Guzel egy ideje Rőtvár tövében gubbasztott, és a naplementét várta, de korántsem költői indíttatásból. Amikor leszállt az éj, felmászott az épület falán, és megkereste azt az ablakot, amelyen belesve tanúja lehet a történéseknek.
Kalrund fejdelem a trónteremben ülve fogyasztotta a vacsoráját, de szinte alig kezdett bele, az ajtónállók máris jelentették, hogy az erdei őrjárat egy igencsak fontos személyre bukkant, akit mihamarabb szeretnének az uralkodó elé vezetni.
Kalrund érdeklődve pillantott fel a tányérjából, és kisvártatva be is lépett az őrjárat parancsnoka, mögötte pedig feltűnt az a személy, akit az elmúlt kvinták során a fejedelem mindenkinél jobban hiányolt.
– Esteban! – kiáltott fel az uralkodó, majd felemelkedett az asztaltól, odasietett imádott főszakácsa elé, már ha azokat a kissé kacsázó lépteket sietségnek lehet nevezni, aztán hirtelen megtorpanva lecövekelt a spanyol előtt, és tetőtől talpig végigmérte:
– Hát veled meg mi a gyász történt?
– Jaj, hosszú sora van annak, méltóságos uram! – jajdult fel Esteban. – De igyekezni fogok mindent részletesen elmesélni.
Kalrund most az odébb álldogáló katonájára vetett egy pillantást, és nem túl barátságosan megérdeklődte:
– Adtam olyan parancsot, hogy álldogálj itt sokáig, bamba képpel?
– Nem adtál, nagyuram – ismerte el a járőrparancsnok.
– Akkor meg mi a vérvörös pecsemre vársz még? – firtatta a fejedelem, és a katona rögtön megérezte, hogy a legfőbb hadura kettesben szeretne maradni a megkerült főszakácsával. Lemondóan tisztelgett, és kihátrált a trónteremből, pedig nem sokkal korábban még úgy gondolta, hogy üti néhány arany a markát, amiért visszahozta az uralkodónak a kedvenc alattvalóját. De hát az istenek akarata és a Kalrund által eddigre elfogyasztott bor hatása kifürkészhetetlen volt.
Amikor kettesben maradtak a helyiségben, a fejedelem igyekezett átgondolni a dolgokat. Bár jelentősen be volt rúgva, mégis megszólalt az agyában egy vészcsengő, amelyik azt jelezte, hogy egy uralkodó nem viselkedhet ilyen hebehurgyán. Hiszen az imént, első felindultságában kis híján keblére ölelte Estebant! Még szerencse, hogy idejében visszafogta magát. Jó lesz óvatosnak lenni ezekben a vészterhes időkben, itt még bármi is lehet. Elsősorban tehát ki kell kérdezni a főszakácsot, hogy mégis hol időzött idáig.
Mindeközben Esteban is szerfölött izgult, elvégre mégiscsak most lépte át először úgy Rőtvár kapuját, mint egy idegen ország kémje, eddig még nem voltak tapasztalatai ilyesféle kalandokban.
– Merre jártál, mióta nem láttalak? – firtatta közönyös hangon Kalrund, miközben visszaült az asztala mögé.
– Sosem találnád ki, nagyuram – bocsátotta előre a spanyol fiatalember, aztán úgy volt vele, essünk túl az első bombasztikus bejelentésen: – Gunne-várban raboskodtam.
A hatás valóban nem maradt el. Kalrund nemcsak azért tátotta el a száját, mert a vacsorájának újabb, villára szúrt húsdarabját készült továbbítani a szájüregébe.
– Mit beszélsz? – csattant fel a fejedelem, miközben a szélnek eresztett evőeszközei hangos csörömpöléssel landoltak a tányérja szélén.
– Úgy van, ahogy mondom, méltóságos uram – bizonygatta Esteban. – Rabságban sínylődtem, és talán soha az életben nem láthattam volna meg újra a napvilágot, ha nem adódik egy véletlen alkalom a szökésre.
A fejedelem láthatóan igencsak a közlemény hatása alá került, és most már izgatottan kínálta hellyel a főszakácsot, megparancsolva, hogy mindent meséljen el a legapróbb részletekig.
