– Megtudtad, amit akartál? – kérdezte Raudona, már a vadászgép fülkéjében.
– Nem – felelte Dariosz –, de annyit megtudtam, amennyi elég ahhoz, hogy arra kérjelek, olyan gyorsan húzzunk el erről az átkozott szigetről, hogy a fejem leszakadjon!
– Nagy szerencséd, hogy annyira fejlett vagyok, hogy tudom, mikor kell szó szerint venni egy ember kérését, és mikor nem – jegyezte meg a metamorf, és természetesen szép fokozatosan gyorsította fel a Golubot utazósebességre.
Amikor landoltak a Régi Aréna küzdőterén, a kormányzó furcsa pillantást vetett a pilótára:
– Az megvan neked, hogy még mindig aldeai palotaőr vagy? Nem hiszem, hogy szerencsés lenne ebben a formátumban a többiek közé menni.
– Csak azt akartam megvárni, amíg kiszállsz, hogy ne terheljelek egy újabb…
– Újabb mivel? – vágott közbe Dariosz. – Traumával? Hidd el, ami Sztavrila szobájában elhangzott, ahhoz képest az sem zaklatna fel, ha farzsebes kenguruvá változnál a szemem láttára.
Raudona természetesen nem változott kenguruvá, pláne nem farzsebessé, így hamarosan két megszokott személyiség csatlakozott a többiekhez: egy kisportolt testalkatú fiatalember és egy vörös hajú fiatal nő.
– Na, most már önthetsz nekem is a borból, drága barátom – lépett oda Dariosz a magyarhoz, de csakhamar elégedetlenségének adott hangot: – Mi ez a gyűszű? Ennél kisebb poharat nem találtál?
– Javíts ki, ha tévednék, kormányzó – tárta szét a karját Attila –, de utolsó józan emlékeim szerint ez itt a Kormányzói Palota lugasa, ahol te vagy a házigazda. Minek hozattál ilyen kicsi poharakat, ha nem is tudsz belőlük inni?
Szubotáj óvatosan megérdeklődte:
– Szerencsével jártál az utadon, kormányzó?
Dariosz, immár egy méretes korsóval a kezében, csöndre intette a társaságot, és rövid beszédet intézett hozzájuk:
– Arra kérlek titeket, kedves barátaim, hogy soha többé ne ejtsétek ki előttem Sztavrila nevét. De még utalás szintjén sem akarok hallani róla!
Oleszja rettentően uralkodott magán, hogy lehetőleg semmilyen érzelem ne tükröződjön az arcán. És amikor úgy gondolta, hogy ez már nem sikerülhet, akkor egyszerűen lehajtotta a fejét. Csak akkor riadt fel, amikor hatalmas üvegcsörömpölés hallatszott.
Mint kiderült, Dariosz húzóra kiitta a korsót, aztán odavágta a falhoz.
– Az igen! – csettintett Szubotáj. – Nincs neked véletlenül valami orosz felmenőd, kormányzó?
– Nem tudok róla – felelte a kormányzó. – Az apám például nem orosz volt, hanem német kivándorló.
– Csakugyan? – csodálkoztak el többen is. – Ezt még sosem mesélted.
– Nem kérdeztétek – vonogatta a vállát Dariosz. – Igen, német volt. A hajdani vasfüggöny rosszabbik oldalán, Drezdában élt, egészen a német újraegyesítésig. Utána úgy döntött, jobb lesz letiplizni az országból, amíg a nagyhatalmak ki nem találnak valami újabb turpisságot a hazájával. Már húszévesen is úgy érezte, hogy nincs több elvesztegetni való ideje, úgyhogy meg sem állt Melbourne-ig.
– Hogy hívják? – érdeklődött Oleszja.
– Hans Klose volt a neve.
– Volt?
– Már nem él.
– Sajnálom – mondta Oleszja.
– Nem tudhattad – legyintett a kormányzó. – Szóval, kivándorolt Ausztráliába, és ott már C-vel írta a nevét, vagyis a nevünket. Így lettem én Darien Close. Annak idején, amikor először bemutatkoztam az Arénában, valami nagyothalló barom félreértette, és Darioszként mutatott be a többieknek. Én meg nem ellenkeztem. Hát így ragadt rajtam a Dariosz név.
