Amikor Ákos elolvasta az első háborús híreket, majd a helyszíni tudósításokat a magyar–ukrán határon kialakult helyzetről, azonnal telefont ragadott, és először az ügyvédjét és egyben legjobb barátját hívta fel. Tiborról pontosan tudta, hogy Kárpátaljáról származik, így hát bízott benne, hogy nem lesz nehéz rávennie az együttműködésre.
Csakhogy Tibor száma foglalt volt. Ákos majdnem tíz percig próbálkozott, de belátta, hogy ha azt akarja, haladjon is valamerre a terve, akkor a többi szereplőt kell előre vennie a sorban. Így aztán János számát kereste ki, egy fuvarozó ismerőséét.
– Mi a programja holnapra, János? – kérdezte tőle. – Dolgozik hétvégén?
– Úgy néz ki, hogy nincs munkám, szabad leszek, Almási úr. Segíteni kéne valamit?
– Ahogy mondja. Szeretném igénybe venni a szolgálatait egy fuvar erejéig, ha szabad. Természetesen nem kívánom ingyen.
– Mi lenne az úti cél?
– Záhony.
– Hajjaj – sóhajtott fel a fuvaros. – Arra most nem biztos, hogy érdemes menni… No de megkérdezhetem, hogy miért nem a saját kocsijával megy a doktor úr? Talán valamiféle borkóstolós rendezvény lesz, azért kellek én sofőrnek? Hogy legyen, aki visszahozza?
– Félreértett, János. Nem személyautóról beszélgetünk – magyarázta Ákos. – A teherautójáról lenne szó. Szállítmányt kellene vinni a határra a menekülteknek.
A fuvaros végre megértette, hogy nem holmi hétvégi kiruccanásról, főleg nem borkóstolós víkendről van szó, hanem egy karitatív jellegű küldetésről. Rögtön fellelkesült, és csak úgy hadarta a kérdéseit. Mi lesz a szállítmány? Van–e ember felrakodni? Aztán meg a helyszínen lerakodni? És egyáltalán, mikorra tervezze az indulást?
– Csak nyugalom, János, hamarosan pontosítok minden információt, de előbb még beszélnem kell egy pár emberrel. Utána visszahívom – biztosította Ákos, majd a következő személyt tárcsázta, mégpedig egy Kálmán nevű ismerősét, aki egy nagykereskedelmi raktárt vezetett a külvárosban.
Szerencsére őt is egyből el tudta érni, így hamar egyeztetni tudták a részleteket. Így amikor Ákos végre elérte telefonon az ügyvéd barátját, neki már konkrét tényekről tudott beszámolni:
– Reggel hétkor berakodunk a Vágóhíd utcai raktárban, aztán megyünk érted, és felveszünk. Jó lesz így?
– Nem egészen értem – felelte Tibor. – Teherautóval fogtok értem jönni?
– Két személy is elfér a fülkében, mármint a sofőrön kívül – magyarázta Ákos.
– Az odáig rendben van, de nem lenne jobb, ha én a saját kocsimmal mennék? – vetette fel az ügyvéd. – Annak a csomagtartójában is elfér néhány csomag. Meg aztán azt hallottam, hogy fuvarra is nagy szükségük van a menekülteknek, tehát el tudnék vinni négy személyt is, mondjuk a fővárosba, ha úgy alakul.
– Kiváló ötlet – ismerte el Ákos. – Akkor legyen így. Ja, és ne felejts el szótárt hozni!
– Kérlek, ne sértegess – méltatlankodott Tibor. – A nyelvtudásom nem szorul holmi szótárazásra. Csöppet sem kopott meg az évek során, mert folyamatosan gyakoroltam.
Ákos elnézést kért, aztán elbúcsúzott, mondván, hogy össze kell állítania a megrendelések listáját, mert még az éjjel át akarja küldeni a raktáros ismerősének, hogy reggel ne kelljen sok időt pazarolni ilyesmivel.
Igen ám, de amint egyedül maradt a feladattal, úgy érezte, hogy kevés lesz hozzá, főleg férfiként. Elvégre kisgyermekes anyukák is menekülnek, sajnos elég nagy számban, tehát nem biztos, hogy egyedül ki tudja találni, vajon nekik mi mindenre lehet szükségük. Adta magát, hogy a feleségéhez forduljon segítségért, és Magdi be is váltotta a reményeit. Nyomban sorolta, hogy mik legyenek azok a cikkek, amelyeknek semmiképp sem szabad lemaradni a listáról. Sőt, a pelenkáknál még a méreteket is elsorolta, hogy melyikből hányat lenne célszerű az összeállított segélycsomagba beletenni.
