem a méltóságos fejedelemnek.
– Vagy tán egy újabb szökést kell előkészítened? – tippelt az ajtónálló.
A spanyol fiatalember kénytelen volt bevallani magának, hogy a gyomrát különös félelem szorongatja. De ez csak egy pillanatig tartott, mert gyorsan az emlékezetébe idézte a Suttogó szavait, miszerint őrá itt vigyáznak, és nem eshet baja. Ha pedig teljesíti a rá kiszabott feladatokat, akkor nagy jutalomban lesz része Osmosisban, utána meg visszakerülhet a földi életébe. Ennélfogva különösebb aggodalomra semmi ok, csak hajrá!
Esteban tehát olyan fölényes grimaszt vágott, mint amikor valakit egy okvetetlenkedő, a hierarchia alsóbb régióiban tanyázó kisember fontoskodása tart vissza egy magasabb rendű cél megvalósításától.
– A méltóságos fejedelem parancsolta meg, hogy állítsak neki össze egy sült húsos tálat. Ezért indultam a konyhára – magyarázta a spanyol, aztán enyhén megvonta a vállát. – No persze, megakadályozhatsz a parancs teljesítésében, hiszen te vagy itt a fegyveres őr, a fejedelemség vitéze, én meg csak egy nyomorult szakács vagyok. Mindenesetre majd jusson eszedbe ez a kedves és meghitt beszélgetés, amikor holnap a bitófa alatt állsz, és gondolj megbocsátóan rám, a nyomorult szakácsra, aki nem akart neked semmi rosszat, mindössze a méltóságos fejedelem parancsát szerette volna a legjobb tudása szerint teljesíteni, de te megakadályoztad ebben. Mi is a neved, katona?
Az őr nyelt egy nagyot, de korántsem a sült húsok említése miatt. Úgy értékelte magában, hogy amit most hallott, az teljes mértékben egybevág mindazzal, amit Kalrund jelleméről tud. Hiszen a fejedelem egyszer még a külső várnegyedben lakó péket is berendelte éjnek idején, hogy az süssön neki patkó alakú kifliket! Különben is, a szakácson nincsen sem bilincs, sem lánc. Tehát akkor nem is fogoly. Akkor meg miért ne mehetne tovább?
Már leengedte az alabárdját, és Esteban mellkasát sem tapogatta többé, de azért a tekintélye védelmében még szigorúan hozzátette:
– Akkor meg mire vársz? Takarodj a konyhára, de gyorsan!
„Milyen hamar átálltál, te ostoba pecs” – gondolta magában a spanyol, miközben megszaporázta a lépteit a folyosón, gúnyos vigyorral az arcán.
A konyhához érve kiemelt egy fáklyát az egyik fali tartóhüvelyből, aztán a hajdani munkahelyére benyitva fényt varázsolt a helyiségbe. Néhány pillanatig nosztalgiázva tekintett körül, de hamar a tettek mezejére lépett, és kiválogatta a legszebb húsokat, amelyek csak fellelhetőek voltak.
Miközben serényen szeletelt, klopfolt és fűszerezett, az jutott eszébe, hogy jó ideje nem dolgozott már egyedül, mindenféle konyhalányok és egyéb személyzet nélkül. De ez inspirálóan hatott rá, és régi szép időkre emlékeztette.
Hamarosan visszatért a trónterem ajtajához, egyik kezében egy méretes tállal, a másikban egy jóval aprócskább fatányérral.
– Mi is a neved, vitéz uram? – kérdezte az ajtónállót.
– Hex – felelte az őr, és most már a sült húsok miatt nyelt nagyot.
– Ez a tiéd, Hex – nyújtotta át a fatányért Esteban, rajta a frissen sült, gőzölgő hússzeletekkel és a színpompás zöldségkörettel. – Nehéz szolgálatot viszel, ez a legkevesebb, amit megérdemelsz. Fogyaszd egészséggel. Bizonyára a méltóságos fejedelem is úgy akarná, hogy ma éjjel egyél valami olyasmit, amit csak az urak szoktak.
Az őr szemében a hála és a csodálkozás különös egyvelege lobbant fel, és habozás nélkül vette át az ínycsiklandozó étekkel elhalmozott tálat. Esteban pedig hálát adott az isteneknek, amiért ennek a derék katonának a neve mindössze három betűből áll, így nem lesz nehéz megjegyeznie. Mert azt már a konyhán való sürgölődése közben elhatározta, hogy a kissé túlbuzgó és kellően ostoba tekintetű vitézt hosszabb távon a befolyása alá vonja, a nagyobb célok érdekében.