– Akkor te nem is vagy ausztrál, csak félig? – kérdezte Szubotáj.
– Melbourne-ben születtem, tehát ausztrál vagyok – jelentette ki önérzetesen a kormányzó. – Ha már mindenáron felezni kell, akkor azt mondanám, hogy félig ausztrál, félig meori… Attila barátom! Mindig csak beszélgetünk, sosem iszunk? Hát hogy van ez?
A magyar szolgálatkészen teletöltött egy újabb poharat Dariosznak, és közben így szólt hozzá:
– Ez egy nagyon míves, gyönyörű pohár. Sajnálnám, ha a kőfalon végezné. Ha nem vagy orosz, kérlek, ne törd össze.
A kormányzó bebizonyította, hogy nem az orosz temperamentum, mint inkább a német fegyelmezettség jellemző rá, mert az este folyamán már nem tört össze semmit sem. Viszont sűrűn emelgette a poharát, és ezért később bizonyos dolgok összekeveredtek a fejében. Erre utalt például, amikor a legnagyobb trécselés közepette így szólt Attilához:
– Na mi az, barátom? Mindig csak iszunk, sosem beszélgetünk?
Pillanatnyi csönd után hatalmas röhögés fogadta Dariosz felcserélésen alapuló elszólását, és ez olyannyira tetszett neki, hogy még ezen az estén szállóigévé tette a mondást: „Mindig csak iszunk, sosem beszélgetünk?”. Ilyenkor Attila rögtön vette a lapot, és vigyorogva teletöltötte a poharát.
Egyre emelkedettebb volt a hangulat a lugasban, ám az este egy pontján mintha megfagyott volna a levegő. Ugyanis nem kisebb személyiség, mint Nihuc vezérezredes jelent meg a körükben, és mintha mi sem történt volna, helyet foglalt az asztalnál Guzel és Baskír között.
– Micsoda öröm, hogy újra a társaságunkban üdvözölhetünk! – szólt oda epésen a szemközt ülő Dariosz. – Mesélj, hol jártál, míg mi elhárítottuk az Osmosist valaha fenyegető legnagyobb támadást?
– Megharcoltam én is a magamét, még ha nem is itt, hanem Brindea szigetén – válaszolt komoran Nihuc.
– Örvendek, hogy láthatóan épségben megúsztad ezt a bizonyára roppant fontos küldetést – jelentette ki a kormányzó, és nem lehetett tudni, hogy közlendője hány százalékban tartalmazott iróniát.
A vezérezredes további vegzálására nem került sor, legalábbis kormányzói szinten, mert ekkor Oleszja odatelepedett Dariosz mellé, és elkezdtek valamiről pusmogni. Guzel viszont nem hagyta annyiban, és halkan odaszólt Nihucnak:
– Megtennéd, hogy visszakapcsolod magad a központi rendszerre?
– Hamarosan megtörténik – közölte szikáran a vezérezredes.
– Értem – bólintott Guzel. – Ha így, hát így. Addig is hallgasd meg élőszóban a jelentésemet.
– Egy kis figyelmet kérünk! – kiáltotta el magát Baskír, mire csönd lett a lugasban.
– Röviden ismertetném az Északi-földrészen elért eredményeinket – kezdett bele Guzel. – Raudonával sikerült a terveknek megfelelően végrehajtanunk az összes akciónkat a Fejedelemség területén, így most állóháború alakult ki a főváros környékén. A Hercegség csapatai sikeresen megostromolták a külső gyűrűket, és már az utolsó védvonalaknál járnak, viszont északról megérkezett Brital nagyúr a szabadcsapata élén, délről pedig a fő norling seregtest felvonulása várható hamarosan, Frommeldrup tábornok vezényletével. Mindezek eredményeként hosszabb időre elhárult annak a veszélye, hogy bármilyen jelentős norling hadak Osmosis megtámadásának gondolatával kacérkodjanak.