Esteban odahúzott egy széket a fejedelmi vacsoraasztal másik oldalára, letelepedett rá, és belekezdett az elbeszélésbe. Előzetesen Guzel felhívta rá a figyelmét, hogy minden hazugság csakis akkor működhet, ha megtörtént elemeket is tartalmaz, így aztán a spanyol felfedte titkos kapcsolatát a kikapós molnárnéval, elmesélte, hogy a kérdéses napon hogyan szökött le a várból bujálkodni a nevezett asszonyszeméllyel, majd a folyó partjáról hogyan ragadták el őt a Gunnerud Hercegség katonái, mint valami kalózok, akik láthatóan pontosan tudták, hogy hol kell keresni őt, és így könnyedén foglyul ejthették.
– Elragadtak? – ismételte meg az Esteban által használt kifejezést a fejedelem.
– Igen, nagyuram – bólogatott a főszakács. – Ezek a latrok a hajójukkal még úgy kötöttek ki a parton, mint egyszerű kereskedők, akik lisztet berakodni jöttek, de a zsákok helyet engem fogtak meg, és nem sokkal később már a hajófenékben siránkozhattam, bilincsbe verve.
– Elképesztő – motyogta Kalrund, és még mindig tartotta magát abbéli elhatározásához, hogy meg kell ismernie a történet minden egyes mozzanatát, mielőtt kialakítana magában bármiféle értékítéletet.
Esteban utána beszámolt a Gunne-várban töltött mindennapjairól. Hogyan volt kénytelen megbilincselt kezekkel és lábakkal, láncra fűzve, rendszeresen bántalmazva és hosszasan gyötörve főzni a hercegség legmagasabb rangú képviselőinek. Hogyan vágyakozott nap mint nap arra, hogy valami módon egyszer még visszajuthasson Rőtvárba. És aztán hogyan adódott egy lehetőség, amelyet kihasználva megszabadulhatott végre a láncaitól, majd a vár falán leereszkedve nyúlcipőt húzhatott.
Kalrund élénken figyelt minden szóra, dacára az elfogyasztott bormennyiségnek, és eljött az az idő, amikor feltette a kérdéseit:
– Esteban fiam! Ugye, tudatában vagy annak, hogy nagyon súlyos vádakat fogalmaztál meg?
A főszakács szinte meghajolt ültő helyében, úgy válaszolt:
– Hidd el, jó uram, pontosan tudom, milyen erős szavak ezek. Hiszen nem másokról beszélek, mint az egyetlen leányod férjének családjáról! Egy szomszédos uradalom legmagasabb rangú embereiről! De hát csak nézz a sebeimre, méltóságos uram! Itt ülök előtted tönkreverve, meggyötörve, és nem mondhatok mást, akárhányszor is kérdezel, mint hogy ezt mind a Gunnerud Hercegségben művelték velem!
Kalrund hirtelen így szólt:
– Tedd a lábad az asztalra!
– Hogy mit csináljak, nagyuram? – pislogott meglepődve a főszakács.
– Melyik szót nem érted? – kérdezett vissza a fejedelem. – Talán elfelejtettél norlingul? De hát a Gunnerud Hercegségben is norling nyelven beszéltek hozzád, nem igaz? Tedd fel a lábad az asztalra!
– Megbocsáss, méltóságos uram, de hát hogy merném én a jelenlétedben eme asztalra helyezni a lábaimat? – mentegetőzött Esteban. – Ezen az asztalon még ott szerepel az alig megkezdett vacsorád!
– Tedd fel a patád, vagy levágatlak! – harsant fel szigorúan Kalrund. – A fáklyák nem világítanak be az asztal alá, én viszont kíváncsi lettem a bilincsektől meggyötört lábadra. Érted már?
Esteban értette. És szolgálatkészen felrakta a lábait az asztalra, ahol aztán a fejedelem alaposan szemügyre vehette a főszakácsa bokáit, amelyek még magukon hordozták a gályarabság minden sebét.
Kalrund kezdett átbillenni a teljes meggyőzetés állapotába, de azért még volt néhány furfangos kérdése:
– Mit is mondtál? Amikor behurcoltak a várba, át kellett menned a nagytermen is?
