Tockostadból bizonyára a próféta beszélt, amikor a körbeszimatolást említette. A lámák szobája előtt ugyanis olyasféle szag terjengett, mint valami kikötői matrózlebujban. A hegyi vezető elgondolkodva fintorgatta az orrát, aztán megállt az általam mutatott szoba előtt, bekopogott, majd röviddel utána megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt.
– Ki az? – hangzott bentről az Élő Isten ijedtséggel vegyes bosszús hangja.
– Elnézést a zavarásért, szencséges uram, Stramm Tockostad vagyok, akarnák valamit kérdeni kend őszencségedtől.
– Mi történt, kedves barátom? Valami baj van?
– Nincs, de ha nem vóna kifogása ellene, szeretnénk használni a rádiójukat, hogy jelentést adhassunk le Kajmánoduba, tuggya, a gyilkosságok miatt.
– Nem segíthetek, kedves fiam, sajnos néhány napja a mi készülékünk is összetört.
– A maguké IS? – csodálkozott el a norvég. – Hogy teccik eztet érteni? Hunnen teccik tunni, hogy a miénkkel mi vót?
Bentről üvegcsörrenés, valamint izgatottnak hangzó motozás zaja szűrődött ki.
– Ööö… úgy rémlik, mintha… mintha valamelyik tudós megemlítette volna tegnap…
– Áhá, ércsük – mondta Stramm, aztán két karját kiterjesztve hátrébb terelt minket, majd előrelendítette a jobb lábát, és a következő pillanatban már csak annyit láttam, hogy az ajtó tokostul bedől a szobába. A hegyi vezető beszökkent a saját maga által képzett nyíláson, mi pedig természetesen ott nyomultunk mögötte.
Mintha csak egy középiskolás fiúknak otthont adó kollégium egyik legrenitensebb szobájába csöppentünk volna. Óriási volt a rumli, állt a füst, és mindenfelé üres borosflaskák meg konyakosüvegek hevertek, néhány pornóújság társaságában. És az úgynevezett lámák is épp úgy viselkedtek, mint valami rosszaságon rajtakapott gimnazista fiúk.
– Hát eztet meg mire véljük, he? – érdeklődött vitriolos gúnnyal a norvég. – Kicsit kirúgtak a hámbul a pap bácsik, ugyi? Semmi baj, majd ha a következő életükbe katolikusok lesznek, legfeljebb meggyónják, jól mondom? Nahát, micsoda különlegesimakönyv – nyitotta szét a Lenge Hong Kong című szexlap egyik számát. – Ilyesmit én is buzgón lapozgatnák az ágyamba lefekvés előtt. Hinnye, de fájintos pipi ez a kis veres! Hát még ez a szöszi! Cccc! Nem semmi, a bisztos! Egy ilyen testbe én is szivesen kerülnék a következő életembe, sőt, még ebbe a mostaniba is. Komolyan mondom, kedvem vóna átkeresztelkedni erre a maguk vallására.
Kutatomuki mélységes felháborodást tükröző arckifejezéssel emelt fel az asztalról egy pipát és egy szelencét:
– Opi umosaszaga. Azipa faifapi pa papifapipa?
Jómagam a tekintélyes mennyiségű italos üveg kapcsán vontam kérdőre Mia Tyángot, de ő válasz helyett inkább „láma testvéreihez” fordult, és parancsoló hangon sziszegett valamit feléjük, mégpedig olyan nyelven, amelyről sajnos még Jacques Citokceau is úgy nyilatkozott, hogy halvány dunsztja sincs felőle.
– Na nem baj – nyilatkozta a hegyi vezető, öklével a tenyerébe csapkodva –, tanálunk mink mingyán közös nyelvet, arrul kezeskedhetek.
Aztán lerántotta az egyik ágyról a lepedőt, csíkokra szaggatta, és az én revolveres fedezetem alatt lekötözte egy-egy székbe az ál-szerzeteseket. Ezen tevékenység befejezése után pedig odaállt Mia Tyáng elé, és hozzákezdett a kihallgatáshoz:
– Most pedig hadd halljam: kik vagytok tik, mér adtátok ki magatokat lámának, és egyáltalába, mi ez a farsangi mulaccság, ami itten folyik, he?
Nem lehet mondani, hogy csak úgy kapkodtuk volna a fejünket a meginduló információáradatban. Tockostad azonban egy jottányit sem veszített optimizmusából:
– Úgy látom, sok vót egy kicsit eccerre ennyi kérdés… Na, akkó nézzük eggyesivel: kik vagytok?
Az Élő Isten rezzenéstelen arccal állta a norvég tekintetét.
– Na mi a rosseb van? Tán átmentél parmezán szerzetesbe, oszt örök némaságot fogadtál?
