Osmosis – 386. fejezet

Minél több nap telt el, Mario annál jobban megszerette ezt az új életet. Már sokkal ritkábban törtek rá kínzó érzések, vagy éppen felismerhetetlen és érthetetlen emlékek. Egyre kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, ezzel együtt tevékenynek és hasznosnak is, és néha, egy-egy kósza percre szinte már – kimondani is félt maga előtt – boldognak. Csak az volt a baj, hogy ilyenkor rendszerint eszébe jutott Emma, aki elrontotta az egészet.

A Kisfiú meglepően sokat tudott segíteni neki. Lefekvés után például ilyeneket duruzsolt a fülébe, monoton hangon, mint valami önjelölt guru:

„Lehunyod a szemed, és elképzelsz magad előtt egy tavat. Éjszaka van. A tó vize először háborog, mert viharos szél korbácsolja, de aztán szépen elnyugszik, míg végül olyan sima lesz a víztükör, hogy tisztán megláthatod benne a teli Ezüstholdat. Mintha csak két Ezüsthold lenne Evilágon. De te mindig tudni fogod, hogy amelyik az égen világít, az az igazi Ezüsthold, a tóban csak a tükörképe látszik.”

Meg olyanokat is, hogy:

„Most elképzelem a lelkemet úgy, mintha egy folyadékkal teli üvegkancsó lenne. Nem jó erre az üvegkancsóra nézni, mert csupa ronda és mérges színű folyadék szerepel benne, egymásra rétegezve. Legfelül egy lila színű, zavaros lé rontja az összhatást. Kellemetlen még rápillantani is. Kiöntöm hát a kancsóból, és így megszabadítom a lelkem üvegkancsóját a rossz emlékektől. Alatta méregzöld folyadékréteg marad, szép lassan ezt is kiöntöm a földre, így szabadítom meg a lelkemet a haragtól. Aztán következik az okkersárga, a rozsdabarna és a fekete lé. Elégedetten nézem, ahogy a kiöntött folyadékot magába issza a föld, és közben megkönnyebbülök, ahogy eltűnik a lelkemből minden zavarodottság, félelem, harag, bántás, irigység, bizonytalanság, és velük együtt minden rossz emlék is. Az üvegkancsóm immár teljesen átlátszó és ragyogóan tiszta.”

Mario eleinte megmosolyogta ezeket a próbálkozásokat, de hamar megtapasztalta, hogy a Kisfiú módszerei bizony hatásosak. Innentől fogva kettőzött figyelemmel összpontosított az android szavaira, pontosan követte azokat, és minden áldott reggel egyre kipihentebben és vidámabban ébredt.

Egyébiránt csöppet sem volt unalmas az élet a Déli-földrészen, mert az itteni lét minden pillanatban a kettősség élményét hordozta magában. Az ős-meorik nyugodt és kiszámítható mindennapjaival például éles ellentétben állt a kikötő vibráló és színesen kavargó varázslata.

A gyékényszoknyások életét a monoton munka mellett számtalan különös hagyomány és varázslatos összejövetel tette élvezhetővé, és ezeken az eseményeken Mario mindig igyekezett kitüntetni magát. Megtanulta a helyiek táncait, felvette a szokásaikat, és egyre sűrűbben kapta magát azon, hogy már sokkal szűkszavúbban fogalmaz, ahogy azt Ulalu törzsfőnöktől, a „művezetőtől” és népes családjától, nemzetségétől hallotta.

Délidőben, míg mások a fűkunyhóik vagy a pálmaligetek árnyékában ejtőztek, kifejezetten sokszor járt le a tengerpartra, hol a kikötő forgatagát élvezni, hol meg csak egyszerűen bámulni a tengert. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért, de mindig elbájolta, megnyugtatta és végtelenül ellazította ez a miliő. Néha csak hanyatt feküdt a parton, lehunyta a szemét, és hallgatta a zsibongást, mint valami nyugtató zenét. Máskor egyenesen belevetette magát a sűrűbe, és hosszasan bámulta a mutatványosokat a piacon.

Ezek az előadói társulatok többnyire a Szigetvilágból érkeztek, hogy jó pénzért elszórakoztassák a kikötő népét a produkcióikkal. Persze nem az őslakosok érdeklődésére alapultak ezek a vállalkozások, hiszen a helyi lakosság nem akart, de nem is tudott volna ezüstpénzekkel fizetni a nyíltszíni előadásokért. A hajósok és a kereskedők azonban nem voltak szűkmarkúak, mert értékelték, hogy a mutatványosok különleges színt visznek a kikötők megszokott, mindennapi életébe.

