Hú, de meglepő!

Megint másképp alakult valami, mint már oly sokszor ennek az online folytatásos regénynek az életében. Pár napja még egyetlen „utolsó” fejezetet terveztem a téli szünet előtt, ám csakhamar kiderült, hogy két darab „egyetlen” lesz az. De sebaj, legalább ennek kapcsán módom van némi bepillantást nyújtani abba a folyamatba, amit az Osmosis írásának definiálhatunk. Hátha valakit érdekel.

Hangsúlyozom, hogy csupán a saját tapasztalataimról beszélhetek, és igazából nem is szeretnék másokéról beszélni, elvégre senkit sem ismerek, aki hozzám hasonlóan online írna efféle eposzt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetnének ilyen szerzők, főleg, ha nem csak a magyar nyelvű irodalmi közeget vesszük alapul.
No de vissza a lényeghez. Hogy milyen is az Osmosist írni.

Nagyjából most van a második évfordulója, hogy az ébrenlétem minden gondolatát ez határozza meg. Néha még az álmaim hangulatát is. Ugyanis két évvel ezelőtt született meg bennem az az ellenállhatatlan késztetés, hogy ezt a történetet, amelyik itt bujkál, mocorog, formálódik bennem, végre meg kell írnom. Nagyjából féléves előkészítést igényelt az első blog beindítása, amely aztán 2022 augusztusában napvilágot látott.

Amikor egy ilyesfajta nagyívű terv megvalósításába belevág az ember, még nem sejti, hogy mi vár rá. Honnan is sejthetné, ha először csinál ilyet? Én sem tudtam, hogy mivel jár ez. Ma már tudom. És két kemény év tapasztalatából tudom.

Külső szemlélő számára a tippeléshez adódik két véglet. Mindkettő olyan, amellyel igen könnyű azonosulni, főleg laikusként.

Az egyik véglet arról szól, hogy az én fejemben már az induláskor eleve készen volt minimum 139.708 darab fejezet, ezeket csak monitorra kell vetnem. A másik véglet meg az, hogy sejtelmem sincs soha, semmiről, mindig aznap döntöm el, hogy merre haladjon a sztori, olykor hasra ütés módszerével kivitelezve.

Az igazság nemcsak odaát van, és nemcsak a kettő között, hanem egy sokkal bonyolultabb rendszerben működik, mint ahogy eme jámbor olvasók elképzelik. Viszont azt kell mondanom, hogy mindkét olvasói elképzelésnek van valamennyi valóságtartalma. Még ha nem is úgy, ahogy a fenti tippeket velem megosztó barátaim és ismerőseim gondolják.

Akiket tényleg érdekel az Osmosis felépítésének módszertana, azoknak egyetlen szót ajánlanék a figyelmükbe: mérföldkő. Ennyi a lényeg.

Az én fejemben az Osmosis történetvezetésével kapcsolatban csakis olyan mérföldkövek szerepelnek, amelyek igen távol vannak egymástól. Tudom, hogy miért és hova kell eljutnia a sztorinak egy-egy szakaszon belül. De hogy azt a két mérföldkövet mi módon és főleg mennyi idő alatt tudom összekötni, az mindig napi, legfeljebb heti szintű döntések és alkotások sorozata.

Nagyon nehéz erről úgy írni, hogy az ember ne spoilerezzen, de azért megpróbálom.

Tudom, hogy mi fog történni Dariosszal a hetedik, nyolcadik vagy kilencedik kötetben. Azt is tudom, hogy milyen jellemfejlődésen fog keresztülmenni. Azt is tudom, hogy mi a célja, mik az indíttatásai, milyen múltbeli emlékek vezérlik, és még azt is, hogy mi történt vele a földi életében, és azok a történések hogyan fogják befolyásolni az evilági ténykedését.

De nem tudom, hogy kivel és mit fog beszélni a következő fejezetben. Vagy az azutániban.

Tudom, hogy majd mi lesz a sorsa Osmosisban, hogy mi lesz az utódaival, hogy mikor fog kilépni a történetből, és akkor majd mit fog gondolni arról, vajon mit sikerült megvalósítania abból, amit szeretett volna.

De halvány fogalmam sincs, hogy ez melyik kötetben történik majd, és addig kivel, mikor, hol és mit fog csinálni.
És ez elmondható lényegében az összes jelenlegi főszereplőről.

Épp ezért van az, hogy a nap huszonnégy órájában benne kell élnem ebben a történetben. Csakis az járhat az agyamban a napom minden szabad percében, hogy a következő egy-két-három fejezetben mi történjen.

Az Osmosist írom fejben akkor is, amikor a villamoson utazom, amikor lemegyek kenyérért a boltba, amikor hanyatt fekszem egy kád forró vízben, és a plafont bámulom, meg amikor kibontok egy jófajta vörösbort, és elhatározom, hogy most akkor az Osmosist fogom írni fejben.

Ez persze nem mártíromság, nem panaszkodás, nem rinyálás, és főleg nem összehasonlítás, elvégre az uránbányászathoz meg a tengerikapáláshoz képest az Osmosist írni nem is munka. Ez csak egy szimpla leírás arról, hogy milyen a „soha véget nem érő történetet” írni, ha már néhányan kíváncsiak voltak rá.

És nyilvánvalóan akadnak olyan helyzetek, amikor nem is szabad az Osmosisra gondolnom. Például amikor a családommal vagyok, vagy más emberek szövegeit korrektúrázom. Ilyenkor eszembe sem jut (vagy juthat) az Osmosis.

De az tényleg úgy van, hogy a napom minden percét az hatja át, mi legyen a következő fejezetben, hogyan épüljön fel, mit sugalljanak a párbeszédek, mi legyen a konfliktus, hova vezethet tovább a történet.

Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy egy-két naponta írok rövidebb fejezeteket, vagy öt-hat naponta hosszabbakat. A végeredmény ugyanaz. Főleg annak tükrében, hogy sok olvasó „összevár” nagyobb mennyiségű olvasnivalót, és sokkal ritkábban jár ide, mint azok, akik napi szinten igényelnék a folytatásokat.

Most megint az történt, hogy elszámítottam magamat fejben a téli „lezáró” fejezet kapcsán, és lesz belőle kettő. De aztán tényleg csend lesz egy darabig, mert szerintem igen nagy szükségem van rá.

Nem fogok abba a hibába esni újra, hogy azt mondom, a tényleges „utolsó” fejezet még ma megjelenik. De amikor majd igen, azt egészen félreérthetetlenül lehet majd tudni, a végére elhelyezett szerzői szöveg miatt.