Minden gyerek életében eljön egyszer az idő, amikor megkéri a szüleit, meséljék el, milyen is volt az a nap, amikor ő született. Ezen a tavaszon az ikrek életében is elkövetkezett ez a pillanat. A családi vacsora végén Anya épp az egyik barátnőjéről beszélt, aki nemsokára egy kisbabának fog életet adni. Ez szolgáltatta az apropót ahhoz, hogy Hugi feltegye a fönt említett kérdést a szüleinek, és Öcsi is lelkesen csatlakozott az érdeklődéséhez.
– Hogy milyen volt az a napom? – révedt vissza a múltba Apa. – Érdekes, teljesen tisztán emlékszem rá ma is… Azt hiszem, azóta sem lótottam-futottam annyit egyhuzamban. Tudniillik mindjárt reggel, munkába induláskor elkezdett rakoncátlankodni az autónk, úgyhogy az első utam a szervizbe vezetett. Mivel a javítást csak másnapra tudták vállalni, gyalog loholtam be a szerkesztőségbe, aztán meg le a sarki cukrászdába, ahová előzőleg találkozót beszéltem meg az egyik riportalanyommal. Itt ért utol a titkárnőnk, aki közölte, hogy a feleségemnél megindult a szülés. No, rögtön elnézést kértem a riportalanyomtól, aki természetesen megértőnek bizonyult. Miközben magamra kaptam a kabátot, megígértem neki, hogy hamarosan felhívom új időpontot egyeztetni, aztán uzsgyi, már kinn is voltam a villamosmegállóban.
A villamos azonban nem jött, én meg annyira szánalmasan vánszorgónak éreztem a perceket, hogy gyalog indultam el a Klinika felé. Gondoltam, kocogok egy megállót, addig sem kell tétlenül álldogálnom a járdaszigeten. Kocogás közben azonban elrobogott mellettem a villamos, ezért hát úgy döntöttem, még egy megálló belefér, mire megérkezik a következő szerelvény, azzal legalább a napi testmozgást is letudom. De aztán arról a járatról is lemaradtam. Futás tovább! No, a végén már annyira belejöttem a nagy loholásba, hogy csak a Bem téren ugrottam fel a villamosra. Mire kizötyögtem a kórházba, addigra már ott toporgott Kincses nagypapátok Ákossal egyetemben.
– Hát a többiek hol voltak? – kérdezte Öcsi.
– Én itthon segítettem nagyanyónak a háztartásban – felelte Dóri. – No meg a rosszcsont Gergőre való felvigyázásban – tette hozzá mosolyogva.
– És te is úgy izgultál a szülőszoba előtt, mint a többi férfi? – kérdezte az édesapját Hugi.
– Áh, ezerszer jobban – legyintett Károly. – Próbáltam ugyan titkolni az idegességemet, de ez csöppet sem sikerült, jó példa erre, hogy amikor el akartam hagyni a helyiséget, hogy felkeressem a kávéautomatát, hosszú másodperceken keresztül egy elektromos szekrénybe próbáltam benyitni, mire odaszólt az egyik nővérke a pult mögül, hogy ha menekülési útvonalnak nem az elektromos szekrényt, hanem a lengőajtót választom, az jóval kisebb építőipari és épületgépészeti beavatkozást fog igényelni, és a balesetveszély is a töredékére zsugorodik. De persze addigra már magam is rájöttem, hogy a „Vigyázz! 380 Volt” feliratú ajtó helyett érdemesebb a „Tolni” feliratút választani.
– Tényleg nagyon ideges voltál – szólalt meg Ákos is. – Emlékszem, nagyapó viccesen meg is jegyezte: Csak nyugalom, Karcsikám, vegyél példát a nagyfiadról. Ő feleannyira sem izgul, mint te, pedig neki mindhárman rokonai, Julika is meg az ikrek is.
– Én ezt a viccet nem értem – pislogott Hugi.
– Nagypapád arra célzott – magyarázta Károly –, hogy azok közül, akikért szorítanom kellett, csak ketten a rokonaim, azaz ti, drága csemetéim. A harmadik, aki miatt izgulnom kellett, azaz anyukátok nem a vérrokonom, hiszen a feleségem. Ilyesféle és ehhez hasonló viccekkel és fejtörőkkel próbálta meg elterelni a figyelmemet és oldani a feszültségemet a drága jó nagyapó.
– Nagyon sokat kellett ránk várni? – kérdezte Öcsi.
– Erre már nem emlékszem – felelte Károly –, számomra mindenesetre egy örökkévalóságnak tűnt. Ám végül kinyílt az ajtó, kilépett rajta az orvos, aki biztosított róla, hogy mindannyian jó egészségnek örvendtek, majd jött a nővérke, karján két kis csöppséggel, és én úgy éreztem, ilyen gyönyörűséges ikreket még soha életemben nem láttam.