Mario egyedül azokat a napokat utálta, amikor Ulalu művezető valamelyik tengerparti sólepárlóba osztotta be. Pedig nem volt nehéz munka, és akinek volt egy csöppnyi esze, az hamar megértette, hogy mikor és milyen sorrendben kell kinyitni vagy éppen elzárni a gátakat a medencék furfangos zsiliprendszerében. A só elterítése a kisebb-nagyobb teraszokon sem volt ördöngös feladat, még a meglehetősen primitív faszerszámokkal sem. Csakhogy az olasz fiú bőre túlságosan érzékeny volt a sóra, a szeme pedig a vakító napsütésre, így nehezebben viselte a partvidéki tevékenykedést, mint mások. De összeszorította az ajkát, és zokszó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, azzal vigasztalván magát, hogy a nehéz munka nemesíti a lelket.

Az egyik este, vacsora végeztével letelepedett vele szemben Ulala, a törzsfőnök lánya. Megfogta mindkét kezét, kicsit megemelte őket, közben pedig aggodalmasan szemlélte a holdfényben a sótól kisebesedett két alkarját. Aztán felpattant, elviharzott a fűkunyhók felé, és hamarosan egy fatégellyel tért vissza, amelyben valamiféle narancssárga kenőcs szerepelt. A lány óvatosan felkente a gyógyírt a sebekre, és Mario úgy érezte, hogy ez a bársonyos érintés nemcsak kellemesen hűsítő, de egyúttal izgalmas is. Amióta a Déli-földrészen tartózkodott, most jutott eszébe először, hogy milyen régóta nem volt nővel.

Mindenesetre nem volt módja semmiféle pajzán gondolatban elmerülni, mert ekkor megállt fölöttük Ulalu művezető, és határozottan kijelentette:

– Te többet nem sóterasz.

Mario még egy pár nappal ezelőtt is nevetett volna magában a megfogalmazáson, hiszen egészen kicsiny gyermekkora óta biztosan tudta, hogy ő nem sóterasz, hanem ember, de most még csak el sem mosolyodott. Egyrészt mert szinte ujjongott magában, amiért nem kell többé a sólepárlóknak még csak a közelébe se mennie, ha nem akar. Másrészt pedig megszokta már a szűkszavú ős-meori nyelvet, és maga is úgy gondolta, hogy egyáltalán nem volt szükséges több szó az örömhír átadásához. Ő többet nem sóterasz, és kész. Nem kell ezt jobban ragozni, nem költő itt senki, olyasféle szószaporítók legfeljebb a mutatványosok között szoktak akadni, a kikötőben.

Mellesleg nem is lett volna alkalma sem hangosan ujjongani, sem gúnyosan kacarászni, sem tovább élvezkedni, ugyanis ebben a pillanatban Ulala befejezte a gyógykezelést, és eltávozott az édesapjával együtt, a helyükön viszont felbukkant a rendkívül szigorú tekintetű Tutyi.

– Tye työbbety nyem nyéz Ulala – közölte keményen. – Ulala ény bigém.

Na, most jött el az a pillanat, amikor Mario mégiscsak elmosolyodott:

– Teljesen nyugodt lehetsz, Tutyikám, eszembe sem jutott lecsapni a kezedről a bigédet – bizonygatta barátságosan. – Mellesleg hadd gratuláljak, hogy ilyen hamar sikerült elsajátítanod az ős-meori nyelvet.

– Na látod – csapta hátba ifjabb Kalrundot Gunnerud herceg. – Én megmondtam, hogy a kordés ember nem olyan, csak te sosem hiszel nekem, mindig csak pattogsz meg keménykedsz. Miért lettél ilyen kemény és pattogós, mióta idejöttünk a napfényes partra? Itt mindenki nyugodt, legyél te is az. A nyugalom a lélek legjobb gyógyszere, pont olyan, mint a sötétségnek a gyertyafény, a gyertyának meg a viaszos kanóc, tehát legyél nyugodt, mint egy kanóc.

Ezt a kellemes nyugalmat másnap szokatlan közjáték zavarta meg. Alkonyat közeledtével a tengerpart irányából felbukkant egy nyolctagú különítmény. A törzs éppen vacsorát ült, amikor a harsány banda átcsörtetett a pálmaligeten. Ulalu szúrós tekintettel pásztázott végig rajtuk, aztán egyetlen intéssel eligazította az övéit. A férfiak többsége szétrajzott a szélrózsa minden irányába, a nők és a gyerekek pedig visszahúzódtak a fűkunyhókba.

– Mi készül itt? – ragadta meg ösztönösen tőre markolatát Mario, de a Kisfiú odasúgta:
– Csak maradj veszteg, és figyelj.

A banda egyre közeledett, és most már jól ki lehetett venni, hogy középen egy háromszögletű csákót viselő, szakállas fickó halad, aki a leghangosabb valamennyi közül, tőle balra pedig egy szemkötős kis mitugrász lépdel, pórázon vezetve egy szelídített farkast. Láthatóan mind a nyolcan ittasak voltak, és mindannyian fegyvert viseltek. Ki kardot, ki íjat, ki bárdot.

