A vezérezredes természetesen érzékelte, hogy milyen folyamatok vannak kibontakozóban a Kormányzói Hivatal helyiségében, így aztán hamarosan szünetet rendelt el, és úgy alakította az eseményeket, hogy mindenki azzal tárgyalhasson, akivel a leginkább szükséges négyszemközt beszélnie. Ennek megfelelően jómaga Baskírral tudott félrevonulni a Kitüntetések Termébe, Raudona a magyar színész társaságában a Térképek Termében találta magát, a tatár pilótát pedig – és ez volt talán a legfontosabb – kettesben hagyták Oleszjával.
Szubotáj csöppet sem érezte úgy, hogy elérkezett volna az idő a lányhoz való újbóli fizikai közeledésnek, sőt egyenesen hasznosnak vélte, hogy pont egymással szemben helyezkednek el.
– Nem kerestelek? Ezt mondtad? – kérdezte, és igyekezett finom és érdeklődő lenni, nem pedig számonkérő.
– Miért, talán kerestél? – kérdezett vissza Oleszja, és a pillantása metszett, mint a penge.
– Mivel kellett volna keresnem téged?
– Mondjuk a Golubbal.
Szubotáj még a száját is eltátotta:
– A Golubbal? De hát most hozták elő egy tó fenekéről! Erről te nem hallottál?
A lány gúnyosan elmosolyodott:
– Előre megmondta Raudona, hogy ezt fogod hazudni.
A tatárnak most már minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne törjön ki durva káromkodásban, de legyőzte ez irányú vágyát, mert tudta, hogy a továbbiakban is patikamérlegen kell adagolnia minden szavát, ha nem akarja végképp elrontani az éppen csak meginduló diskurzust. Úgyhogy fújtatott egy nagyot, és csöndesen folytatta:
– A mai napig a fülemben csengenek az utolsó szavaid, amiket az elátkozott landolás közben hallottam. „Biztosan nem lesz jó hatással az űrállomás napelemeire.” Ez volt az utolsó mondat, amit öt évvel ezelőtt hallottam tőled. Ekkor fedeztük fel ugyanis, hogy napfogyatkozás történik fölöttünk, és amikor…
– Raudona azt is mondta, hogy megpróbálsz majd az érzelmeimre hatni – vágott közbe szenvtelenül a lány.
A tatár már nem Oleszja arcát nézte, hanem maga elé bámult az asztalra. Csakis így volt képes higgadt maradni.
– Az elmúlt öt évben semmi mást nem kívántam jobban, mint hogy ne ezek legyenek az utolsó szavak, amelyeket valaha még hallhatok tőled – folytatta állhatatosan. – Ezerszer elképzeltem, hogy életben vagy, hogy megúsztad, hogy neked is sikerült landolnod, talán szerencsésebben is, mint nekem, és ugyanúgy megtaláltad a helyedet és a boldogságodat ebben a furcsa világban, akárcsak én.
– Mintha az előbb arról hazudoztál volna, hogy egy tó fenekén sikerült az a landolás…
– És amikor arról értesültem, hogy olimpiát rendeznek ezen a távoli szigeten, akkor is eszembe jutott, hogy talán te is itt leszel, hiszen ember vagy, és számodra ez ugyanúgy hívószó, mint nekem meg Attilának. Nagyon kívántam, hogy élj, hogy itt legyél, és újból találkozhassunk.
– Mennyire megható! Nagyon nagy kár, hogy Evilágban még nem találták fel a romantikus irodalmat, egész biztos, hogy a te sztorid lenne az első bestseller…
Szubotáj úgy érezte, hiába minden önuralom, nagyon is kezd kijönni a béketűréséből.
Nála jobban talán csak Nihuc érzett ilyesmit, két helyiséggel odébb. A vezérezredes jóval konstruktívabb tárgyalást folytatott le Baskírral. Miután az öreg Tanító elmesélte neki a történteket, Nihuc szinte tajtékzott:
– Android? Hiszen nem is fogtam semmiféle jelét! Hát mi folyik itt?
– Azt én sem igazán tudom – ismerte el Baskír –, de azt nagyon is tapasztalom, hogy viharsebesen fogy az erőm.
A vezérezredes arca, ha lehet, még inkább elkomorult:
– Koncentrálj, és mondj el mindent, ami még lényeges lehet! Gondold végig a legapróbb részleteket is! Ez nagyon fontos ebben a helyzetben, amikor már szinte nincs is köztünk semmi más összeköttetés, csak a verbális! A sorsod miatt viszont ne aggódj. Nem fogsz elmúlni, hiszen kihagyhatatlan láncszeme vagy a küldetésnek. Reggel, amint felkel a Nap, a legmegbízhatóbb embereimmel, nyitott kocsin foglak elszállíttatni az Orgil-birtokra, ott majd feltöltődsz.
Nihuc természetesen mindeközben kapcsolatban állt Guzellel is, de ennek a máskor oly hasznos összeköttetésnek most nem volt semmiféle jelentősége. Nem azért, mert a fiatal Tanító is fontos küldetést teljesített éppen, Rőtvár falának kiszögelléseibe kapaszkodva, hiszen nem okozott számára gondot megosztani a figyelmét. A nagyobb baj az volt, hogy Guzel is teljesen tanácstalannak mutatkozott a legújabb fejlemények kapcsán.
A földi társaság tagjai közül ezekben a percekben talán Attila volt a leglazább és leggondtalanabb. A Kormányzói Hivatalban folytatott megbeszélés során jó néhányszor töltött magának az ovális asztal közepén feltálalt borokból, és most úgy érezte, ennek a vörös démonnak a mélyen kivágott dekoltázsa igen komoly hatással van az ő libidójára. Arra gondolt a Térképek Termében való közös nézelődés során, hogy milyen remek lenne Raudona domborzatait is alaposan, minden részletre kiterjedően, és persze nagyon tudományosan feltérképezni.
