Március 24., 10 óra 42 perc
Beleznai Béla, a Herda Bank behajtási osztályvezetője már jól ismerte a járást a Sugár TV épületében. Kedélyesen kalapot emelt a rémült arcú alkalmazottak előtt, könnyed mozdulattal félretolta az igazgató ajtajának előterében strázsáló B. Tó Vendelt, majd belépett Sugár Zoltán irodájába. A tévécsatorna vezetőjének reakciója is módfelett ismerős volt számára:
– Ááá, üdvözlöm, kedves Beleznai úr! Jó, hogy jön, már úgyis éppen üzenni akartam önért!
– Csakugyan? Ne mondja! – jegyezte meg szórakozottan, aztán otthonosan helyet foglalt az egyik székben, hanyagul keresztbe rakta a lábait, és fesztelen csevegésbe kezdett: – Mi történt már megint a házuk táján, Sugár úr?… Várjon! Egy szót se szóljon! Megpróbálom kitalálni. Nos, lássuk csak… Az ENSZ főtitkára jelezte, hogy exkluzív interjút szándékozik adni a tévétársaságuknak…
– Nézze, az a helyzet…
– Nem talált? Akkor bizonyára a CNN-től jött egy fax, miszerint hajlandóak lennének egy tekintélyes összeget fizetni annak a riportjuknak a kizárólagos vetítési jogáért, amelyet a Vérkocsis utcai biciklisbaleset helyszínén forgattak.
– Beleznai úr, én igazán nagyra értékelem a humorát, de most inkább talán beszéljünk komolyan, tudniillik…
– Komolyan akar beszélni? Csak nem? – hajolt előre meglepődést színlelve a bankár. – És mennyire akar komolyan beszélni, Sugár úr? Netán úgy, mint decemberben, amikor azzal kecsegtetett, hogy sikerült megnyerniük a szilveszteri műsorhoz Menyegző Alajost? Vagy talán úgy, mint két hónapja, amikor felvillanyozva újságolta, hogy Bosnyák Rozi elvállalta a főzőcskés műsoruk háziasszonyi szerepét? Esetleg úgy, mint három hete, amikor azzal ejtett ámulatba, hogy maga a nagy parafenomén, Vaj Ákos fog a képernyőjükön keresztül távgyógyítani?
– Ezek a tárgyalásaink sajnos zátonyra futottak – próbált minél kevésbé kiesni a szerepéből az igazgató, aztán lelkes bejelentést tett –, viszont a legújabb projektünk túltesz mindenen. Ugyanis éppen most készülünk elindítani a Sugár TV valóságshow-ját!
– Hahahahaha! – reagálta le a végszót Beleznai úr, és a térdét csapkodta nevettében. – Igaza van, ez valóban túltesz mindenen! Hahahaha!
Az igazgató homlokát átmenetileg gond felhőzte be, s a sötét felhők mögül szomorúan fürkészte vendége arcát.
– Tudja, Beleznai úr, jelenleg épp egy krimit olvasok. A mosolygós gyilkos, ez a címe. Nem tartoznak illusztrációk a kötethez, de a címszereplőt valahogy úgy tudom elképzelni, mint akinek a külleme kísértetiesen emlékeztet az önére.
– Jómagam is kedvelem a krimit – jegyezte meg a bankár, miközben elővette a zsebkendőjét, és felitatta a féktelen vidámság könnycseppeit a szeme sarkából. – Az én kedvenc könyvem címe: A hazudós adós. Egy sokra hivatott, de a bűn útjára lépő férfiról szól, aki mindenféle dajkamesékkel próbálja megetetni annak a banknak a tisztviselőit, amelyik kölcsönt nyújtott grandiózus elképzelései megvalósításához – mesélte kedélyesen, miközben vészjósló mozdulattal nyitotta fel aktatáskáját. – Végül az élet farkastörvényei utolérik hősünket. Az egész vagyonát elárverezik, így aztán a szegényházban végzi be nyomorult életét… Szomorú, de roppant életszagú és tanulságos történet.
Sugár úr látszólag nagy figyelmet szentelt partnere szavainak, de mint néhány pillanattal később kiderült, egész más téma körül forogtak a gondolatai:
– Amikor magának nevet választottak a szülei, már tudták, hogy egyszer majd a pénzbehajtói pályán fog tevékenykedni?
– Nem értem – nézett föl a bankár az aktatáskájából.
– Tudja, mostanában, ha meghallom a nevét, mindig végigszalad a hátamon a hideg. Beleznai Béla… Egy Beleznai, aki ki akar engem belezni. Egy Béla, aki ki akarja taposni a bélésemet.
