A művezető csodálkozva nézett Gergőre:
– Hogyhogy nem bírod tovább? Amikor két hete idekerültél, csak úgy buzogott benned a munkakedv! Mi történt azóta?
– Hogy mi történt azóta? – kérdezett vissza felindultan Gergő. – Azóta bedobozoltam vagy húszmillió liter tejet! És már nagyon unom. Egyszerűen kibírhatatlanul unalmas ez a munka!
– Érdekes – lapozgatott az iratai között a művezető –, amikor jelentkeztél, elvégeztettünk veled egy úgynevezett monotonitástűrő tesztet is, és ott olyan eredményeket produkáltál, amik egyáltalán nem azt vetítették előre, hogy két hetet sem fogsz tudni ebben a munkakörben eltölteni.
– Ha most kéne kitöltenem azt a tesztet, már egész biztosan más eredmény jönne ki – dörmögött tovább a kamasz fiú.
– Sajnos erre nincs mód.
– És arra van mód, hogy új munkakörbe kerüljek? – fogta könyörgőre Gergő. – Bármit elvállalok, csak ne kelljen egyfolytában ugyanazt csinálni egész nap!
– Nézd, fiacskám, egy nyolc osztályos végzettségű dolgozónak a betanított vagy a segédmunkán kívül nem tudok semmit felajánlani.
– Ezt megértem, de azért a betanított munkán belül is biztosan akadhat valami olyasmi, amit anélkül végezhetne az ember, hogy két hét alatt beleőszülne.
A művezető most megint a papírjaiba mélyedt:
– Na lássuk, mit tehetünk… Mit szólnál mondjuk a gyümölcsjoghurtos részleghez?
Hősünknek azonnal felszaladt a szemöldöke.
– Most viccel velem, Sanyi bácsi? Egyáltalán nem olyan fajta változatosságra gondoltam, hogy a jövőben tartós tej helyett joghurtot kelljen kartonokba pakolnom.
A művezető elnyomta a szája sarkában felbukkanó félmosolyt, aztán új javaslattal állt elő:
– A hűtőraktárban lenne éppen üresedés… De figyelmeztetlek: az sokkal megerőltetőbb munka, mint amit most végzel. Raklapokra kell pakolni az árut, amit aztán kézi targoncával ki kell tolni a diszkont boltunkba, és fel kell vele tölteni a polcokat.
– Szuper! – kiáltott fel boldogan Gergő. – Ezerszer inkább nekem való, mint a gyártószalag mellett dobozolni. Mikor kezdhetek?
– Akár már holnap – felelte Sanyi bácsi, aztán, amikor megállapodtak, s becsukta az irodája ajtaját a kamaszfiú után, felemelte a telefonkagylót:
– Szervusz, Károly! Örömmel jelentem, hogy elkezdett puhulni a fiad. Van egy olyan sejtésem, hogy szeptemberben a legnagyobb örömmel fog elkezdeni iskolába járni, még akkor is, ha netán kúszva kell megközelítenie a tanintézményt.
– Ez remek, Sanyikám – hangzott a vonal túlsó végéről. – Tudtam, hogy számíthatok rád… No mesélj! Mit művelt az én rosszcsont csemetém?
– Momentán kidőlt a szalag mellől, épp most osztottam be hűtőraktári szolgálatra, holnap reggel már ott kezd.
– Hűtőraktárba? De hiszen az ebben a kánikulában még jól is fog neki esni! – vélekedett az aggódó atya, de a barátja csakhamar eloszlatta a félreértést:
– A hűtőraktár és az üzlet hőmérséklete között általában húsz-harminc fok különbség van. Hidd el nekem, Károly, nem egy leányálom árufeltöltőnek lenni nálunk. A fiad is vissza fogja még sírni a gyártószalagot, ebben biztos vagyok.
Nos, a művezető megérzése nem csalt. Gergő valóban nehezen viselte a folyamatos hőmérséklet-ingadozást. Már az első nap alaposan meg is fázott, mert nem hallgatott a kollégáira, akik pedig nyomatékosan felhívták a figyelmét, milyen fontos is ebben a munkakörben a réteges öltözködés.
Az Almási fiú azonban nem jelentett beteget, prüszkölve és percenként orrot fújva is hősiesen helytállt a munka frontján. Szégyellte volna, ha mindjárt az elején csődöt mond az új beosztásában is.
Egy héten keresztül rendben is mentek a dolgok, akkor azonban leltárra került sor, s jelentős hiány mutatkozott a Túró Rudik készletében.