– Trappista – javította ki Möszjő Citokceau.
– Tőlem osztán mozzarella is lehet, de annyit mondhatok, hogy ha nem nyissa ki a pofáját – üvöltötte fenyegetően a revolveremre mutogatva –, akkó hamarosan úgy teli lesz lyukakkal, mint egy ementáli, oszt hónapra ippeg olyan szaga lesz, mint az állott pálpusztainak!
– No, azért nem minden papsajt – próbáltam higgadtságra inteni Strammot, kevés sikerrel.
– Mi az, Lesbie, maga még védi ezt a disznósajtot? – ordította magából kikelve.
– Dehogy! Csak azt szeretném, ha megőriznénk a nyugalmunkat, ami egy ilyen válsághelyzetben elengedhetetlen.
Mielőtt bármiféle vita bontakozhatott volna ki közöttünk a válsághelyzetben tanúsítandó helyes magatartási formákról, közbeszólt Möszjő Citokceau, aki időközben tüzetesebb kutatás alá vette a helyiséget, és felhívta a figyelmünket az egyik ágytakaró alól előbukkanó serpajelmezekre:
– Úgy látszik, uraim, az utolsó pillanatban érkeztünk. Véleményem szerint ez az öt fickó épp arra készült, hogy álruhában meglépjen a kolostorból, ha szabad egyáltalán ezt a szót használnom erre a ****** kócerájra.
– Megyek, előkerítem Hayba kapitányt – ajánlkoztam –, talán a törvényes hatóság képviselőjének jelenlétében nagyobb együttműködést fognak tanúsítani az urak.
– Jó ötlet – bólintott a norvég. – Eggyúttal szóljék kend mindenkinek, hogy zárkózzanak be a szobájukba. Csak akkor nyithassák ki az ajtót, ha én híttam őket!
Alig értem le az első szintre, nyomban összefutottam az expedíció rendőrével, aki éppen Puja szobájában óhajtott látogatást tenni, és amikor ennek okát firtattam, zavartan azt motyogta, hogy egy paragrafus kapcsán szeretne hiteles felvilágosítással szolgálni a kisasszony részére, a krepáli közlekedési rendszabályok egy nem egészen egyértelmű pontjára vonatkozóan. Megkértem, hogy ezt halassza későbbre, és miközben végigkopogtattam kollégáim ajtajait, megpróbáltam vázlatosan ismertetni vele az elmúlt percek eseményeit.
Az expedíció tagjai közül csupán Balganaivát és Menjeninnent tudtam figyelmeztetni a fokozott óvatosságra, rajtuk kívül egyedül Szenyor Leplezt találtam a szobájában. Őhozzá még bekopogni sem volt szükséges, tárva-nyitva állt az ajtaja. Az ágyán heverészett egy whiskysüveg társaságában, amely a tartalmát tekintve épp a végét járta.
– Mi a franc folyik odafönn, amigo? – érdeklődött bosszúsan a hidrológus. – Tockostadnak valami kifogása akadt az ellátással kapcsolatban?
– Nem arról van szó, hanem…
Capatos mérgesen közbevágott:
– Légy szíves, mondd meg a vezetőnknek: az, hogy nem kapott sajtot a reggelihez, még nem ok arra, hogy felverje az egész házat. Én csak konzervet kaptam, mégsem üvöltözök. Azt a jó mindenségit neki! Az embert nem hagyják aludni, aztán még van pofájuk elvárni, hogy precíz tudományos munkát végezzen! – méltatlankodott, majd egy hajtásra kiitta a maradék whiskyt.
– Nézze, Szenyor Leplez, az a helyzet, hogy kiderült… – próbáltam kihasználni a pillanatnyi szünetet, de a részeg spanyol megint csak belém fojtotta a szót:
– Egyáltalán mit képzel ez a Stramm? Nem fél az Isten haragjától? Ha gondja van a disznósajt állagával, írjon be a kolostor panaszkönyvébe, az legalább nem jár ekkora zajjal.
– Ez nem kolostor, épp azt akartam mondani, hogy…
– Igazad van, cimbora! Ez nem lehet kolostor, mert tudtommal a kolostorokban csöndes áhítatokat szokás tartani, nem pedig olyan harsogó gyóntatást, mint amilyet az Isten rendez odafönn, hogy fültanúja az egész intézmény!
– Rossz hírem van az Élő Istenről, ugyanis…
– Menj Isten hírével a fenébe! – dörgött rám haragosan. – El ne kezdd megint a hülye vicceidet, mert most egyáltalán nem vagyok rá fogékony!
Tehetetlenül sóhajtottam.
– Legalább zárkózzon be, az isten áldja meg!
– Úgy lesz – enyhült meg. – Téged is áldjon meg az Élő Isten, Lesbie komám.