Kalrund fejedelem még mindig békésen hortyogott, amikor a főszakács lehelyezte elé a tálat. De ha egy élveteg fejedelem arca és egy ínycsiklandozó illatokat árasztó tálalóedény ugyanazon az asztallapon nyugszik, ráadásul nem is olyan nagy távolságban, akkor az a bizonyos fejedelem hamarosan magához fog térni, ebben vita nem lehet.
Kalrund tehát megébredt. Vaklált meg hunyorgott egy darabig, mint aki azt sem tudja, hol van – természetesen tényleg nem tudta –, de aztán úgy vetette rá magát a feltálalt falatokra, mint kiéhezett ragadozó a frissen elejtett vadra.
Esteban igyekezett semleges arckifejezéssel üldögélni a székén, pedig ismét feltámadtak a régi emlékek, és újra csak megállapíthatta, hogy a vendéglátóiparban eltöltött évei során még soha, senki nem fogyasztotta olyan visszataszító módon az általa készített ételkölteményeket, mint éppen ez az uralkodó, a legmagasabb rangú ember, akinek valaha is főzött.
Közben óvatos pillantást vetett az ablak felé, de aztán gyorsan visszakozott, és lehülyézte magát. Mit kell neki odakukkantgatnia? Ha ott van a Suttogó, hát ott van, ha meg nincs, akkor nincs. Nehogy már ezért is rosszpontot kapjon!
Aztán elmélázott rajta, hogy ez a szikár kis fickó hogy a bánatban tudott felkapaszkodni a várfalon. Alapjában véve már az első felfedezés idején szöget ütött a fejében ez a dolog, azért is ment oda az ablakhoz, de utána annyi minden történt, hogy esély sem volt erre rákérdezni.
És most sem volt idő ezen töprenkedni, Kalrund ugyanis végzett a finom falatokkal, megtörölte a száját a zekéje ujjával, aztán felállt az asztaltól, és fel-alá járkálva nekikezdett egy monológnak:
– Nézd, Esteban fiam, én nagyon nagyra értékelem a képességeidet, és bízvást állíthatom, hogy nálad pompásabb főszakácsom még sohasem volt, de mégsem indíthatok háborút miattad.
A spanyol csöndesen pislogva ült a székén, és egyelőre nem értette, mi folyik itt.
– Azt persze elismerem, hogy a legnagyobb sértés történt meg, ami mostanában a fejedelemséget érte – folytatta Kalrund. – A főszakácsomat elrabolni? Hát még ezeknél a Gunnerudoknál nagyobb hercegségeken is azonnal elégtételt vennék, és a saját kezemmel vetnék tűzcsóvát a koszfészkükre, ha ilyesmit merészelnének!
– Méltóságos fejedelem, én igazán nem azért meséltem el a történetemet, hogy bármi bajt okozzak – mentegetőzött a spanyol. – Te rám parancsoltál, hogy mondjam el az igazat, én pedig elmondtam.
Kalrund gyakorlatilag meg sem hallotta a főszakács szavait:
– Csakhogy most bonyolult a helyzet – folytatta gondterhelten. – Nagy szükségem van a Gunnerud Hercegség hadseregére a küszöbön álló háború miatt. Ha van olyan pillanat, amikor nem veszhetek velük össze, hát ez az!
– Háború? – kérdezett közbe nem egészen célzat nélkül Esteban.
– Igen, fiam, háború készül – erősítette meg Kalrund, és végre odavetett egy pillantást a főszakácsra. – Egyesített hadsereg fog partra szállni Osmosisban, és elsöpörjük a köztársaságot. Nekem pedig ehhez mindenképpen szükségem van a hombárfejű nászuram katonáira.
Guzel megnyugodva ereszkedett le a várfalon. Ez az ügynök még annál is hasznosabb lesz, mint ahogy előzetesen gondolni lehetett volna. Olyan szintre került a fejedelem bizalmasainak körében – teljesen függetlenül attól, hogy Kalrund most részeg-e, vagy sem – hogy az tényleg csak a legszerencsésebb együttállásoknak köszönhető. Már ha feltételezzük, hogy Evilágban léteznek szerencsés együttállások, nem pedig irányított folyamat mindaz, ami megvalósul.
Guzel a várfal aljára érve beleereszkedett a várárok vizébe, és csaknem hangtalanul úszott át rajta. El akarta érni a reggeli hajójáratot, amelyik visszaviszi Osmosisba.
