Vasárnapi ebédek #1

Varázshajszál

Az Almási család befejezte a vasárnapi ebédet, de még senki sem állt fel a helyéről. Nem kezdték el leszedni az asztalt, nem fogtak még a mosogatáshoz, mert az évek hosszú során az a kedves szokásuk alakult ki, hogy ilyenkor beszélték meg gondjaikat, örömeiket, kis közösségük apró-cseprő dolgait, s mindegyikük elmesélte, mi történt vele azon a héten.

Más alkalom nemigen adódott volna ilyen bensőséges együttlétre, hiszen többnyire ez volt a hét egyetlen olyan étkezése, amikor hiánytalan létszámban foglaltak helyet az asztalnál. A családfő ugyanis egy napilap újságírójaként dolgozott, s rendszerint késő éjjel, lapzárta után tudott csak hazaérni. Az újság azonban hétfőn nem jelent meg, így a vasárnapot teljes egészében az övéinek szentelhette. Ilyenkor mindig örömmel foglalt helyet az asztalfőn, élvezettel elfogyasztotta felesége remek főztjét, s közben szeretetteljes pillantásokat vetett népes családjára.

Jobbján ült a legnagyobb fia, Ákos, aki érettségi előtt állt, mellette a tizenegy éves Gergő, és az elsős gimnazista Dóri. Szemben velük Anya foglalt helyet, no meg az ikrek, Hugi és Öcsi. Ők is elsősök voltak, de még csak kisiskolások. Ezen a hétvégén éppen Öcsi, a család legifjabb férfitagja volt az érdeklődés fókuszában.

– Hét közben bementem a tanító nénid fogadóórájára – fordult hozzá Apa –, a sok jó hír mellett hallottam valami olyasmit is, ami nem szolgált éppen örömömre.

A kisfiú hirtelenjében nem tudta hova tenni az édesapja szavait. Hiszen ő a legjobb tanuló az osztályban, az üzenőfüzete tele van jópontokkal, ő oldja meg leghamarabb a számtanpéldákat, ő ír a legszebben, a viselkedése is példás, nem értette hát, mi baja lehet vele bárkinek is.

– A tanító néni azt kifogásolja – világította meg a kérdést Apa –, hogy sosem jelentkezel, ha kérdez valamit, pedig látja rajtad, hogy tudod a választ. És ha felszólít, akkor is alig-alig tud belőled egy-két szónál többet kihúzni.

– De hát te mondtad mindig, hogy nem szép dolog a tudásunkkal kérkedni – védekezett Öcsi.

– Ha részt veszel az osztály munkájában, az még nem kérkedés. És lásd be, hogy sokkal vidámabban telik az óra, ha nem csak a tanító néni beszél elejétől a végéig.

– Igen, de ha véletlenül rosszat mondok, akkor…

– Ugyan már! Nem lehet mindig, mindenkor jót mondani. Biztos vagyok benne, hogy nem emiatt vagy hallgatag az iskolában. Mondd csak meg őszintén, mi az igazi oka annak, hogy…

– No, azt hiszem, itt az ideje, hogy asztalt bontsunk – állt fel Anya, férje rosszalló pillantásától kísérve, hiszen a családfő úgy vélte, nincs még teljesen kitárgyalva a téma, a neje viszont, az anyák ösztönös empátiájára hagyatkozva, megérezte, hogy van valami, amit Öcsi nem akar a család nyilvánossága előtt kiteregetni. Megkérte kisfiát, segítsen neki a mosogatásban, persze nem minden célzatosság nélkül.

Ennek a jószándék vezette női fondorlatnak meg is lett az eredménye. Amikor kettesben maradtak, Öcsi fokozatosan kezdett megnyílni, majd a törölgetés közben őszintén bevallotta, hogy ő bizony nagyon izgul, ha felszólítja a tanító néni és az osztálytársai előtt kell szerepelnie.
– Legalább lenne ott velem valaki, mondjuk te – sóhajtott fel elkeseredetten.

Anya viszont éppen kisfia szavai nyomán kezdett felvillanyozódni, mert általuk eszébe jutott valami. Megkérte Öcsit, hogy hozza oda az iskolaköpenyét, ő pedig elővette a varródobozt. Amikor a csemetéje visszaért a konyhába, leguggolt mellé, és így szólt:

– Figyelj csak ide, kincsem! Most kihúzom az egyik hajszálamat, így ni. Tudod, ez egy varázshajszál. Ezt most szépen belevarrom a köpenyed ujjába, látod? Ide, a gomblyuk mellé. Ez azt jelenti, hogy mindig ott leszek veled, és már nem lesz miért izgulnod, ha a tanító néni felszólít. Ezt nem áruljuk el senkinek, ez csak a mi titkunk lesz.

Másnap, iskola után, Öcsi ragyogó szemekkel, a táskáját virgoncul lóbálva rohant be az ajtón:

– Anya, Anya! Képzeld, bevált! Működik! – harsogta kipirulva, majd meglátva, hogy az édesanyja éppen ruhákat gyömöszöl a mosógépbe, kissé elkomolyodott. – De ugye, a köpenyemet majd óvatosan mosod ki? Tudod, hogy miért mondom!?

Anya mosolyogva simított végig csemetéje arcán.
– Ne félj, kincsem, majd kézzel fogom kimosni. De különben sem kell aggódnod. Nézz csak rám! Akad még itt varázshajszál bőven.