Ákos régóta sejtette, hogy egyszer majd elkövetkezik ez a pillanat. Mindig is tudta, hogy az édesapja nem sokat konyít a pénzügyekhez, de azt álmában sem gondolta volna, hogy ilyen áthidalhatatlan szakadék húzódik a valóság és az édesapja elképzelései között. Vagy inkább vágyai között.
„Térdig járunk a pénzben” – visszhangzottak a fejében a könyvkiadó második emberének szavai, és most ugyanúgy végigfutott a hátán a hideg, mint egy negyed órával korábban, amikor először hallotta ezt a megfogalmazást.
Nincs mese, eljött az idő, amikor fel kell világosítani az édesapját a valóságról. Arról a tényről, hogy a kiadó mindent egybevetve gyakorlatilag nullszaldósan működik.
Ákos nagyon félt ettől a pillanattól, és még jobban tartott ennek a pillanatnak a hozadékaitól. Egyre azon töprengett, miféle más megoldást lehetne kitalálni.
A következő nap már az ügyvéd barátja irodájában találta Ákost, és nagy vonalakban beszámolt Tibornak arról, ami a szívét nyomja. Az elbeszélés végén az ügyvéd így szólt:
– Összefoglalnám röviden, hogy jól értem–e a problémát. Tehát, az édesapádnak gyakorlatilag semmiféle rálátása nincs a kiadó pénzügyeire, így aztán fogalma sincs róla, hogy a te könyveid nélkül már rég lehúzhattátok volna a rolót. Így van?
– Azért nem egészen – pontosított Ákos. – Az én könyveim nélkül is működne valahogy a kiadó, de persze korántsem ilyen kényelmesen és gördülékenyen. Nagyon ki kellene centizni, hogy mire és mennyit költhetünk. De ezt nem nehéz belátni, hiszen az én könyveim tízezres nagyságrendben fogynak, az összes többi szerzőnké, beleértve apámat is, pedig ezres vagy százas nagyságrendben. A kiadói szakmában ez igen nagy léptékű különbséget jelent.
– Értem – bólintott Tibor –, csak még az nem világos előttem, hogy erről édesapádnak miért nincs semmiféle fogalma.
– Az a helyzet, hogy ő sohasem értett a pénzügyekhez, és jelenleg sem látja át az anyagi ügyeinket. Néha megnéz bizonyos kimutatásokat, amikből gyakorlatilag csak a főösszeget érzékeli, és ilyenkor megnyugodva konstatálja, hogy ismét jó sok millió folyt be a számlánkra. Ezekhez az összegekhez pedig újabban sajnos igen merész álmokat társít.
– És attól tartasz, hogy ha felvilágosítod a rideg valóságról, azzal egyúttal belegyalogolsz az önérzetébe is?
– Nemhogy tartok tőle, hanem valósággal rettegek ettől. Soha nem szerettem volna egyetlen családtagommal sem érzékeltetni, hogy valójában az én tevékenységem az, ami a közös vállalkozásunk szekerét a leginkább húzza. Megadatott nekem az országos ismertség és az ezzel járó anyagi lehetőségek. Mind a könyvkiadás, mind a praxisom, mind pedig a tévés szerepléseim terén. Ezt én mindig is arra akartam fordítani, hogy a lehetőségemhez mérten segíteni tudjak a szeretteimen. Eközben néha egészen bizarr kötéltáncot kellett járnom, nehogy valakit megbántsak, vagy belegyalogoljak az önérzetébe, és azt sem akartam soha, hogy bármelyikük is a lekötelezettemnek érezze magát. De most úgy érzem, nem tudok tovább egyensúlyozni ezen a kötélen, valamelyik irányba el fogok billenni, aztán pedig le fogok zuhanni. Csak még azt nem látom tisztán, mekkora az a mélység, amelybe éppen belezuhanni készülök.
– Igazán képszerű hasonlat – ismerte el az ügyvéd –, de hadd nyugtassalak meg, szerintem egyáltalán nincs olyan helyzet, hogy ezek a dolgok álmatlan éjszakákat okozzanak neked.
– Mire alapozod az optimizmusodat?
– Először is, egy alapítvány bejegyeztetése nem máról holnapra történik. Ha már a jövő héten elindítanánk a folyamatot, akkor is rengeteg időnk lenne, amíg fölállna a rendszer.
– Tehát egyszerűen időhúzásra játsszak? Hát nem igazán nyugtat meg, hogy a probléma ugyanúgy megmarad, legfeljebb elodázom néhány hónappal. Ha ez az összes ötleted, akkor tudjál róla, hogy kicsit sem gyógyítottad meg a félelmeimet.
Tibor nem sértődött meg a megjegyzésen. Túl régóta volt már ügyvéd ahhoz, hogy efféle dolgok kibillentsék a nyugalmából.
– Nézd, aki időt nyer, életet nyer, ahogy a mondás tartja – felelte csöndesen. – Indítsátok el az alapítvány létrehozásának folyamatát, ettől még semmi baj nem történhet. Ráadásul az édesapádnak, ha valóban komolyan gondolja ezt a dolgot, lesz teendője vele bőven. És hadd mutassak rá valamire: a leendő alapítvány nemcsak a ti kiadótok pénzével gazdálkodhat, hiszen bárhonnan fogadhat adományokat. Magánszemélyektől, szervezetektől, aztán ott lesz majd az adók egy százalékának felajánlása, és hadd ne soroljam. Úgy tudom, édesapádnak elég komoly kapcsolatrendszere van az újságírói munkájának köszönhetően. Vedd rá, hogy térképezze fel, kikhez tud fordulni ebben az ügyben. Azzal is igen sok idő eltelhet, amíg végigzongorázza ezeket a lehetőségeket. Felhívja majd a barátait, ismerőseit, kollégáit, vagy bárkit, aki az ismeretségi körébe tartozik, akár cégeket is felkereshet, és megpróbálhatja rávenni őket, hogy ki–ki a lehetőségeihez mérten adományozzon a leendő alapítvány számára.