A dolgozókat egyenként hívatta be a főnökség az irodába, hogy mindenkitől megkérdezzék, mit tud elmondani a leltárhiánnyal kapcsolatban. Aztán a hűtőraktár csoportvezetője kihirdette a verdiktet: a hiányt egyenlő mértékben fogják levonni mindazon alkalmazottak fizetéséből, akik az utolsó leltár óta a raktárban dolgoztak.
Ez az ítélet természetesen nem találkozott a munkavállalók igazságérzetével. Maguk közt napokig tárgyalták az eseményeket, s kivétel nélkül mindegyiküknek lesújtó volt a véleménye a csoportvezető eljárásáról. A még mindig náthás Gergő az orrát törölgetve hallgatta az étkezőhelyiségben röpködő, elkeseredett hangvételű mondatokat:
– Engem nem az a rongyos kétezer forint érdekel, hanem a becsületem! Énrám ne mondják, hogy tolvaj vagyok! Soha életemben nem nyúltam a máséhoz! – harsogta az egyik nekihevült raktáros.
– Nekem az a kétezer forint levonás is jelentős érvágás – jegyezte meg csöndesen egy középkorú családanya. – Ennyi pénzből három napig tudnám etetni a gyerekeimet.
– Hol van ilyenkor a szakszervezet? – tette fel a költői kérdést egy naiv fiatalember, mire a mellette falatozó idősebb atyafi rezignáltan legyintett:
– Szakszervezet? Ne nevettessen, Béluskám, mert félrenyelem a tízóraimat.
Az egyik új alkalmazott más irányból közelítette meg az ítéletet:
– Én még csak három hete vagyok itt. Miért kell nekem ugyanannyit fizetnem a hiány miatt, mint aki már hosszú hónapok óta itt dolgozik?
„No, akkor mit szóljak én? – dörmögött magában Gergő. – Nekem ez a hatodik munkanapom a raktárban.” – S közben csendesen leltárt vont magában, mi mindent tudott volna venni abból a kétezer forintból.
– Emlékeztek Balázsra, aki nemrég lebukott a portán, amikor a belenéztek a táskájába? – kérdezte egy másik kolléga. – Tele volt joghurtos dobozokkal. Persze azonnal kirúgták. Kíváncsi vagyok, vajon az ő számára is kipostáz-e a főnökség egy kétezer forintos csekket.
A munkavállalói hozzáállás azonban megmaradt a zúgolódás és a csöndes beletörődés szintjén. Mindenki tudta, hogy aki egyáltalán szót mer emelni az eljárás ellen, az hamarosan az utcán találhatja magát, és az bizony nem havi kétezer forint mínusszal járna, hanem annak sokszorosával.
Gergő nem beszélt otthon a munkahelyén történtekről. Egyáltalán, újabban senkihez sem volt kedve szólni, ha hazaért. Többnyire bebújt az ágyába, olvasgatott, és a nátháját kúrálgatta. Az édesanyja aggódva hordta be neki a mézes teát, s bizony ezekben a napokban sokszor a határára jutott, hogy azt mondja a hitvesének: talán elég leckét kapott már ez a szerencsétlen gyerek az úgynevezett nagybetűs életből. De Almási Károly jól ismerte a felesége lelkét és gondolatait, ezért amikor csak meglátta Julika arcán az elgyöngülés jeleit, mindig ő szólalt meg először:
– Tudom, mi jár a fejedben, szívem, de gondolj a pár héttel ezelőtti állapotokra, és a magasabb cél lebegjen a szemed előtt. Ne aggódj, hamarosan véget ér ez a szerencsétlen közjáték, és elindul az új iskolaév.
Gergőnek tehát továbbra is dolgozni kellett járnia, s ettől egyre felnőttebbnek érezte magát. Olyannyira, hogy az egyik étkezési szünetben ki akart osonni a dohányzóhelyre, hogy rágyújtson. Az útja a csoportvezető irodája előtt vezetett el, s ekkor érdekes szavak ütötték meg a fülét. Megtorpant a résnyire nyitott ajtó előtt, és hallgatózni kezdett. A csoportvezető telefonon beszélt valakivel, s a következőket mondta a kagylóba, nem minden büszkeség nélkül:
– Minden a legjobban sikerült. Megspóroltam a raktárban az őrző-védő személyzet költségeit. Most úgy figyelik egymás minden mozdulatát a dolgozók, mint egy-egy Sherlock Holmes. Azt hiszem, jó pár hétig nem kell lopástól és leltárhiánytól tartani. Azt a nagy láda Túró Rudit meg hazavittem a gyerekeimnek. Az árát természetesen ezekkel a pancserekkel fizettettem meg. Most mondd meg: hát nem zseni vagyok?
Na … mi lesz itt!