A Kormányzói Hivatalban az szakította félbe a megbeszélést, hogy az öreg Trin kért bebocsáttatást a helyiségbe. Dariosz titkárának megjelenése átalakította az ülésrendet is, mert Nihuc a két anagur törzsfő közé telepedett – tudván, hogy egyedül ők nem értik a meori nyelvet –, és vállalta a fordítást.
Trin meglehetősen aggodalmas arccal ült le a vezérezredes helyére, és a papírjait böngészve vészjósló hangon adott hírt a köztársaság biztonsági szolgálatának felméréseiről:
– Az adatokat átvizsgálva feltűnt nekünk, uram – jelentett a kormányzónak –, hogy figyelemre méltó különbségek mutatkoznak bizonyos számoszlopok között. Értem ez alatt, hogy az Olimpiai Játékokra önmagukat benevező személyek, illetőleg a selejtező versenyeken valóban és ténylegesen megjelent küzdők mennyisége között számottevő eltérés mutatkozik.
– Mire utalhat ez szerinted? – kérdezte Dariosz.
– Nyilvánvalóan arra, hogy az Olimpiai Játékok örvén számtalan illető kapott bebocsáttatást Osmosis szigetére, akiknek esze ágában sem volt indulni a versenyeken, és ezekről a kétes személyekről jelen pillanatban nem tudhatjuk, hogy hol tartózkodnak, mit csinálnak és mire készülnek. Eltűntek az államigazgatásunk szeme elől, és a számuk valószínűleg eléri az ezres nagyságrendet is.
– Hadd nyugtassalak meg – tette az öreg titkár vállára a kezét Dariosz –, hogy pontosan tudjuk, ezek az emberek most hol tartózkodnak és mire készülnek.
– Csakugyan, uram? – emelte fel kétségbeesett arcát a papírjaiból Trin.
– Igen. Ha eddig megbíztál bennem, akkor kérlek, ezek után is helyezd belém a bizalmadat, és hidd el, hogy a legteljesebb mértékben ura vagyok a helyzetnek – mondta nagyon komolyan és valami végtelenül megnyugtató hangon a kormányzó. Legalábbis az öreg titkár így érezte, és állta Dariosz tekintetét, aki mindvégig a szemébe nézett. – Pontosan tudom, hogy a Monostorban várakoznak a köztársaság ellen szövetkezők, kétharmaduk orzó, egyharmaduk helyi lázadó… – sorolta Osmosis első embere, és aztán szépen elmesélt mindent, amit erről a szervezkedésről az adott pillanatban tudni lehetett.
Trin végighallgatta a kormányzó összefoglalóját, de azért az már közben is látszott az arcán, hogy akadnak kérdései:
– Tudatában vagy, uram, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor Osmosis legmagasabb vallási vezetőjével kell megvívnod a hatalomért?
– Tudatában vagyok.
– És az felmerült már benned, uram, hogy a főnemesség legelőkelőbb tagjai, akiknek a befolyása…
– Őket csak bízd rám, derék Trin! – harsant fel Nihuc szava, és a vezérezredes annyira meggyőző tekintettel bombázta a kormányzó titkárát, hogy az idős hivatalnok egészen beleszédült.
– Vezérezredes úr – szólalt meg nagy sokára Trin –, nemrég kaptam egy olyan jelentést, mely szerint ma estére hivatalos vagy egy bizonyos nemesi udvarházban elköltendő vacsorára. Igaz ez?
– Igen – felelte Nihuc.
– Bevallom őszintén, ezt a jelentést akár még tegnap is aggodalommal fogadtam volna – ismerte el a titkár –, de most már derűlátó vagyok ez ügyben. Ugye, van okom erre a derűlátásra?
– Minden okod megvan rá – nyugtatta meg a vezérezredes. – Nem akarom hosszan kifejteni a témát, legyen elég annyit tudnod, hogy az említett vacsorára hivatalos társaság minden egyes tagja a köztársaság bukását akarja, de ez a kívánságuk ma éjjel maradéktalanul és visszavonhatatlanul el fog múlni.
Trin nem forszírozta a részleteket, tökéletesen beérte annyival, amennyit Nihuc közölt eme tárgyban. Már csak azért is, mert volt egy másik téma, amely viszont láthatóan sokkal nagyobb mértékben foglalkoztatta a titkárt:
– Nehezen hozom szóba, uram – kezdte mondandóját, újra a kormányzónak címezve szavait –, de lenne itt még egy másik ügy is. A hozzám befutott jelentések értelmében bizonyos személyek a délelőtt folyamán megfordultak abban a városrészben, amelyet vigalmi negyednek nevezünk. Nem könnyű nekem erről beszélnem, hiszen jómagam pontosan tudom, hogy a szóban forgó illetők, akinek viselkedését a jelentés taglalja, olyanok, akiket volt szerencsém megismerhetni itt, ebben a helyiségben, és akikről azt közölted velem, nagyuram, hogy az istenek bizalmát élvezik. Ezt a körülményt természetesen nem köthettem a jelentéstevők orrára, mindazonáltal a rózsaszín zászlós…
– Hadd válaszoljak én erre a kérdésre – szólalt meg Mario tökéletes meori kiejtéssel. – Bizonyára az én személyem is szerepel azokban a jelentésekben, és eszemben sincs tagadni a valóságtartalmukat. Valóban látogatást tettem ma a vigalmi negyedben, de a célom nem az evilági örömök hajszolása volt. Tudnod kell, tiszteletreméltó titkár úr, hogy nekem van egy szerelmem, akihez mindörökké hűséges leszek. Viszont a látogatásom a rózsaszín zászlós ház környékén olyan adatok megismeréséhez juttatott engem, amelyeket máshonnan igen nehéz lett volna beszerezni, ha nem egyenesen lehetetlen. Ezekkel az adatokkal és frissen szerzett ismeretekkel a köztársaság ügyét kívánom szolgálni. És ha most nem mondok igazat, akkor azonnal vegyék véremet az égi hatalmak!
Azzal felállt a székéről, előhúzta rövid tőrét, és határozott mozdulattal hasba szúrta magát, de olyan keményen, hogy a fegyver a markolatáig befúródott a testébe.
A sebzés helyén vér nem serkent, sem a bőr és a hús felhasadásának semmi mással össze nem téveszthető hangja nem hallatszott. És amikor Mario kirántotta magából a tőrt, az égvilágon semmiféle nyom nem maradt a hasán.
Az öreg Trin arcán először döbbenet tükröződött, aztán elöntötte azt a ráncos ábrázatot a csodálat, a megnyugvás és a bizakodás minden jele. Most már valóban derűlátóan tekintett a várható fejlemények elé, mert sziklaszilárd meggyőződésévé vált, hogy az istenek velük vannak, és minden létező módon támogatják a köztársaság szent ügyét.
Szubotáj hanyatt vetette magát a székén, mintegy a két hátsó lábára állítva azt, mégpedig azért, hogy a feje Nihuc kövérkés teste mögé kerülhessen. Így pillantott oldalra, Attila tekintetét keresve, és a magyar, mintha csak megérezte volna törzsfőnök kollégája szándékát, szintén hátradőlt, és a tatárra nézett.
– Azért erről a trükkről alkalomadtán jó alaposan ki kellene kérdeznünk az olasz fiút – súgta Szubotáj anagur nyelven, Attila egyetértő bólintásával kísérve.
