Elemér bácsi (8/8. rész)
Egyszerre néma csönd ülte meg a helyiséget. Az igazán remek ebéd ellenére mindannyian keserűnek érezték az utolsó falatokat. A gyerekeknek nem is az igazgató úr szavai fájtak leginkább, hanem az, hogy a számukra oly szomorú tény bejelentése közben furcsamód a legkevésbé sem volt részvétteljes vagy sajnálkozó az arckifejezése, sőt Gergő úgy vette észre, mintha valamiféle hamiskás mosoly bujkálna a szája szegletében.
Ám mielőtt elhatalmasodott volna rajtuk az ellenszenv a házigazda iránt, az lenyelte az utolsó falat kacsasültet, s miközben megtörölte a száját, így folytatta:
– Hanem van nekem egy nagyon jó barátom, aki mellesleg a Szent László Kollégium igazgatója… – Azzal felemelkedett a székéből, és a telefonhoz sietett, hogy feltárcsázza kollégája számát.
Mindannyian kíváncsian várták a fejleményeket, s nemsokára el is hangzott az a mondat, ami csordultig töltötte örömmel valamennyiük szívét:
– Szervusz, Andriskám! Mondd csak, be van már töltve nálatok a kertészi állás?… No, akkor jó, mert azt hiszem, én ma megtaláltam a te emberedet!
Amikor a kertkapuban búcsúzkodtak, az igazgató úr szokatlanul erősen szorította meg Ákos kezét:
– Azt hiszem, nem túlzok, fiam, ha azt állítom: te ma méltóvá váltál egyfajta érettségi bizonyítványra, amely még annál is értékesebb, mint amit a mi vizsgabizottságunk fog kiállítani neked, hiszen ez a fajta elismerés a mienkénél sokkal magasabb „hivataltól” érkezik – mondta jelentőségteljesen.
Egy héttel később, a vasárnapi ebéd után Ákos és Timi a kerti lugasban üldögéltek. Ezúttal nem a fiatal szerelmesek évődése jellemezte a beszélgetésüket, inkább a közelgő jótékonysági koncert volt a téma. Illetve nem is maga a hangverseny, hanem a belépődíjért fizetendő tízezer forintosok. Némi zavart dadogás után jóízűen kacagva jöttek rá, hogy tulajdonképpen mindketten ugyanarról akarják meggyőzni a másikat: jelen helyzetben üdvösebb lenne, ha a koncertbelépőre szánt pénzt inkább Elemér bácsinak adnák, amolyan baráti gyorssegélyképpen, hiszen a kisöregnek az új élete elkezdéséhez nemcsak lelki, hanem bizonyára anyagi segítségre is szüksége van. És ez egyáltalán nem lenne ellentétes az összeg eredeti rendeltetésével, sőt ez lenne csak igazán jótékony cselekedet. Miután konstatálták, hogy mindenben remekül egyetértenek, nyomban elindultak, hogy felkeressék az újdonsült kertészt a számára munkahelyet és egyúttal otthont is adó kollégiumban.
Az elmúlt időszakban szemtanúi lehettek már egy olyasfajta átalakulásnak, ami után szinte rá sem ismertek öreg barátjukra. Nos, ezúttal is úgy tapasztalták, hogy Elemér bácsi fantasztikus változáson ment keresztül néhány nap leforgása alatt. A legszembetűnőbb az volt, hogy kisimultak a vonásai, állandóan mosoly bujkált az arcán, és csak úgy sugárzott róla a belső harmónia, a lelki béke és az életöröm. Egyszerűen jó volt öreg barátjukra nézni, ezt az élményt legfeljebb az zavarta meg, hogy a beszélgetésük közben a derék kertész minduntalan hálálkodási rohamot kapott, amelyeket Timiék alig győztek elhárítani.
Érdekes módon ennek az vetett véget, amikor a fiatalok előrukkoltak jövetelük legfontosabb céljával. Elemér bácsi zavartan szorongatta a bankjegyeket, s közben halkan, de ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a pénzt természetesen baráti kölcsönnek tekinti, és az első adandó alkalommal visszafizeti. Ezután viszont mély hallgatásba burkolózott, bár láthatóan nagy nehézséget okozott számára eleget tenni Ákos tréfás szigorúsággal megfogalmazott parancsának, amely a hálálkodás beszüntetésére vonatkozott, s hosszú percek teltek el, mire újból megszólalt:
– Egyvalamit még meg kell köszönnöm, engedelmével, Ákos úr kérem. És talán ez a legfontosabb mind közül, bár lehet, hogy magának fel sem tűnt az a csekélység, ami nekem olyan sokat jelentett. Emlékszik arra az egy héttel ezelőtti napra, amikor bemutatott engem az igazgató úrnak? Azt mondta: „Tiszteletem, tanár úr. A testvéreimet már tetszik ismerni, ő pedig itt a barátunk, Elemér bácsi.” Hát, kérem szépen… – Itt egy kissé elcsuklott a kisöreg hangja, de hamar erőt vett magán, nyelt egy nagyot, és befejezte a mondatot. – Ilyen jó barátaim nekem még soha életemben nem voltak.