Aznap délután a családfő újra a dolgozószobájába kérette Ákost.
– Beszélni szeretnék veled, nagyfiam – mondta jelentőségteljesen, és az elsőszülött fiú érezte, hogy valami újabb fontos dologról lehet szó.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, és Ákos letelepedett a bőrfotelbe, hamarosan úgy érezte, hogy leginkább felpattanna most ő, de visszafogta magát. Az édesapja ugyanis a következő témát vezette elő:
– Sok pénzünk van, ugye?
– Hogy érted ezt? – húzta össze a szemöldökét Ákos.
– Térdig járunk a pénzben, és el sem tudjuk költeni.
– Azért ez egy igen erős túlzás – szögezte le Ákos rosszat sejtve. – Plasztikus képet festettél fel, de ha már ennél maradunk, akkor hadd szögezzem le, mint az Almási és Fia Kiadó könyvelésének ismerője, hogy legfeljebb bokáig járunk a pénzben, és még lehet, hogy ezzel is túloztam egy kicsit.
– Ne lovagolj a részleteken, nagyfiam. Abban megegyezhetünk, hogy több pénzünk van, mint amit valaha is el tudunk költeni?
– Nem! – harsant fel Ákos hangja, de mintha az édesapja meg sem akarná hallani, felpattant a székéből, és szokás szerint fel–alá kezdett járkálni.
– Idefigyelj! – kezdett bele a monológjába, és addig soha nem látott tűz égett a szemében. – Sokat gondolkoztam a dolgon. Tengernyi a pénzünk, olyan összegek mozognak a számláinkon, amiket soha el sem tudunk költeni. Nem jól van ez így. Már úgy értem, nem az nincs jól, hogy ilyen hatalmasra növekedett a bevételünk, hanem az nincs jól, hogy ezt csak rakosgatjuk, és magunkra akarjuk költeni. Pedig Istennek bizonyára célja van vele, hogy a mi számlánkra irányította ezt a temérdek pénzt, és én azt hiszem, most már tudom, hogy mi volt vele az akarata.
– Megijesztesz, apa…
– Vannak olyan emberek, akikhez hiába áramlik rengeteg pénz, a szívük kemény marad, csakis üzleti tervek járnak a fejükben, csakis a biznisz oldaláról képesek megközelíteni ezt az egészet. Érted, mire gondolok?
– Nem igazán…
– Mi mások vagyunk. Közösségi emberek vagyunk. Érző szívű emberek vagyunk. Meghalljuk a társadalom szavát, és tisztában vagyunk vele, micsoda felelősség nyugszik a vállunkon. És ezt a felelősséget végre fel kell vállalnunk. Meg kell felelnünk annak az elvárásnak, amit az égi kegy ránk ruházott. Tudsz követni?
– Őszinte leszek. Kicsit sem értem, hova akarsz kilyukadni, de borzasztóan ijesztő, ahogy most szónokolsz. Ilyennek még sohasem láttalak. Kérlek, állj elő a farbával, aztán vagy el fogok ájulni, vagy legfeljebb fejbe csaplak az Idegen szavak szótárával, de most már járjunk a dolog végére, mert ez a bizonytalanság számomra idegtépő.
Maga is meglepődött, hogy az édesapja milyen hirtelen fordult rá a konkrétumok mezsgyéjére:
– Adakoznunk kell a szegényeknek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Minden tőlünk telhető módon segítenünk kell a rászorulóknak.
Ákos nagyot sóhajtott.
– Nincs ellenemre az ötleted, csak hát attól tartok, ez a „minden tőlünk telhető módon” kitétel mást jelent nálad, és mást nálam.
Az elsőszülött fiú félelmei beigazolódtak. Már órákkal korábban azt hallotta az édesanyjától, hogy a családfővel nem lehet minden rendben, mert amikor kenyérért küldte a boltba, Károly pénzt kért tőle, pedig Julika tudta jól, hogy reggel még majdnem ötvenezer forint volt a pénztárcájában. Hogy azóta hová tűnt ez az összeg, azt senki sem tudta megmondani.
