A helyzetet csak súlyosbította, hogy ebben a szent pillanatban defektet kaptak, és csak Mr. Greenwood kitűnő reflexének volt köszönhető, hogy nem az árokban kötöttek ki.
Rapid elkeseredett arccal figyelte a kisöreg kerékcserével kapcsolatos előkészületeit. Amikor pedig a pótkerék is előkerült, őszintén kétségbeesett:
– Könyörgök, drága uram, ne szerelje föl! Hiszen mondtam, hogy megveszem! Nem lehetne valami más megoldást találni?
– De igen! – fortyant fel az ornitológus. – Az egyik az, hogy kiállunk az út szélére stoppolni, aminek az eredményességére ebben az országban nulla százalék az esély. Tehát nagyon valószínű, hogy még évek múltán is szoborként fogjuk az égnek emelni hüvelykujjunkat, s a helyi kiscserkészek közben néhányszor megkoszorúznak minket, mint a lehetetlent megpróbáló vakmerő férfiak emlékműveit. A másik megoldás pedig az, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, itt helyben építünk magunknak egy vityillót, aztán csinos lányokat hívunk meg a házszentelő bulira, és csapunk velük egy hatalmas orgiát.
Szegény Rapid, akinek vajmi kevés érzéke volt az iróniához, őszintén elgondolkodott a dolgon. Mire ráébredt, hogy útitársa csak gúnyolódott vele, az már végzett a kerékcserével, és be is ült a volánhoz. Elkeseredett hősünk kénytelen volt szintén beszállni az autóba. Szomorúan vette tudomásul, hogy a kisöreg nem hajlandó többé szóba állni vele. A városba érve ugyanott tette ki, ahol nem régen találkoztak, aztán nagy gázt adva elhajtott.
Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy mi váltotta ki a joviális ornitológusból ezt a megdöbbentő hangulatváltozást. Nos, Mr. Greenwoodnak a pótkerék megvásárlásának erőltetése nyomán kezdett roppant gyanússá válni a dolog.
Vajon miért akart ez a fickó ilyen irreálisan magas összeget fizetni a kocsiért? – morfondírozott magában. – És miért volt olyan fontos neki a rendszám? Lehetséges, hogy nem is egy bizonyos típust keresett, hanem PONTOSAN EZT az autót? Mi lehet ebben a kis Morrisban olyan értékes, amit mindenáron meg akart szerezni?
Miközben ezen gondolkozott, egyszerre kövér verítékcseppek lepték el a homlokát: „Te jó ég! Lehet, hogy ez a fickó nem is olyan hülye, mint amilyennek tette magát, hanem egy nagyon is intelligens, minden hájjal megkent svihák?”
Ebből a feltevéséből is kitűnik, hogy Mr. Greenwood mennyivel jobban ismerte a madarakat az embereknél. Mindenesetre felidézte magában autója vásárlásának körülményeit, és így utólag az is meglehetősen gyanússá vált számára, hogy az akkori eladó milyen gyorsan távozott a helyszínről az üzlet megkötése után. (Szegény kisöreg nem sejtette, hogy a fickó annak idején csupán azt nem akarta megvárni, hogy az elindulás után nem sokkal leszakadjon a hátsó futómű, amelyet már csak az imádság tartott össze.) Mindezekre egyelőre nem talált elfogadható magyarázatot, azt azonban elhatározta, hogy tüzetesen átvizsgálja a kocsit, mert abban viszont csaknem egészen biztos volt, hogy öreg jószágának mégiscsak kell rejtenie valamilyen értékes dolgot.
Amint kitette Rapidot, egyenesen hazahajtott, gondosan lelakatolta a kertkaput, aztán nekifogott a kis Morris szétszedésének. Először is a pótkerék gumiját hasította fel, majd sorban a többi négyet. Ezután következett a kormány és a műszerfal kiszerelése. (Közben nagyívű terveket szövögetett arról, hogy ez idáig megírt tanulmányait egy kötetben jelenteti meg, sőt, lefordíttatja a világ összes élő és holt nyelvére, és mindegyik példányból küld egyet a brit tudományos akadémia elnökének.) Aztán leszabta az ajtókat, felhasította az ülések kárpitját, valamint az utastér belső borítását, majd nekiállt, és apró csavarokig szétszedte a motort.
A nagy és egyelőre eredménytelen munka előrehaladtával látványos visszafejlődésen mentek keresztül a hobbimadarász vágyálmai. A semmit sem rejtő ajtókárpitok láttán úgy döntött, megelégszik azzal is, ha csak a jelentősebb világnyelveken jelenik meg tanulmánykötete, később már az is kielégítette volna, ha csak az angol kiadást teszi lehetővé a zsákmány. Amikor pedig már csupán a kipufogódob volt sértetlen állapotban, a végsőkig elkeseredett ornitológus amiatt imádkozott, hogy legalább a romok elszállíttatására való jöjjön össze. Kalapáccsal esett neki a rozsdás alkatrésznek, de a belsejében sem talált mást, mint piszkot és rozsdát.
Csalódottan huppant le kocsijának maradványai közé, és keserves zokogásra fakadt. A kerítés mögül egy nem kevésbé szomorú illető figyelte csendesen: Rapid. Hősünk ugyanis nem nyugodott bele a visszautasításba. Amikor Mr. Greenwood kirakta, leintett egy taxit, és az ornitológus kocsijának nyomába eredt. Megérkezésük után talált egy jó leshelyet magának, s innen nézte végig a tudós egyre dühödtebb működését, először izgatottan, később egyre inkább lelkiismeret–furdalással vegyes sajnálatot érezve. Bánatosan indult vissza a motelbe, s közben megfogadta magában, hogy amint lehetősége lesz, kárpótolja majd a szimpatikus kisöreget.
A többiek egyáltalán nem vették észre Rapid lehangoltságát, mert éppen Rita kisasszony szenzációs bejelentésével voltak elfoglalva:
– Ezt hallgassátok meg, srácok! Sikerült belekukkantanom a Hotel Ibéria számítógépébe, ne kérdezzétek, hogyan…
– Nem kérdezzük – jegyezte meg epésen Tim –, bizonyára egy magas, kisportolt recepciós fiú segítségével.
– A lényeg az – folytatta izgatottan Rita –, hogy a nyilvántartás szerint a százhuszonhármas szoba holnap megürül, és ekkortól az olaszok fogják igénybe venni, mivel már megérkezésükkor jelezték ezen szándékukat. Vessétek ezt össze azzal, hogy a kód pont a százhuszonhármas számmal kezdődik. Értitek már? Az ékszerek abban a szobában vannak elrejtve, és Tardelliniék csupán azért vártak eddig türelmesen, hogy majdan feltűnés nélkül vehessék birtokba a zsákmányt!