Az ügyvéd terve egyelőre fényesen bevált. Almási Károly máris elkezdte végiglátogatni az ismeretségi körét. Amikor pedig otthon tartózkodott, akkor általában telefonnal a fülén közlekedett a lakásban, vagy éppen ült a dolgozószobájában, és újabb találkozók időpontjait egyeztette. Később azonban újabb gondjai támadtak:
– Nem lesz ez így jó, nagyfiam – panaszkodott Ákosnak. – Már egy csomó ember van, aki szívesen adakozna, de amikor megkérdezik az alapítvány számlaszámát, akkor csak makogok. Mikorra lehet bejegyeztetni ezt az egészet?
– Arra még egész biztosan várni kell egy kicsit, szerintem csak jövőre lesz belőle valami – felelte Ákos.
– Addig nem lehetne, hogy a kiadó számlaszámát adom meg azoknak, akik segíteni akarnak?
– Jóságos ég! Eszedbe ne jusson ilyesmi, apa!
– Na de hát miért?
– Még kérdezed? Milyen alapon fogadhatna be a könyvkiadónk bankszámlája adományokat?
– Jaj, hát nem lenne sokáig a számlánkon az az összeg. Legfeljebb egy napig, utána azonnal jótékony célra utalnánk át. De még az is lehet, hogy aznap.
– Apa, ne bosszants már fel, kérlek. Átgondoltad te egyáltalán ezt a dolgot? Ha majd engem, mint ügyvezetőt behívatnak az adóhivatalba, akkor mit fogok mondani, mik ezek a pénzmozgások?
– Hát majd elmondod az igazat, és kész. Mi ebben olyan bonyolult?
Ákos leroskadt egy fotelbe, és a kezébe temette az arcát. Úgy érezte, még soha nem látta ilyennek az édesapját, és napról napra ijesztőbbnek értékelte a helyzetet.
– Apa, én mindig is tiszteltem benned a higgadtságodat és a megfontoltságodat – szólt csöndesen. – Felnéztem rád ezekért a tulajdonságaidért. Nagyon szépen kérlek, próbáld gyakorolni ezt a két nemes erényt most is.
Almási Károly értetlenül pislogott a fiára:
– Most mi a bajod az ötletemmel? – Aztán összevonta a szemöldökét: – Tán csak nem akarod újra megfúrni a tervemet?
Ákos most már kezdett ideges és pikírt lenni:
– Hogy mi a bajom a terveddel? Elmondom. Képzeljük el azt a jelenetet, hogy kapunk egy adóhatósági ellenőrzést. Ennek során megkérdezik tőlem, hogy mire véljék azokat a pénzmozgásokat a számlánkon, amik egyáltalán nem köthetők semmiféle könyvkiadói tevékenységhez. Én meg, ahogy az imént tanácsoltad, elmesélem az igazat a derék adóellenőröknek. Elmondom nekik, hogy a cégünk második embere, azaz az édesapám a szabad idejében adományokat szokott gyűjteni az ismeretségi körében. Eddig jól mondom?
– Eddig jól – bólintott az édesapja.
– No, akkor most semmi mást ne képzelj el, csak bizonyos bulvárlapok címoldalait. Mert szerintem olyasféle szalagcímek sorjáznának rajtuk, hogy például „Telefonon tarhál a tévés pszichológus édesapja” vagy mondjuk: „Gyanús üzelmek Almási doktor könyvkiadónak álcázott cégénél”. Kezded már kapisgálni?
Immár a családfő is leroskadt egy fotelbe, és mintha kezdte volna átlátni az ötlete hátulütőit. De Ákos még nem fejezte be:
– Nem volt az még olyan régen, hogy napokig a bulvársajtóban szerepeltem, és kicsit sem voltam boldog tőle. És akkor újra erre akarsz ítélni? Nem emlékszel már rá, hogy mennyire kiborultunk akkor az igazságtalan meghurcoltatástól? Nem látom be, miért kellene azt az időszakot reprodukálnunk. Miért nem bírsz egy kicsit türelmesebb lenni? Rászoruló emberek sajnos jövőre is bőséggel akadnak majd.
A beszélgetésüknek telefoncsörgés vetett véget. Ákos akkor még nem sejtette, de ez a telefoncsörgés aztán elindított egy olyan folyamatot, amely később gyógyírt jelentett arra az egész mizériára, amit mindenáron el szeretett volna kerülni.
Almási Károly odaballagott a kisasztalhoz, és felemelte a telefont. És aztán boldog mosoly ömlött el az arcán.
– Szia, apa! Itt a legkisebb fiad beszél Londonból.
A családfő akkorát kurjantott, hogy hamarosan összeszaladt a ház népe.
– Hát szervusz, drága kisfiam! Mesélj, mi újság veled?
– A legfontosabb újság, hogy karácsonyra hazautazom.
