Möszjő Varrothue közben odaért a kalapszalonhoz, amelyben éppen zárásra készülődött a tulajdonos. A rendőrfőnök – türelmetlenül ugyan – de megvárta, amíg az utolsó ügyfél után is becsukódik az ajtó, mert nem szerette volna mások előtt közölni az inkognitóban lévő Interpol-összekötővel a jelszót, melyet Gordon Owenstől tudott, s amely így hangzott:
– Szalmakalapot szeretnék venni.
Az arab üzletvezető kissé meghökkent a kérésen, egyúttal meg is könnyebbült, mert már nagyon szeretett volna bezárni, és sejtette, hogy utolsó vevője – december lévén – nem fog sokáig válogatni az említett fejfedők között:
– Sajnálom, uram, ez olyan szezonális jellegű áru, amellyel leginkább a nyári hónapokban tudunk szolgálni.
– Úgy látszik, nem értett meg. Én SZALMAKALAPOT szeretnék vásárolni – jelentette ki újból a rendőrfőnök.
– Tessék talán május körül visszajönni, akkor biztosan…
– Ne értetlenkedjen már, az Isten áldja meg magát! – markolta meg az arab fickó vállát Varrothue. – Hányszor kell még elmondanom, hogy szalmakalapot akarok venni? Értse meg, engem szorít az idő, nekem minden perc drága!
– Ne tessék türelmetlenkedni, kérem! Hát hol van még a nyár? – intette le kissé bosszúsan a kereskedő, s egyúttal lefejtette a „vevő” kezét a válláról. – Vagy talán a trópusokra tetszik utazni szabadságra? Ez esetben javaslom, hogy szíveskedjék majd ott helyben beszerezni a kívánt fejfedőt, mert nálunk bizony az ilyesmi december elején még…
– Figyelmeztettem, ne akarjon felidegesíteni, mert nem lesz jó vége! – harsogta a rendőrfőnök fenyegetően, s egyúttal kissé álszent módon is, hiszen ekkor már javában száznyolcvan fölött járt a vérnyomása. Megragadta a köpcös kis arab grabancát, és közvetlenül az arcába kiabálva, tagoltan megismételte közleményét, hogy az minden kétséget kizáróan félreérthetetlen legyen: – Szal-ma-ka-la-pot a-ka-rok!
A tulaj kissé remegni kezdett, mert az a sejtése alakult ki, hogy mai utolsó vevője valószínűleg háborodott egyén.
– Higgye el, uram, én nem vagyok sem süket, sem elmebeteg, tökéletesen értem amit mond – bizonygatta ijedten, s néhány objektív tény felemlítésével megpróbálta befolyásolni ügyfele vásárlási szándékát: – Nézzen csak oda, kinn elkezdett szállingózni a hó! Ilyen időben abszolúte nem praktikus viselet a szalmakalap, mert nemcsak hogy rossz hőszigetelő, de még át is ázik! Mondja meg őszintén, hát hiányzik magának egy kiadós agyhártyagyulladás? Miért nem vesz inkább egy báránybőr kucsmát, vagy egy nyúlszőrsapkát?
Ez volt az a pillanat, amikor a rendőrfőnök kezdett elbizonytalanodni. Lehetséges volna, hogy rosszul emlékszik a jelszóra? Végül is nem lenne csoda egy ilyen zsúfolt huszonnégy óra után. És annyiféle kalap van a világon…
Úgy döntött, hogy elölről kezdi a párbeszédet, mégpedig úgy, ahogyan azt nemrég Gordon Owenstől hallotta. Egyébként a boltos utolsó szavai is erre inspirálták:
– Mondja csak, melyik a melegebb, a báránybőr kucsma vagy a nyúlszőrsapka?
Az arab fickó kezdett egy kissé megnyugodni, és kimerítő szakmai tájékoztatást nyújtott az említett fejfedők előnyeire és hátrányaira vonatkozóan. Ám korai volt az öröme, utolsó vevőjét egy csöppet sem elégítette ki a magyarázat:
– Hallja, nekem ne rejtjelezve beszéljen! Én nem vagyok Interpol-ügynök! És most már igazán siessen, mert el kell kapnom a Mikulást, mielőtt lelécelne Calais-ből!
