Beesteledett Osmosis szigete fölött, ám Dariosz még mindig a hivatalában gubbasztott. Ugyan felfrissítette a fürdő, de korántsem ért el olyan hatást, amilyenre a kormányzó vágyott volna. Még mindig zsibongott az agya ennek a mozgalmas napnak a történéseitől, és fogalma sem volt, mivel csillapíthatná elméje szünet nélküli zakatolását.
Volt egy pillanat, amikor az asztalára bekészített boroskancsó után nyúlt, de aztán félúton megállt a keze, és csak legyintett. Ugyan, mit segíthetne most az ital? Ideig-óráig el lehet menekülni a problémák elől, de amikor az ember visszanyeri a józanságát, a gondok újra csak ott fognak tornyosulni előtte, ráadásul már késleltetett és ezáltal egyre súlyosbodó formában.
Két kezét az asztalra helyezte, aztán ráhajtotta a fejét a karjára. Eszébe jutott, amikor az iskolában ugyanebben a pozitúrában próbált kicsit aludni a hátsó padban, de Parker tanár úr egyszer csak maga mögött hagyta a táblát, ahol addig nagy lelkesedéssel magyarázott valamit a Pitagorasz-tételről, és elindult hátrafelé a padsorok között, hamar felfedezve, hogy ő most leginkább szunnyadni szándékozik. Mit tudhatta a szegény öreg tanerő, hogy neki éppen Emily Madisonnal van baja, nem Pitagorasz hülye tételével? Elvégre Emily csalta meg őt, nem a rég halott Pitagorasz!
Emily-ről hamar átkötött gondolatban Sztavrilára, és felidézte az elmúlt éjszaka minden egyes percét. Ettől sem lett boldogabb, mert a csodás emlékképek közé minduntalan befészkelte magát valamiféle furcsa kétely, no meg a bizonytalanságnak az a fajta rémlátomása, amely már oly sokszor kerítette hatalmába.
De a végső csapás az volt, amikor a lelki szemei előtt akaratlanul is megjelent Trin alakja. A derék kisöreg aszott teste és Sztavrila hibátlanul buja formáinak kontrasztja annyira elviselhetetlen feszültséget okozott, hogy Dariosz nyomban felemelte a fejét, és visszatért a jelenbe. Mégpedig Evilág jelenébe.
Felállt a székről, odasietett az ajtóhoz, és kiszólt:
– Vörös egyes kód.
