Állati!
Az egyik délután Almási Károly meglátogatta barátját és régi kollégáját, Gyulát, aki hozzá hasonlóan újabban szintén otthon dolgozott, bár nála az ok sokkal egyszerűbb volt: ő maradt otthon a három kisgyerekkel, míg a felesége állást vállalt.
– Tudod, úgy gondolkodtunk, hogy én itthon is tudok írogatni, úgyhogy a legjobb megoldásnak az tűnt, ha Anna visszamegy a céghez. Szükségünk van minden fillérre, ezt neked aligha kell bizonygatnom – magyarázta a gyesen lévő „kispapa”, majd hozzátette. – Persze, ami az írást illeti, alaposan elszámítottam magam. Legfeljebb éjszakánként tudok egy-egy órácskát körmölni, nappal ez a három neveletlen csemetém mellett szinte elképzelhetetlen. Mire végiggondolnék egy mondatot, felharsan valami indián csatakiáltás, és még örülhetek, ha nem akarnak foglyul ejteni és a székemhez kötözni… Komolyan mondom, néha olyan lármát tudnak csinálni, mintha nem is hárman, hanem legalább egy tucatnyian lennének.
– Teljesen át tudom érezni a helyzetedet – bólogatott megértően Károly. – Magam is jártam így, nem is egyszer… No, épp az ilyesféle esetekre találtam ki annak idején, hogy játsszunk hangyásat.
– Hangyásat? – kérdezte Gyula, s közben olyan tekintettel vizslatta barátját, mintha egyelőre őt magát tartaná kissé hangyásnak.
– Jól hallottad, hangyásat – ismételte meg Károly. – No várj, rögtön elmagyarázom. Pár évvel ezelőtt történt, hogy az egyik délelőtt egyedül maradtam otthon az ikrekkel. Életem párja elszaladt a barátnőjével valami hivatalos ügyet intézni, így aztán a barátnője két csemetéjére is nekem kellett vigyáznom. Szóval, négy aprósággal voltam együtt, de rövid idő után úgy éreztem, mintha egy egész óvodával lennék összezárva. Ha a ház előtt az aszfaltot bontották volna légkalapáccsal, talán nem járt volna akkora lármával.
– Erről aztán igazán nem kell meggyőznöd, barátom – sóhajtotta Gyula.
– Úgy éreztem, mintha szét akarna hasadni a fejem. Ráadásul a főszerkesztőm is ötpercenként hívogatott, hogy mikor méltóztatok végre átfaxolni az anyagot? Én meg közben egy épkézláb tőmondatot sem voltam képes leírni. Legszívesebben kiküldtem volna a lurkókat játszani a kertbe, de hát nem tehettem. Ronda novemberi nap volt, és úgy szakadt az eső, mintha a jó Isten elhatározta volna, hogy újra özönvizet bocsát a Földre. A gyerekek is úgy viselkedtek, mintha maguk is Noé bárkájának az utasai lettek volna: azzal szórakoztatták magukat, hogy megpróbálták utánozni a világ valamennyi állatának a hangját. Képzelheted, hogy repestem, amikor mondjuk a sakál vagy az elefánt sorra került… Szóval, azt már sejtettem, hogy ha egy kis csöndet akarok, akkor cselhez kell folyamodnom. Bementem hozzájuk a gyerekszobába, és egyelőre bekapcsolódtam a játékba. Sorra kérdezgettem: hogy csinál a boci? Hogy csinál az oroszlán?
– Az oroszlán? Szent egek! Hogy lesz ebből csönd?
– Várd ki a végét! Nem is tudom, honnan jutott eszembe, mindenesetre egy hirtelen ötlettől vezérelve azt találtam tőlük kérdezni: hogy csinál a hangya?
– Miért, hogy csinál? – kérdezte szinte gyermeki érdeklődéssel Gyula.
– Hát ez az! – mosolygott Károly. – A hangya alapjában véve egy végtelenül csöndes kis állat. Úgyhogy a gyerekek, ha hitelesen akarták megszemélyesíteni a hangyát, kénytelenek voltak elhallgatni a nagy bömbölés, nyávogás meg farkasüvöltés után. Szerencsémre egy jó darabig kedvüket lelték a játékban, mert azt a szabályt is közöltem velük, hogy az veszít, aki a leghamarabb megszólal.
– Nahát, Karcsi, hogy neked mennyi eszed van! – álmélkodott Gyula. – Igazán örülök, hogy megosztottad velem ezt a történetet.
– Kipróbálod a csemetéiden? – kérdezte Károly.
– Abban nem vagyok biztos – somolygott Gyula –, mindenesetre megírom a sztorit, és eladom valamelyik családi magazinnak.
