Megint csak Nihuc vezérezredes volt az, aki bekopogott az anagur törzsfők lakosztályába, és ezúttal sem várt meg semmiféle visszajelzést, rögtön benyitott. Na persze, hiába is várt volna, Attila és Szubotáj ekkor már rég egymás kedvére hortyogtak, elvégre számukra sem voltak könnyűek az elmúlt napok, nem is beszélve a virrasztásokkal alaposan teletűzdelt éjszakákról.
– Ébresztő, föl, lusta népség! – türelmetlenkedett a vezérezredes, egyelőre nem sok sikerrel.
– Mi a fenéért zavarsz már megint minket? – bosszankodott hunyorogva a magyar, majd az ablakon kipillantva hozzátette: – Ráadásul éjnek idején.
– Bizony, már jócskán besötétedett, amikor egy nagyon furcsa, háromtagú küldöttség jelent meg a Kormányzói Palotában – újságolta Nihuc. – Egyiküket már ismerhetitek, hiszen nem más, mint Baskír barátunk.
A tatár nyomban felült az ágyon a hír hallatán. Hiszen ez egyet jelenthet azzal, hogy megérkezett az ő Golub madárkája!
– A másik egy olyan vörös hajadon, akit még én sem ismertem ez idáig – folytatta a vezérezredes. – Raudona néven mutatkozott be.
Ez a közlemény egyik törzsfőt sem hozta lázba különösebben. Annál inkább a következő:
– A harmadik személy, egy szőke lány pedig Oleszja névre hallgat.
Szubotáj most már talpra ugrott, és elkezdte igazgatni a ruházatát. Közben arra is szakított időt, hogy barátságosan belerúgjon Attila talpába, amely lelógott az ágyról, ezzel ösztökélve fürgébb mozgásra a társát. Aztán odalépett Nihuc mellé, és bizalmasan megérdeklődte:
– Vezérezredes, lehetne egy kérdésem?
– Miért ne lehetne? – vonta össze a szemöldökét gyanakodva Nihuc.
– Mondd csak, mit jelent az a norling mondat, miszerint „Kallaste, oja padar nurme kalev leio ruutel”?
– Azt jelenti: „Elnézést, de nem hiszem, hogy ismerjük egymást” – fordította le Nihuc. – És most én is kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Miért akartál megerősítést tőlem, amikor ezelőtt is pontosan tudtad, hogy mit jelent ez a mondat?
Szubotáj olyasmit tett, ami ez idáig csöppet sem volt jellemző rá: zavartan dadogni kezdett, és nagy nehezen elmesélte, mit élt át még délelőtt az Arénában.
A vezérezredes a tatár vállára tette a kezét:
– Mondd csak, Szubotáj! Amióta meghallottad ezt a mondatot, azóta hajtogattad magadban, hogy el ne felejtsd?
– Hát… nem igazán, mert…
– Na látod. Tehát már akkor is pontosan értetted, amikor elhangzott. Mellesleg ebben nincs semmi furcsa, sőt. Az lenne különös, ha egy anagur törzsfő, aki idestova öt esztendeje kalandozgat a norlingok északi területein, nem tudná, hogy mit jelentenek ezek a szavak.
– Na jó, de ha esetleg valami ismeretlen nyelvjá…
– Ugyan már, Szubotáj! – vágott közbe a vezérezredes és mélyen a tatár szemébe nézett: – Kérlek, szedd össze magad, és emelkedj felül az egyéni sérelmeiden, mert szükségünk van minden kiváló képességedre. Az a gyanúm, fognak még meglepetések érni bennünket a most következő tárgyaláson.
Amikor néhány perc múlva a fáklyákkal megvilágított folyosón vonultak a Kormányzói Hivatal felé, a három illető arca teljesen különböző hozzáállásról tanúskodott. Attila ábrázatáról pontosan leolvasható volt, hogy egy finom és kiadós vacsora után leginkább egy hasonló paraméterekkel bíró alvást képzelt el magának, és a háta közepére sem kívánta ezt a legújabb megbeszélést. Szubotáj ezzel szemben olyan elfogódottan lépdelt a már jól ismert helyiség ajtaja felé, mint amikor egy igaztalan vádakkal illetett személy közeledik a mindent eldöntő főtárgyalás színhelyére, és jól tudja, hogy nem áll jól az ügye. Egyedül Nihuc volt az, aki megpróbált közömbös maradni, pedig az ő mesterséges intelligenciájában aztán vitustáncot jártak a legkülönfélébb számítások és jelentések.
Végül benyitottak a Kormányzói Hivatalba, és ekkor újra az történt, hogy mindhárman különböző módon reagáltak. Nihuc riasztónak találta, hogy Baskír energiaszintje az alatt a néhány perc alatt is számottevően csökkent, amíg ő felébresztette az anagur törzsfőket. Attila viszont a létszámra csodálkozott rá, és nem igazán értette, miért nincs jelen a kormányzó. Szubotáj viszont le sem tudta venni a tekintetét Oleszjáról.