– Még ha csak át kellett volna mennem! – legyintett Esteban. – De azok a rohadék katonák sorra bemutattak nekem minden egyes festményt! És mindegyik előtt le kellett térdelnem!
A fejedelem öntött magának a borból, és miközben a nemes nedűt kortyolgatta, már-már cinkosan vigyorogva kérdezett rá:
– Melyik ijesztett meg legjobban?
– A dédnagymama – vágta rá Esteban. – A nevét nem tudtam megjegyezni, de az a vén matróna olyan volt, mintha a mester egy fogatlan némbert akart volna lefesteni, akinek évtizedek óta nem volt más célja, mint a lehető legnagyobbra megnövelni az orrlyukát!
Kalrund akkorát röhögve dőlt hátra a székén, hogy félő volt, mindjárt el is fog zuhanni. De ez nem történt meg, viszont az igen, hogy a fejedelem kifejtette a saját tippjét:
– Szerintem nincs ijesztőbb abban a retkes hodályban, mint a Gunne nagypapa festménye.
– Hát, ha egyről beszélünk, akkor valóban nagy eséllyel pályázik a címre – ismerte el a főszakács. – Felteszem, nagyuram, ítéleted szerint ez az a vén pecs, aki úgy néz ki, mintha egy pocok és egy nyúl törvénytelen házasságában fogant volna?
– Az! – csapott röhögve az asztalra Kalrund.
– És mintha ezeknek a szülőknek semmi más céljuk nem lett volna, mint hogy az utódjuk kifejezéstelen tekintettel nézzen a külvilágra, egy elképesztően megbokrosodott szemöldök alatt, miközben a bajusznak nevezett izét, amit az orra alatt hordott, átszőjék a pókok, hogy legalább valamivel sűrűbb legyen? – firtatta Esteban, de választ már nem kaphatott, mert erre a fejedelem úgy dőlt hanyatt a székével, hogy ijesztően nagyot csattant a padlózaton.
Érdekes módon, miután felpattant, mintha egy teljesen más fejedelem öltött volna testet a még mindig részeg porhüvelyben. Immár tényként fogadta el az Esteban által elmondottakat, és úgy kezdett el fel-alá járni a trónteremben, mint az az uralkodó, akit immár egy teljesen új helyzet kihívásai foglalkoztatnak.
– A rohadékok! Tudtam én, hogy akiknek ilyen a fejük, azok rendes emberek sehogy sem lehetnek! Az a nyomorult gyerekük is micsoda selejt! És ezek akarnak uralkodni bárkin! Pontosan tudom, hogy ők akarják bekebelezni ezzel a házassággal a Kalrund Fejedelemséget, de hát mit képzelnek, kikkel állnak szemben? Retek férgek.
– Bocsáss meg, nagyuram, de… – próbálkozott Esteban, de nem volt esélye.
– Ezek az utolsó tetvek a tavasznyitó bálon kívánhatták meg a szakácsomat – próbálta összerakni a képet a fejedelem. – Akkor már ő főzött, ő állította össze a menüt. Ők meg csak úgy egyszerűen megirigyelték, hogy nekem ilyen főszakácsom van, hát fogták magukat, és egyszerűen elrabolták. Hogy rohadna bele a foguk a moslék pofájukba!
Esteban ekkor már nem volt biztos benne, hogy a fejedelem egyáltalán a tudatában van-e, miszerint ő is a helyiségben tartózkodik.
– A különböző fejű cemende anyjukat! – harsogta Kalrund, miközben fel-alá járkált. – Mindegyiket levágatom, mit érdekel engem, hogy mekkora a feje? Aljas kis mocskok. A Kalrund Fejedelemséget akarjátok bekebelezni? Ti? Hát ahhoz kicsit többet kell letenni az asztalra, ótvar patkányok!
– Kérlek, nagyuram…
Kalrund immár tényleg komoly kijelentést tett:
– Nemcsak a madárfejű kisfiatokat fogom eltüntetni a színről, hanem titeket is, meg az egész kibaszott hercegségeteket is!