– Szeretném, ha létrehoznánk egy alapítványt – jelentette ki a családfő. – Kérlek, beszélj a könyvelővel, meg az ügyvéd barátoddal, és dolgozzátok ki ennek az ügyviteli aktusnak a részleteit.
– Ez eddig rendben van – bólintott Ákos.
– Utána pedig a könyvkiadó bevételeit át kell irányítani az alapítvány számlájára – tette hozzá Almási Károly.
– Hogy érted ezt? – hördült fel Ákos. – A kiadó összes bevételét az alapítványnak akarod átutaltatni?
– Jaj, dehogyis! – mentegetőzött rögtön a családfő. – Rosszul mondtam. Természetesen csak a nyereséget.
Nem mondhatni, hogy ez a fajta pontosítás nagy követ gördített le Ákos szívéről.
– Azzal biztosan tisztában vagy, apa, hogy a nyereség az az összeg, ami azután marad fenn, hogy kifizettük a nyomdát, a könyvelőt, a szerzői honoráriumokat, az összes adót és járulékot…
– Persze, hogy tudom, mi az a nyereség – vágott közbe bosszankodva Károly. – Összes bevétel mínusz összes kiadás egyenlő nyereség. Nem olyan bonyolult ez.
– És te ezt az egész összeget innentől kezdve jótékony célokra szeretnéd fordítani?
– Igen. Ez a tervem.
– De akkor miből fogunk élni? – tette fel a nem egészen indokolatlan kérdést Ákos.
Az édesapja végre abbahagyta a fel–alá járkálást.
– Jaj, nagyfiam, ne legyél már ilyen farizeus! Hogyhogy miből fogunk élni? Úgy teszel, mintha saját magunknak nem fizetnénk ki a szerzői honoráriumot a könyveink után. Mintha a húgodnak nem volna fizetett állása a kiadónknál. Mintha anyádnak nem volna fizetett állása a rendelődben, nem is beszélve a te praxisodról, ami…
– Jó, hagyjuk ezt a felsorolást – integetett Ákos. – A rendelőm ügyeit pedig pláne ne keverjük össze a kiadó ügyeivel, ha kérhetem.
– Nem is azért mondtam – mentegetőzött a családfő. – Eszemben sincs a rendelőd ügyeiben, főleg pedig a zsebedben turkálni. Én kizárólag a könyvkiadó pénzügyeiről beszélek.
– Rendben, akkor maradjunk is ezen a vonalon – bólintott Ákos. – Jó ötletnek tartod, hogy teljesen lenullázzuk a kiadót anyagilag?
– Hogy érted ezt?
– Én csak abból indulok ki, amit mondtál. Azt javasoltad, hogy a kiadó összes nyereségét innentől kezdve fordítsuk jótékony célra. Tehát ne tartalékoljunk semmiféle összeget sem a jövőbeni terveink megvalósítására, sem pedig előre nem látható vészhelyzetek áthidalására, egyáltalán semmire. Ez az én olvasatomban nem más, mint a kiadó anyagi lenullázása.
Almási Károly szigorúan összevonta a szemöldökét, és szúrós tekintettel nézett elsőszülött fiára:
– Nem értem, miért akarod megtorpedózni a javaslatomat. Mi bajod van a jótékonykodással? Nem ismerek rád, nagyfiam.
– Azért ez meglehetősen igazságtalan megjegyzés volt, apa. Amióta megalakult a cégünk, minden áldott évben adakoztunk különböző civil szervezetek és alapítványok számára. Már a legelső karácsonykor is, még ha csak tízezer forint is volt az az összeg. Akkor annyi tellett. A következő években már egyre több, és ha jól emlékszem, akkoriban pont én szorgalmaztam, hogy erőnkhöz mérten növeljük az összegeket. Úgyhogy természetesen semmi bajom a jótékonykodással, mindössze annak mértékét illetően van vita közöttünk. Azt szeretném, ha csupán addig nyújtózkodnánk, ameddig a takarónk ér.
– De hiszen én is erről beszélek! – csattant föl a családfő. – Az eddig felhalmozott nyereségünk bőven elegendő mind a jövőbeni terveink megvalósítására, mind pedig az előre nem látható vészhelyzetek áthidalására. Én az ezután keletkező nyereségünkről beszéltem mindvégig.