– Pontosan ez a tervem – nyugtázta a feltételezést a bankár, miközben előhúzott egy vaskos paksamétát. – No persze csak átvitt értelemben – tette hozzá egy nyájasnak szánt mosoly kíséretében. Ez a mosoly egy olyan fényképre emlékeztette az igazgatót, amelyet egy állami ítéletvégrehajtóról készítettek, aki épp a huszonötödik kivégzésének kedves jubileumát ünnepli.
– Kérem, várjon egy kicsit azzal a dossziéval, Beleznai úr! – nyúlt be az íróasztala fiókjába. – Előbb hadd kerüljön sorra az enyém, ez úgyis jóval vékonyabb. – Azzal átnyújtotta vendégének a valóságshow szervezésével kapcsolatos iratköteget. A bankár, hogy határtalan jóindulatáról újfent tanúbizonyságot tegyen, készségesen átpörgette a szerződés lapjait, ám ez bizonyára nem járt volna különösebb következménnyel, ha az utolsó oldalon nem akad meg a szeme az egyik aláíráson:
– Dr. Ördögh az ön ügyvédje? – kérdezte elámulva.
– Naná, nem is én vagyok az Ördögh ügyvédje – mutatott rá derűsen az igazgató. – De nem csupán szimpla munkakapcsolatról van szó. Tudja, dr. Ördögh Álmos nekem atyai jóbarátom. Ezért hát úgy is fogalmazhatnék: az Ördöghgel cimborálok.
– Tisztázzuk: az Ördögh és Pokol cég egyik beltagjáról van szó? – firtatta hitetlenkedve a bankár.
– Úgy van – nyugtázta Sugár úr. – Dr. Ördögh Álmos, az Ördögh és Pokol Ügyvédi Iroda doyenje készítette el a valóságshow-nkkal kapcsolatos összes szerződést, merthogy néhány nap óta ő látja el a Sugár TV jogtanácsosi feladatkörét. Így aztán joggal mondhatom: a cégemnek Ördöghe van.
Beleznai Béla nem rejtette véka alá, milyen nagy respektje van előtte a fent említett ügyvédnek, így azután már azt sem szándékozott eltitkolni, hogy egyre komolyabban érdeklik az STV valóságshow-jának előkészületei. Most már leplezetlen izgalommal lapozta fel a szóban forgó szerződést, miközben maradék figyelmét az igazgató mondandójára fordította.
Sugár úr megkönnyebbülve konstatálta, hogy végre egybefüggően, vendége szarkasztikus közbeszólásaitól megkímélve adhatja elő a műsorfolyamra vonatkozó elképzeléseit. Az pedig szinte kéjes örömmel töltötte el, amikor azt tapasztalta, hogy a bankárnak szinte az álla is leesik, hallván, hogy a Kukk-Lux-Klán Kft-t is sikerült megnyerni az ügynek. Ám szabatos előadását mégis megakasztotta valami. Utolsónak szánt mondatai közben kinyílt az ajtó, és Alig Győző lépett be rajta.
Az igazgató természetesen nyomban alkalmazottja értésére kívánta adni, hogy az irodája nem tévesztendő össze egy nyilvános illemhellyel, ahová anélkül is bátran be lehet csörtetni, hogy az ember előzőleg időpontot egyeztetne a vécésnénivel. Csakhogy egyelőre nem volt képes szóra nyitni a száját. Jobban mondva a száját ugyan eltátotta, de azok a hangok, amelyek előtörtek belőle, fonetikailag nem voltak világosan azonosíthatóak egyetlen értelmes magyar szóval sem. A mindenes mögött ugyanis egy harminc év körüli, káprázatosan dekoratív nő vonult be a helyiségbe. Megkapóan szép arcát modern, lilára festett frizura szegélyezte, húsos ajkait lila rúzzsal tette még érzékibbé, tökéletes alakján pedig olyan szorosan feszült lila ruhája, hogy egy színvak megesküdött volna rá, miszerint a szóbanforgó hölgy öltözékét mindössze egy pár körömcipő, egy vastag öv, és némi ékszer képezi.
Beleznay úr is nehezen tudta volna tagadni, mennyire elbűvölte a látvány. Úgy vélte, ilyen gyönyörű lila ruhás nőt talán még Szinyei Merse Pál sem lett volna képes festeni. Szíve ugyan a Ferencvárosért dobogott, de egy Újpest-szurkoló sem bámulhatta volna elragadtatottabban a buja jelenséget.
– Orgaz Nusi vagyok – mutatkozott be a jövevény, mire a két, negyvenes évei vége felé járó férfi szájában összefutott a nyál.