Andrea (17/5. rész)
Márpedig éppen ideje lett volna előrukkolnia valamivel, mert lassacskán Andrea is megelégelte a hosszúra nyúlt hallgatást, és a félbehagyott mondat befejezésére noszogatta:
– Nos?… Mi volt a benyomásod a könyvtárban rólam?
– Hát… tulajdonképpen arról van szó, hogy… izé… hogy is mondjam… – Ákos úgy érezte, utoljára akkor beszélt ilyen lassan és óvatosan, amikor hétéves korában megégette a nyelvét a forró lángos. Lázasan törte a fejét, miképpen keveredhetne ki ebből a kényes helyzetből, s végső kétségbeesésében egy vaskos füllentésbe menekült: – Tudod, én az Egyetemi Élet külső munkatársa vagyok, és nemrég épp azzal bízott meg a főszerkesztő, hogy adjak le egy riportot…
A lány szeme mind kerekebbre nyílt a kíváncsiságtól, sőt, Ákos némi csodálatot is kiolvasni vélt az érdeklődő tekintetből. Ennek hatására egyre gyorsabban és összefüggőbben adta elő a mesét, miszerint olyan riportalanyt kell találnia, aki nemcsak szép és csinos, hanem színes, izgalmas, érdekes egyéniség is egyben.
– Miért fontos a riportalany külalakja? – kérdezte némileg elbizonytalanodva Andrea. – Tudtommal az Egyetemi Élet nem divatlap, pláne nem férfimagazin.
Az Almási–fiú a bennfentesek magabiztosságával nyújtott kimerítő tájékoztatást:
– Tudod, a főszerkesztő megsúgta, hogy elege van már a sok szakállas oktatóból meg kopasz tanerőből, szeretne most már egy igazán dekoratív leányzót viszontlátni a lapjában.
– És úgy véled, hogy én megfelelő alany vagyok? – mosolygott Andrea.
– Nálad elbűvölőbbet el sem tudnék képzelni – jelentette ki Ákos, s közben némi megkönnyebbülést érzett, miután percek óta ez volt az első olyan mondata, amelynek minden szava igaz volt. – Amikor először megpillantottalak a könyvtárban, rögtön az jutott eszembe: bizonyára éppen ilyen lányra gondolt a főszerkesztőm, amikor kiadta a feladatot, és ha a belbecs is olyan magával ragadó, mint a külcsín, akkor máris megtaláltam a legeszményibb riportalanyt. Épp meg akartam lesni, milyen témájú könyveket szándékozol kikölcsönözni, csakhogy mire előbújtam a polcok közül, te már eltűntél. De szerencsére újból összefutottunk, és most már biztos vagyok benne, hogy megfelelsz mindenféle kritériumnak, amit az Egyetemi Élet fölállított. És nemcsak azért, mert lány létedre programozó matematikusnak készülsz…
Andrea kénytelen volt gátat szabni a bókok áradatának, az órájára pillantva ugyanis ijedten konstatálta, hogy máris jelentős késésben van, ám Ákosnak sikerült kicsikarnia belőle újabb találkozójuk időpontját, mielőtt felszállt volna a villamosra.
Az Almási–fiúval egyelőre madarat lehetett volna fogatni, ám csakhamar lelohadt eme ornitológiai késztetése, amikor alaposabban belegondolt, miféle helyzetbe sodorta saját magát. Első útja Imréhez vezetett, abban a reményben, hátha a jóbarát ezúttal is használható tanáccsal tud szolgálni.
– Mit akarsz, öregem? Ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog! – lelkendezett Imre a beszámoló első mondatainak hallatán.
– Várd csak ki a végét! – legyintett lemondóan Ákos, majd ismertette a további fejleményeket, őszinte elképedést kiváltva a barátjából:
– Nahát! Sosem hittem volna rólad, hogy az udvarláshoz ilyen kisiskolásokhoz illő módszereket is igénybe veszel. Még jó, hogy nem azt hazudtad neki: te vagy a második magyar űrhajós, és a jövő héten indulsz a nemzetközi űrállomásra.
– Ne idétlenkedj, nagyon kérlek – temette a kezébe az arcát Ákos. – Inkább azt mondd meg, hogyan kászálódjak ki ebből a csávából!
– Igazán nem értem, miért idegeskedsz – csóválta a fejét Imre. – Írd meg azt a riportot, és küldd be a szerkesztőségbe! Mi sem egyszerűbb ennél. Ha például űrhajósnak adtad volna ki magad, sokkal reménytelenebb lenne a helyzeted. Akkor most azon kellene töprengened, hogyan küldj neki képeslapot a Holdról. Sőt! – rikkantotta Imre, és kitört belőle a kacagás: – Azok után már nem kereshetnél kibúvót, ha azt kérné tőled: hozd le neki a csillagokat az égről!