– Éljen! – harsant fel Attila hangja.
– Spanyol barátunkat mikor üdvözölhetjük újra Osmosisban? – érdeklődött Szubotáj.
– Az ő küldetése még kitart egy-két hónapig. Nem vonhattuk ki egyből a forgalomból, az túl feltűnő lett volna – magyarázta Guzel. – Ha így teszünk, akkor örökre elveszítünk egy tehetséges ügynököt, akit a jövőben még bármikor bevethetünk Kalrund környezetében. De előbb-utóbb eljön az idő, és ő is köztünk lesz.
– Köszönjük, hogy megnyugtattál minket – szólalt meg újra nagy komolyan a magyar. – Mind társak vagyunk itt, Evilágon, és felelősek vagyunk egymásért. Nem lehetünk maradéktalanul elégedettek, amíg bármelyik barátunkat is nélkülözni vagyunk kénytelenek.
– Na mi van, Attila? – kurjantott oda Dariosz. – Mindig csak iszunk, sose beszélgetünk?
Eme utolsó felszólalásnak hála újra emelkedett hangulat lett úrrá a lugasban. Ezt használta ki Nihuc, és a mulatozó társaságot magára hagyva, észrevétlenül beoldalgott az épületbe, aztán lesietett az alagsorba.
Hamarosan benyitott az egyik legtitkosabb kamrába. Két halovány fáklya világította meg a helyiséget, amelynek mélyéről nyöszörgés hallatszott.
– No, mi az, fiúk? – szólt oda vidoran a vezérezredes. – Sikerült már otthonosan berendezkednetek? Kényelmesen elhelyezkedtetek?
Eme érdeklődés azért volt végtelenül cinikus, mert a két privát fogoly, Agdil és Hulidár ekkor már jó ideje a falhoz láncolva senyvedett, mégpedig álló helyzetben, magasba nyújtott kezekkel.
– Csak egyszer szabaduljak meg innen – fenyegetőzött fogcsikorgatva Agdil, a villatulajdonos. – Olyan bosszút állok rajtad, hogy térden állva fogsz könyörögni a halálodért!
Nihuc gúnyos mosolyra húzta a száját:
– Azt javaslom, maradjunk a lehetőségek világában. Nem hallottad még azt a mondást, hogy az álmodozás az élet megrontója?
Aztán odafordult a görbe hátú bordélyigazgatóhoz, és negédes hangon megkérdezte:
– Neked is van valami titkos vágyad, Hulidár? Bökd ki bátran, hiszen szóból ért az ember, nem igaz?
A púpos fickó elcsigázottan felnyögött:
– Minden istenekre kérlek, bocsásd meg ocsmány bűneimet, Nihuc! Könyörgök, adj könnyű halált nekem!
– Halá-á-ált? – csodálkozott el a vezérezredes. – Hát miért vagy ilyen borúlátó, drága barátom? Hidd el nekem, az élet mindig tartogat nekünk valami újat, amire nem is gondoltunk volna.
Saját szavait alátámasztandó odalépett a megszeppent fogolyhoz, és babrálni kezdett a láncaival.
– Tudod, Hulidár, én már régóta töröm a fejem azon, hogy vajon nem lehetne-e segíteni a rossz testtartásodon – magyarázta közben. – És most eszembe is jutott egy módszer, amivel talán ki lehetne egyenesíteni a hátadat. A siker persze korántsem garantált, de szerintem érdemes kipróbálni.
Azzal úgy meghúzta a Hulidár karjait rögzítő láncot, hogy a púpos emberke hamarosan úgy festett, mint az a kisdiák, aki olyan magabiztosan tudja tanárja kérdésére a választ, hogy szinte megnyúlva, két kézzel jelentkezik, csak hogy őt szólítsa fel a derék tanerő.
Végezetül Nihuc elővett egy-egy kapszulát, és nemes egyszerűséggel letolta azokat a foglyai torkán.
– Ezt csak azért, fiúk, nehogy kimúljatok itt nekem. Hiszen az igazi haccacáré még hátra van…
