– Ne nyugtalankodj, fiam – vigasztalta Barnát Géza atya –, édesapád előbb-utóbb megbékél majd.
Évi is azon a véleményen volt, hogy fölösleges sopánkodni, inkább munkához kellene látni, mert szemlátomást akad dolog bőséggel.
– A ruhák nem szaladnak el, menjünk, segítsünk inkább teát főzni! – javasolta Ákos. – Jó lenne, ha minél előbb egy csupor meleg italhoz juthatna mindenki, aki az udvaron fagyoskodik.
Barna hevesen bólogatva helyeselte az elhangzottakat, már csak azért is, mert sürgősen el szeretett volna menekülni legfrissebb kudarcélménye helyszínéről, ahol nem sikerült megfelelő lábbelit találnia Sándornak. Átvágott az udvaron, és beállt a fát aprító segéderők közé, a húga és Ákos pedig egy rotyogó kondér mellett próbálták hasznossá tenni magukat.
– Nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes a szervezés – csóválgatta a fejét Évi. – Hogyhogy nem sikerült még megfelelő mennyiségű teát főzni?
– Igazán nem akarom a mundér becsületét védeni, de hidd el, nem a szervezés rossz, nem a segítő szándékú ember kevés, inkább arról van szó, hogy sokkal több a szegény ember ebben a városban, mint azt bárki gondolta volna – felelte Ákos, miközben kibontott egy kétkilós cukros zacskót, és a tartalmát belezúdította a kondérba. Évi ezt látván harsány sikolyban tört ki, de aztán szégyenlősen a szája elé kapta a tenyerét:
– Ne haragudj, megijedtem egy pillanatra. Tudod, eddig kisebb fajta teáskannákhoz voltam szokva – magyarázta kuncogva.
– Ugye, hogy néha nem is olyan könnyű felmérni az arányokat? – mosolygott Ákos is, de aztán hirtelen elkomorult az arca: – Mondd csak, nem tudod véletlenül, mit mesélt rólam a bátyád édesapátoknak? Úgy vettem észre, mintha engem hibáztatna egynémely dologért, ami a fiával történt.
– Történetesen a fültanúja voltam az ominózus beszélgetésüknek, és bizony nem teljesen véletlenül – vallotta be a lány. – Hidd el, Barna nem próbált meg rád kenni semmit. Nem mondom, kicsit zavarodottan és dadogva adta elő a mondanivalóját, de hát egy ilyen vallomásnál nem is várható el az embertől művészi alakítás. Ugyan a vége felé, amikor a nehezén már túl volt, egyre bátrabban és érthetőbben beszélt, addigra viszont már apámnak olyan magasra szökött a vérnyomása, hogy csak azt hallotta meg, amit akart. Nevezetesen, hogy valami Almási Ákos nevű fiú miatt nem akar az ő kis Barnuskája egyetemre menni… Tudod, valahol megértem apámat. Túl sok volt neki egyszerre ennyi súlyos bejelentést feldolgozni. Én is majdnem leestem a székről a másik szobában, pedig bennem aztán semmiféle illúzió nem volt a bátyám életmódját illetően.
– Remélem, most már elhiszed, hogy nem én cipeltem magammal abba az átkozott Makk Hetesbe, és nem én…
– Ne is folytasd – fogta meg a fiú karját Évi, aztán pironkodva hozzátette: – Bocsáss meg nekem, nagyon igazságtalan voltam, amikor azzal vádoltalak, hogy csak miattam barátkozol Barnussal. Most már látom, hogy önzetlen volt minden tetted. Azt hiszem, ideje megköszönnöm mindazt, amit a bátyámért elkövettél. Szinte csodát műveltél vele.
– Hej, az lenne a csoda, ha Rózsa ügyében is ilyen belátó lennél – vetett véget a dicshimnusznak Ákos. – Nem beszéltetek még arról a bizonyos utazásról? Pedig nekem azt ígérte a barátnőd, hogy részletesen elmeséli számodra annak az autóstoppos éjszakának minden apró momentumát.
– Nocsak! Ti azóta is találkozgattok? – csattant fel a lány, és hirtelen olyan durcás lett az arca, mintha az elmúlt negyed óra eseményei meg sem történtek volna. Mielőtt azonban túlzottan kínossá válhatott volna a jelenet, katonai teherautók dübörgése verte fel a környék csendjét.
– Hurrá, megjöttek a gulyáságyúk! – kiáltott fel Ákos.
– Nem is tudtam, hogy ennyire rajongsz a fegyverekért – fanyalgott Évi.
– Ez a „fegyver” speciel nagyon kedves a szívemnek, mert nem emberek ellen harcolunk vele, hanem az éhség ellen – magyarázta az Almási fiú.