Ulalu két másik férfival és a Kisfiúval a különítmény elé sietett. Mivel nem volt túl nagy a távolság, Mario jól hallhatta, hogy miről folyik a diskurzus. A jövevények vezére a leginkább orzók által beszélt, norling és meori keverékéből álló nyelven győzködte a házigazdákat, hogy adják el neki közvetlenül az árujukat, harmadik fél beiktatása nélkül, ő pedig aranyban fizet. A nyomaték kedvéért meg is csörgetett egy pénzzel teli bőrzacskót.

– Látom, először járnak erre, főnök – harsant fel egyszer csak a Kisfiú hangja. – Vagy legalábbis most hagyták el először a kikötőt meg a piacot, a jó üzlet reményében. Csakhogy itt nem így mennek a dolgok.

A csákós alaposan meglepődött. Nemcsak azon, hogy egy nyolcéves forma kölyök akar vele tárgyalni, hanem azon is, hogy az orzók nyelvén szól hozzá, ráadásul magázódva. De nem volt lehetősége ezen hosszasan morfondírozni, mert a Kisfiú folytatta:

– Mi nem kereskedünk, csak termelünk. Bármiféle vásárlás kizárólag a parton lehetséges. Elég bőséges a kínálat a piacon. Menjenek csak vissza, és nézzenek szét alaposan, ha eddig elkerülte volna becses figyelmüket.

– Jól felvágták a nyelvedet, öcsi! – röhögött fel a csákós bandavezér, és a nyomaték kedvéért újra megrázta a pénzes erszényét. – Nem nagyon érted, mi az az üzlet, igaz-e? Aranyban perkálunk, és jobb árat fizetünk, mint a part menti kereskedők, így ti is jól jártok, meg mi is.

– Inkább maga nem érti, hogy miben áll errefelé az üzlet – nyugtatta meg a Kisfiú. – Az erszényét napestig rázhatja, mint a csörgődobot, legfeljebb majd táncolunk rá, ha jó lesz a ritmus. De nem fogadunk el pénzt. Nem izgat minket az aranya.

Ekkor a szemkötős figura is szükségét érezte, hogy beszálljon a tárgyalásba:

– Beszélhetünk másképp is, ha már ennyire gyengeelméjűek vagytok! – harsogta fenyegetően, majd rántott egyet a pórázon, mire a szelídített farkasa bebizonyította, hogy nem is annyira szelíd, mert vadul acsarogni kezdett, és úgy tűnt, legszívesebben Ulalunak ugrana neki.

Ekkor Ulalu rámutatott a farkasra, egy pillanattal később pedig halk surrogással átszelte valami a levegőt, és az a valami feltehetően a farkas testében állhatott meg, mert az állat keserves nyüszítéssel a földre vetette magát, kapart és vergődött egy darabig, míg végül félrecsapott nyelvvel kilehelte a lelkét.

Mario oldalra pillantott, és a legközelebbi bokor mögött egy köpőcsöves férfit látott meg, aki féltérdre ereszkedve éppen „újratöltötte” a fegyverét. Az orzók viszont nemigen láthatták, honnan támadtak rájuk, legfeljebb annyit érzékeltek, hogy a szélcsend ellenére mintha zizegne valami egyik-másik pálmafa lombozatában.

– Nem tudjátok ti még, hogy kikkel kezdtetek ki! – ordított fel a csákós, de a Kisfiú szelíden leintette:

– Inkább maga nem tudja, mibe keveredett, főnök. Vagy talán ismeri a meori nyílmérget? Volt már hozzá szerencséje? Ha nem, akkor lehet, hogy mindjárt új élménnyel fog gazdagodni. Néhány harcos ebben a pillanatban is a maga pecsére céloz a fúvócsövével. Akad-e olyan önfeláldozó egyén a cimborái közt, aki hajlandó kiszívni a maga pecséből a nyílmérget, amíg tízig számol? Jól gondolja át, mert ha nincs, akkor maga halálra van ítélve, főnök. Kivéve persze, ha saját magán is képes végrehajtani ezt a mutatványt.

Az immár pesszimista bandavezér riadtan pislogott körbe, és valahogy egyik bűntársa arcán sem fedezte fel a túláradó örömöt a remek lehetőség kapcsán, hogy mindjárt kiszívhatják a főnök pecsét, amennyiben úgy adódik.

A szemkötős mitugrász reagált elsőként, mégpedig azzal, hogy elengedte a döglött farkasa pórázát, mintha attól tartana, hogy a nyílméreg esetleg pórázon keresztül is fertőz. Lassan hátrálni kezdett, és hamarosan a másik hét haramia is követte a példáját. Amikor a banda végképp eltűnt a ligetek mögött, a törzs férfiai lemásztak a pálmafákról, előbújtak a bokrok mögül, és visszaültek a vacsorához, mintha mi sem történt volna.