Magdinak ezenfelül más gyakorlati tanácsai is voltak, például, hogy a tartós tejek és a dobozos gyümölcslevek közül a lecsavarható kupakkal rendelkezőket célszerű megvenni, nem pedig az olyanokat, amiknek a dobozát ollóval kell kivágni, mert ugyebár olló nem feltétlenül akad az embernél, ha éppen menekülni kényszerül.
– Nagyon örülök, hogy megkérdeztelek – sóhajtott fel Ákos. – Nekem ezeknek a dolgoknak a fele sem jutott volna eszembe. Hej, mi lenne velünk asszonyok nélkül!
– Gondolod, hogy magamtól nem segítettem volna? Csak arra vártam, hogy befejezd a telefonos egyeztetéseket – biztosította Magdi.
Aztán alig telt el egy kis idő, máris úgy alakult, hogy odalett az egyetértés, mert a tartós élelmiszerek listájának kipipálása után Magdi javasolta játékok beszerzését is.
– Na ne viccelj már, szívem! – csattant fel Ákos. – Csak nem képzeled, hogy játékokat fogok a határra vinni?
– Miért, mi kifogásod van a játékok ellen? – értetlenkedett Magdi.
– Még kérdezed? Rengeteg hasznos holmi elől venné el a helyet.
– Miből gondolod, hogy a játék nem hasznos holmi?
– Nem hiszem, hogy a háború elől menekülőknek éppen játszáshoz lenne kedvük. Valahogy nincs előttem a kép, ahogy átérnek a határon, és megkönnyebbülve leülnek sakkozni vagy dámázni.
– Fölösleges gúnyolódnod, főleg akkor, ha ennyire nem érted a helyzetet. Nyilván nem a felnőttekre gondoltam, hanem a gyerekekre. Egy kis plüssállat pedig a gyerekeknek olyasmi, ami…
– Na, még ráadásul plüssállat is! Hát azok aztán tényleg túl nagy helyet vennének el sokkal hasznosabb dolgok elől. Hiába erősködsz, nem fogom magam kinevettetni azzal, hogy odaállítok a határra egy nagy halom plüssmackóval vagy egyéb játékfigurával.
Magdi nagyot sóhajtott:
– Látszik, hogy nem gyermekpszichológusként végeztél. Az viszont nem nagyon, hogy két gyereknek is az édesapja vagy. És igaz, hogy már egyikük sem karonülő. És az is igaz, hogy nekünk szerencsére soha nem kellett menekülnünk semmi elől. De mégis, gondolj már bele! Szerinted az a kis csöppség, akit egyik pillanatról a másikra kirángatnak az addig jól megszokott életéből, az otthonából, és egyszer csak elindulnak vele az ismeretlenbe, vajon mit érezhet? Lehetséges, hogy éppen egy apró kis plüssállat nyugtatja meg némileg, amit akkor adnak oda neki, amikor egy csomó idegen ember veszi körbe egy rémisztően ismeretlen környezetben!
Magdi még hosszasan magyarázta Ákosnak, milyen érvek szólnak az ötlete mellett, de nem igazán sikerült meggyőznie. Bár az is igaz, hogy Ákos belátta, túlságosan gunyoros volt, amiért elnézést is kért.
– Ne haragudj, túlságosan elragadott az izgalom, meg hát nyilván én is az események hatása alatt állok – szabadkozott. – Javaslok egy kompromisszumos megoldást. A barátom raktárában nem valószínű, hogy rendelkezésre állnak efféle holmik, arra pedig nem szívesen pazarolnám el az időt, hogy még külön játékboltba is elmenjünk, és mondjuk egy teherautóval keringjünk a városban, megfelelő üzletet keresve. Inkább beszéljünk a gyerekeinkkel, hogy melyik játékaikról tudnának lemondani. Azokat összeszedjük egy dobozba, én meg leviszem a határra. Elfér a teherautóban, ebben igazad van. Aztán majd beszámolok róla, hogy milyen fogadtatása volt a dolognak. Ha sikeres, akkor pedig akár kiterjeszthetjük a gyűjtést az ismerőseink körében is. Te például nagyon sok kisgyerekes anyukát ismersz. Meghirdetheted közöttük ezt az akciót. Ugyanis teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az egyetlen fuvarom a határra. És sajnos azt is lehet tudni, már most is, hogy egy–két napon belül nem válik okafogyottá a karitatív küldetésünk. Rendben lesz így?
– Rendben – bólintott Magdi, de csöppet sem megnyugodva. Mert szinte görcsbe rándult a gyomra arra a gondolatra, hogy Ákos másnap kora reggel indul útnak, most meg már lassan itt az este, tehát ezt a beszélgetést a gyerekekkel szinte egy percig sem lehet halogatni.
