Orgonasípok (9/4. rész)
Anya fültanúja volt az utolsó mondatoknak, így aztán nem csodálkozott, amikor a dolgozószobába lépve élete párját az ablaknál állva találta, méghozzá olyan arckifejezéssel, amelyik nagy lelki vívódásról árulkodott.
– Még soha életemben nem éreztem ilyen pocsékul magam – sóhajtott nagyot a családfő, amikor a felesége átkarolta a vállát. – A családom egyvégtében az egészségemért aggódik, az orvosaim eltiltanak a dohányzástól, a kávétól, és óva intenek a legkisebb stressztől is, a főnököm pedig lényegében azt közli velem, hogy már nem tart teljes értékű munkaerőnek… És azt kell megélnem, hogy jószerivel már nem is én vagyok felelős a gyerekeimért, hanem sokkal inkább ők érzik felelősnek magukat értem – sorolta keserűen a panaszait, s közben olyan szomorúan tekintett ki a kertre, mint valami rab a börtön ablakából. – Úgy érzem magam, mintha napok alatt megöregedtem volna.
– Bolondságokat beszélsz, szívem – simogatta meg a fejét a hitvese. – Mindig azt szoktad mondani: a dolgokat a jó oldalukról kell néznünk. Akkor te miért nem teszel így? Most, amikor életedben talán először igazán nagy bajba kerültél, kiderült, hogy egy seregnyi remek ember vesz körül. Jelesre vizsgáztak a munkatársaid, a barátaid, a gyerekeid. Vigyáznak rád, mert úgy látják, hogy te valahogy nem igazán akarsz magadra ügyelni; féltenek, és talán soha nem látott mértékű szeretetet zúdítanak rád, de te ebből csak az aggódást, a nyaggatást, az ellenkezést veszed észre. Azt hiszed, most, hogy kiderült, amit tulajdonképpen eddig is tudhattunk, nevezetesen, hogy te sem vagy sebezhetetlen, te is csak gyarló ember vagy, ezután nem úgy fogunk tekinteni rád, ahogy eddig?… Inkább azt kellene mondanod magadnak: Istenem, milyen jó nekem, hogy ennyien szeretnek, hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körül, vagy például hogy ilyen komoly gondolkodású nagy fiam van – pillantott Ákos felé. – Ugyanis a magam részéről egyáltalán nem találom olyan tragikusnak a bejelentését. Nála sokkal rosszabb helyzetben lévő fiatalok is elvégezték már az egyetemet esti vagy levelező tagozaton. Sőt, ha minden kötél szakad, én is elmehetek dolgozni… Eléggé önállóak már az ikrek, meg aztán Dóri is nagylány már, sok mindenben tud segíteni, ami a háztartást illeti. És ha három kereső jut négy iskolás gyerekre, az már nem is olyan rossz arány.
– Maradjunk egyelőre a fő témánál, vagyis az írásnál – szólt közbe gyorsan Ákos, látva édesapja egyre riadtabb arckifejezését. – Mert mi is itt az alapkérdés?… Apa, te egy tehetséges ember vagy, ez tény. Márpedig, ahogy a mondás tartja: aki tehetséges, az mindenben tehetséges. Ráadásul nem arra akarunk rávenni, hogy képezd át magad világhírű karmesterré, vagy találd fel az örökmozgót… Vedd úgy, hogy kaptál egy remek lehetőséget a főnöködtől arra, hogy kipróbálhasd magad a hivatásod más területein is. Miért ne dolgozhatnál itthon? És miért ne írhatnál más lapokba is? Hiszen olyan sokoldalú vagy, és olyan sok embert ismersz a szakmában, meg egyébként is…
– Jól fogalmaz a fiad, látszik, hogy nem esett messze az alma a fájától! – csapott le az ötletre felvillanyozódva anya is. – Mindegy, hogy szabadúszó újságírónak vagy szellemi szabadfoglalkozásúnak fogod nevezni magad, a lényeg az, hogy a választott hivatásodnak élhess, de egyúttal egészségesen is. Tulajdonképpen ugyanazt csinálnád, mint most, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem kellene riportalanyok időbeosztásához igazodnod, sajtótájékoztatókra szaladgálnod, nem kellene egész nap rohannod városházától szerkesztőségig, művelődési háztól galériáig, meg még ki tudja, hány helyszínig… és szerintem egy színházi előadást vagy egy kiállítást is más szemmel néz meg az ember, ha nem kell róla kritikát vagy tudósítást írnia.
– Térjetek már magatokhoz, kedveseim! – fakadt ki apa, aki egyelőre nehezen viselte, hogy neje és elsőszülött fia alkalmasint a saját szakterületéről akarja kioktatni. – A szabadúszó újságíró nem attól szabadúszó, hogy nem kötelező összebilincseltetnie a kezeit, amikor jelentkezik a Balaton-átúszó versenyre! – jegyezte meg szarkasztikusan, és tovább is folytatta volna a tájékoztatást szakmája rejtelmeiről, Ákos azonban közbevágott:
– Mi lenne, ha átmenetileg, csak úgy próbaképpen elfelejtenénk olyan szavakat, mint „újság” meg „újságírás”? Miért nem írsz, teszem azt… egy könyvet?