A kalapboltos ekkorra már teljesen szakszerű elmeorvosi diagnózist állított fel magában: ennek a férfinak az agya ledobta az ékszíjat. Megpróbált olyan beszédtónust megütni vele szemben, amelyről azt feltételezte, hogy a legalkalmasabb arra, hogy egy dühöngésre készülő őrültet lecsillapítson:
– Kedves uram, én azt tudom magának mondani, minden szakmai rejtelmet figyelmen kívül hagyva, hogy a nyúlszőrsapka melegebb viselet. De biztosíthatom, bármelyiket is választja, hajlandó vagyok a legmesszebbmenő árengedményre, ha végre vásárol egyet az említett áruk közül, és utána haladéktalanul elhagyja a boltomat, hogy bezárhassak valahára…
Möszjő Varrothue-t végleg elhagyta a béketűrése. Hevesen megrázta az arab fickót, s közben figyelmeztette, miszerint utoljára kéri arra, hogy bárki számára jól érthető módon adja elő a közleményét, mert ellenkező esetben kényszerítő eszközökhöz lesz kénytelen folyamodni.
A rémült kereskedő erre magasan kvalifikált logopédusokat és versmondásra szakosodott színművészeket megszégyenítő tökéletes artikulálással újból tájékoztatta, hogy a nyúlszőrsapka melegebb viselet, de sajnos minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert az „őrült” ekkor pisztolyt rántott, és egyúttal az arcába ordítva újabb kérdéssel állt elő:
– Rendben van, kolléga, hagyjuk ezeket a hülye jelszavakat! Mit tud a Mikulásról, hadd halljam?!
Az arab férfi elátkozta azt a napot, amikor betette a lábát a Francia Köztársaságba. Lázasan törte a fejét, vajon miért szólította ez a pszichopata őt kollégájának, és egyáltalán: mi a fenéért emlegeti folyton a Mikulást? Homlokáról kövér izzadságcseppek gördültek le, miközben elhaló hangon megpróbált számot adni ez irányú ismereteiről:
– Tudomásom szerint az egy jóságos öregember, aki rénszarvasszánnal érkezik ma este, hogy a gyerekek cipőjébe…
Möszjő Varrothue ekkor már nem volt ura az indulatainak. Olyan vallatási módhoz folyamodott, amely már rég nem divat jogállamok rendőrtisztviselőinek körében. Az elbeszélést udvariatlanul félbeszakítva a pulthoz kezdte csapdosni az akadékoskodó „Interpol-összekötő” fejét, remélve, hogy ennek hatására nagyobb együttműködést fog mutatni, azonban a kezelésbe vett személy kiszabadult a markából, és megiramodott az ajtó felé, torkaszakadtából rendőrért üvöltve.
– Én vagyok a rendőr, ha eddig nem fogta volna fel, maga marha! – kiáltott utána Möszjő Varrothue, és ismét – ki tudja hányadszor a nap folyamán – felmutatta az igazolványát.
Az üzletvezető megtorpant az ajtóban, és láthatóan gondolkodóba esett, mert leírhatatlanul bamba arcot vágott. Jó néhány perc eltelt, mire tényleg elhitte, hogy őt az imént az a megtiszteltetés érte, hogy Calais rendőrfőnöke saját kezűleg döngölte bele a fejét a pultba. Azt azonban a legrészletesebb magyarázat ellenére sem tudta megérteni, hogyan vetemedhetett a Mikulás arra, hogy kiraboljon egy ékszerüzletet:
– Nem mondom, ha játékboltról lenne szó… – dünnyögte csodálkozva –, esetleg egy édesség-nagykereskedésről…
Jacques Varrothue magára hagyta kétségeivel a motyogó kalapboltost, és reszkető lábakkal kitámolygott az utcára, ugyanis az arab fickóval ellentétben neki éppen most kezdett megvilágosodni az elméje. Szörnyű gyanúja támadt, ami kisvártatva holtbiztos felismeréssé alakult, amikor is rádiójelentést kapott Marcotagne őrnagytól.