A szőke lány az ovális asztal mellett ülve szinte tökéletes ellenpontja volt a Raudona nevezetű hölgyeménynek, legalábbis a tatár első benyomásai szerint. A vörös hajadon széles taglejtésekkel, mosolyogva csevegett az öreg Baskírral, ezzel szemben Oleszja nagyon zárt testtartásban, morcos arccal, hallgatagon üldögélt a székén. Raudona tűzzel teli és vidám volt, orcáján csak úgy pezsgett a szeplőkkel megpöttyözött vitalitás és felhőtlen életöröm, Oleszja viszont sápadt volt és fakó, a tekintetéből pedig majdhogynem gyűlölet sugárzott, még akkor is, ha egyelőre nem lehetett tudni, hogy eme érzeménynek ki vagy mi lehet a tárgya.
A kölcsönös bemutatkozások és köszöntések során azonban árnyaltabb lett a kép, mert ekkor már Raudona is úgy utasította el Attila feléje nyújtott kezét, mint valami fertőző betegséget:
– Mi nem érintkezünk férfiakkal, ha nem muszáj. Még akkor sem, ha ezzel megsértjük más népek vagy idegen kultúrák etikettjét. Mi már csak ilyenek vagyunk. – És miközben ezt közölte, úgy mosolygott mellé, mintha valami fényes dicséretet mondott volna a vendéglátás nagyszerűségéről.
– Meg lehet tudni, hogy kik azok a „mi”? – tudakolta Nihuc.
– Mi, a Mocsárvidék lányai – pontosított Raudona ellenállhatatlanul bájos hanghordozással.
Szubotájt kicsit sem érdekelte sem az etikett, sem a Mocsárvidék, de még csak az sem, hogy itt ki érhet hozzá kihez, ő egyszerűen csak letérdelt Oleszja széke mellé, és annyit kérdezett:
– Még mindig nem akarsz megismerni, galambocskám?
Az orosz hajadon még csak oldalra pillantani sem volt hajlandó, szólni meg aztán végképp nem, így hát Szubotáj fölegyenesedett, majd elfoglalta helyét az ovális asztal mellett, és együttérzésre vágyva pillantott a barátjára, Attilát azonban most másféle dolgok izgatták:
– Megjegyezném, hogy a helyiség látványosan nélkülözi a kormányzó úr jelenlétét, pedig mintha róla lenne elnevezve ez a hangulatos és sokat látott hivatal – mutatott rá a magyar.
– A kormányzó úr alszik, és amíg rajtam múlik, ez holnap reggelig így is marad – szögezte le Nihuc. – Jelenleg tehát én képviselem itt Osmosis felső vezetését.
– És mi lesz a tárgyalás napirendje? – érdeklődött a vörös hajadon, de rögtön javasolt is valamit: – Szerintem az első pont lehetne a Golub vadászgép beszolgáltatása Osmosis Köztársaságnak.
– Be-szol-gál-ta-tá-sa? – hüledezett Nihuc. – Már megbocsáss, hölgyem, de eme szóhasználatot szerfölött furcsának találom – jelezte határozottan, és ezután komoly vita alakult ki arról, hogy a Golub voltaképpen a várható átadás során kitől is kerül kinek a fennhatósága alá.
Szubotáj mozdulatlanul, komoly önfegyelemről tanúbizonyságot téve ült a székén. Pedig olyasmit élt át, amit talán még soha. Egyrészt ujjongott minden sejtje, amikor arról hallott, hogy igen, ez a valóság, az ő kis madárkája megérkezett végre, és hibátlan állapotban várja az újabb bevetések lehetőségét.
Másrészt pedig sírt a lelke, mert azt az embert, akihez egész életében a legtöbb közös szál fűzte a Földön, most úgy kellett látnia, mint aki majdhogynem katatón állapotban, kifejezéstelen tekintettel mered maga elé, és még jó, ha az a tekintet kifejezéstelen, és nem lövell gyűlölködő pillantásokat mindenki felé a helyiségben, aki szerencsétlenségére férfinak született, vagy legalábbis annak látszik.
Sírt a lelke, mert ha a Föld nevű bolygón valaha is érzett bárki iránt olyasmit, amit szeretetnek lehet nevezni, akkor annak legfőbb alanya mindenképpen Oleszja volt. Nem értette, hová tűnhettek a szőke lány elméjéből a hajdani közös élmények, a számtalan bajtársias momentum, a kegyetlen kiképzések egybekovácsoló kínja, az együtt átélt megpróbáltatások emlékei, a sikerrel teljesített küldetések örömei.
Nem tudott senki másra figyelni ezekben a percekben, csakis Oleszját bámulta. Akaratlanul is úgy rászegezte a tekintetét, mintha egy senki által nem kijelölt, de igen szigorú vizsgálóbíró lenne.
Sokáig, nagyon sokáig folyt ez a fixírozás, mígnem végre megtörtént az, ami kezdetben szinte lehetetlennek tűnt. Oleszja felpillantott, és immár ő sem vette le a tekintetét Szubotáj arcáról. Sőt, egyszer csak megmozdult a lány szája, és ékes orosz nyelven azt az egyszerű mondatot formálták meg az ajkai, nagyon halkan, de annál vádlóbban:
– Nem kerestél.
